Az Eyjafjallajökull múlt vasárnapi kitörése Fotó: AP/Jon Pall Vilmhelson

 „Szerény, mind a kitörési oszlop, mind pedig az intenzitás tekintetében” – szögezte le a HVG kérdésére Karátson Dávid vulkanológus, az ELTE természetföldrajzi tanszékének docense. Az izlandi Eyjafjallajökull tűzhányó a légi közlekedésben és szállításban brutális forgalomkiesést okozó kitörése a 8 fokozatú vulkánkitörési (angol betűszóval: VEI) indexen – amelyen az egyes fokozatok között tízszeres különbség van – mindössze 2-es vagy 3-as minősítést kaphat. Az 1982-ben Chris Newhall és Steve Self amerikai geológusok által kidolgozott skála a kiáramló magma (a mélyből feltörő, akár 1000 Celsius-fokos kőzetolvadék) másodpercenkénti mennyiségét, a kitörési felhő magasságát, a hamuval beborított terület nagyságát, továbbá a kitörés energiáját és időtartamát is figyelembe veszi.

Az emberiség írott történelme folyamán eddig egyetlen vulkánkitörés érte el a 7-es fokozatot. 195 éve, 1815 áprilisában az indonéziai Szumbava szigetén a Tambora egészen a sztratoszféráig lövellte fel a földmélyi matériát, szakszerűbben: tűz- és hamuoszlopának magassága meghaladta a 43 kilométert (lásd ábránkat). A több mint 70 ezer ember életét követelő esemény a vulkanológusok becslése szerint 160 köbkilométernyi kőzettörmeléket juttatott a levegőbe. Ennek java ugyan visszahullott a környező szigetvilágra, a légkörben 10–30 kilométeres magasságban lebegő hamufelhő azonban szinte az egész bolygónkat beárnyékolta. Méghozzá szó szerint: az azt követő nyár világszerte elmaradt.

„Efféle időjárási anomáliára most nem kell számítanunk, a hamufelhő azonban még jó ideig a légkörben maradhat” – dimenzionálta az izlandi kitörés várható meteorológiai következményeit Üveges Zoltán, az Országos Meteorológiai Szolgálat munkatársa. A kitörés során apróra morzsolódott kőzetek fél milliméter átmérőjűnél kisebb – többnyire századmilliméteres – darabjaiból, valamint a magma levegőben megszilárdult, hasonlóan apró szemcséiből álló hamu különleges tulajdonságokkal bíró keverék: „a légkör felső rétegeiben afféle tükörként viselkedik, és visszaveri a napsugárzást” – így Üveges.

Ez a magyarázata a Tambora-kitörés után vulkanikus télnek elnevezett, az évi átlaghőmérsékletet akár fél fokkal is csökkentő jelenségnek. Ilyet egyébként, ha nem is globális léptékben, legutóbb 1991-ben tapasztalhatott meg az emberiség. A Fülöp-szigeteki Pinatubo 125 ezer négyzetkilométeres körzetben szórta szét hamuját, és – miután a júniusi kitörést követő hetekben sárgára és bíborra festette – hónapokra beárnyékolta a több ezer kilométerrel távolabb fekvő Malajzia, Vietnam és Kambodzsa egét is. Ehhez persze az is kellett, teszi hozzá Üveges, hogy a hamu egyenesen egy tájfun kellős közepébe kerüljön.

Az idén márciusban kezdődött izlandi kitöréssorozat hamufelhői az északnyugatról délkeletre fújó uralkodó szelek szárnyán borították be Európát. Az első kitörés még bazaltos összetételű magmát hozott a felszínre, az áprilisi – lapzártánkkor újra erősödő – háborgás viszont már andezites, szilícium-dioxidban gazdag kőzetolvadékkal szórta tele az eget.

A repülésbiztonságot veszélyeztető, mostani vulkanikus felhőkben kőzetüvegként is emlegetett apró szilikátüveg-szemcsékben alumínium-, titán- és vas-oxid, valamint jelentős mennyiségű fluorid is található. Az utóbbi, az izlandi tűzhányók hamuját jellemző vegyület azért is okozhatott pánikot Skóciában és Írországban, mert a takarmánynövényekbe kerülve mérgezi a kérődzőállományt, az embereknél pedig fog- és csontbetegségeket okozhat. Idővel ugyan mindezt kimossa a levegőből a csapadék, ám hogy pontosan mikor, az Üveges szerint megjósolhatatlan. Az Eyjafjallajökull esetében meteorológusok szerint bizakodásra ad okot, hogy a kitörés a csapadékosabb tavaszi hónapokban történt.

A logisztikai káosz mellett a mostani esemény vulkanológiai aspektusai sem szokványosak. Karátson szerint a Csendes-óceán partvidékén, Új-Zélandtól Japánon és Észak-Amerikán át Chiléig húzódó – tűzgyűrűként vagy cirkumpacifikus zónaként emlegetett – térségben nem lenne meglepő egy efféle esemény. Arrafelé ugyanis az óceáni és a szárazföldi kőzetlemezek ütközése, pontosabban alábukása jellemzően robbanásos vulkáni tevékenységet generál. Izland ezzel szemben egymástól távolodó kőzetlemezek határán található, s az ottani – gejzírekről, iszapvulkánokról, lávafolyásokról ismert – tűzhányók zömükben nem tartoztak a vehemensebbek közé.

A mostani kitörés azért szólt ilyen nagyot, mert (mint legutóbb 1821-ben) ráerősített a kuktaeffektus. Az Eyjafjallajökull kráterét ugyanis vastag gleccser fedi, amelyet áttört a láva, de még a második kitöréssorozat sem olvasztotta meg teljesen. A felszínre igyekvő forró magma és a fagyott víz találkozása heves robbanás hatására nagy mennyiségű hamukilövelléssel jár. A szeizmológusok lapzártánkkor még nem tudták megmondani, hogy megnyugszik-e az izlandi tűzhányó, netán felébreszti társait is, még több hamuval árasztva el az európai légteret.

VAJNA TAMÁS