A világ proletárjai egyesültek. Ugyanazt a műsort nézik, ugyanazt a divatot követik, egyforma nyaralásokra, autó- és fotómodellekre vágynak, egyforma ruhát viselnek, egyenkaját esznek és egyforma pártokra szavaznak az egész világon. Holnap van: nemzetközivé lettünk. Nemzeti, nemi, nyelvi identitásunkkal kapcsolatos előítéleteinkből kivetkeztünk, a múltat végképp eltöröltük. Nem is emlékszünk rá, mármint a múltakra, valami kosztümös filmből szakállas próféták rémlenek, de lehet, hogy ez egy másik bolygón történt, és nem a múltban, hanem mégis csak a jövőben, végülis egyremegy.

Minden tudás bármikor a rendelkezésünkre áll, megvan, letölthető, és ez a lényeg.

A marhavagonkori népvándorlás, amit a szociológusok mobilitásnak véltek - pedig mozgósítás volt, éspedig totális -, gyúrt egyetlen néppé bennünket, proletárok. Gondoljátok meg, hogy az elmúlt száz évben hány száz millióan, hányféle okból hagyták el az otthonukat, hogy egy másik országban vagy földrészen, vagy egy új iparvárosban, megapoliszban, lakótelepen, rezervátumban vagy koncentrációs táborban kezdjenek új életet, idegenek között, szigorú felügyelet mellett.

A büntetés és a jutalmazás eszközei változatosak voltak, és voltak, akik szöktek, míg mások menekültek, a többséget pedig hajtották, űzték, sorozták, de ami mégis mindannyiunkat közös sors részesévé tesz, proletárrá, az a nyomorúság és a félelem. A gyökértelenné lett emberek kiszolgáltatottsága a körülményeknek. Ez változtatott bennünket alkalmas nyersanyaggá a tömegtársadalmak számára: akár ágyútöltelékre, akár munkáshadseregre, akár fogyasztóra volt éppen szükségük.

Mert jól sejtették a klasszikusok, hogy előbb-utóbb a gépek elvégzik helyettünk a munka dandárját, legyen szó népirtásról vagy a természet átalakításáról (hulladékká), és az embernek végül már csak az okos gombok nyomogatása marad. De elpusztítani, amit a gépek előállítottak, hogy is lehetne a szorgos és falánk, egymást irígylő-rettegő proletárok nélkül? Kinek ígérnének cirkuszt és kenyeret, ha mi nem lennénk? Miként lehetne a technológia mindenható, ha varázsa nem hatna ránk ellenállhatatlan erővel? Miért akarnánk becserélni a képességeinket fizetett szolgáltatásokra, ha nem vetnénk meg azt, amink van, és nem akarnánk megszabadulni önmagunktól? Ki tűrné ezt a pokoli zsivajt, amiben élünk, ha nem félnénk a csendtől – a tulajdon belső ürességünktől?
 

Kísértet járja be Európát: a konzumizmus kísértete. A kommunizmus jó öreg kísértetének unokaöccse ő, kiábrándultabb, bölcsebb. Nem kizsákmányolóik ellen izgatja többé a kizsákmányoltakat, hanem gazdagnak és szegénynek közös, értelmes célt kínál: élvezzetek! Ez igen, ez működik. Fogjatok össze, tanácsolja, és egyesült erővel fosszátok ki a természetet! Éljétek fel, amit csak nyújtani tud, használjátok; megvannak hozzá az eszközeitek! Változtassátok sivataggá a Földet, mérgezzétek meg vizeit, irtsátok, kínozzátok lénytársaitokat, ne törődjetek az utánatok jövőkkel, boldoguljanak, ahogy tudnak! Utánunk az özönvíz!

Könnyen lehet, a modernitás az emberi együttélés egyetlen nagy kérdésére se talált választ, csupán az eszközök szaporítását oldotta meg. Abban reménykedett, hogy az előállított javak végtelen sokasága megteremti majd a társadalmi békét: nem kell majd egymás torkának esnünk, hogy szükségleteinket kielégíthessük.

A bőséges ellátmány ígérete és a zsákmány feletti osztozkodás viszontagságai (a mai “politika” egyedüli célja és értelme) lekötik majd a lakossággá züllött, egymástól elszigetelt, képernyőikhez láncolt proletár-tömegeket. A természet éléskamrája azonban kezd kiürülni, az éhes száj egyre több, a rendszer egyre bonyolultabb és rugalmatlanabb, az alkalmazkodás egyre nehezebb, egyre kevésbé csábító. A régi jó világnak, úgy tűnik, (már megint) örökre vége van.

Mi pedig itt állunk tanácstalanul, mert annyi kísérlet, kritika, program és izmus után, ilyen tömérdek haladással és fejlődéssel a hátunk mögött, egyszerűen fogalmunk sincs, hogy miféle politikában, miféle “jó társadalomban” reménykedhetnénk még?

az élőlánc.hu cikke