A Neander-völgyi ember kapcsán számos kutató azt feltételezi, hogy kihalt rokonunk valamiféle mellékhajtás, amolyan "kakukktojás" volt az emberré válás törzsfejlődési fáján. A legújabb kutatások szerint azonban nagy valószínűséggel éppen saját fajunk az.

Neander-völgyi koponyája a modern ember koponyájával

Erik Trinkaus professzor, a Washington Egyetem antropológusa elmondta, hogy amikor újra és újra megpróbálják az előkerült leletek alapján felvázolni az emberré válás fejlődési folyamatának lombos fához hasonlítható, több millió éves menetét, mindig akadnak olyan szokatlan, különös fajok, amelyek folytatás nélküli mellékágnak bizonyulnak.

A legfrissebb leletek alapján azonban ezen a törzsfán az egész homo nemzetség is szokatlannak tűnik. A normálisnak tekinthető fejlődési vonalhoz még a Neander-völgyi ember (Homo neandertalensis) áll a legközelebb. Ez már fajunkra, a modern emberre (Homo sapiens) nem mondható el. Úgy tűnik, hogy a fejlődési vonal végén egyáltalán nem az emberek álltak kikerülhetetlen végkifejletként, "fatális véletlenek folytán eshetett meg, hogy éppen mi lettünk a túlélők és nem az arra antropológiailag sokkal inkább determinált Neander-völgyiek" -

A kutató különböző fajok csontmaradványait elemezte, majd szisztematikusan összehasonlította a Neander-völgyi és az archaikus modern ember maradványait, ezután mindezeket egybevetette a mintegy tízmillió éve a csimpánzfélék fejlődésétől elvált és az emberré válás útjára lépett fajokéival: a koponya, az állkapocscsont, a fogak, a végtagcsontok antropológiai jellegzetességeit vizsgálva. Trinkaus elsősorban azokat az antropológiai vonásokat vetette egybe, amelyek genetikai jegyeknek, markereknek tekinthetők, és azokat semmiképpen nem a környezet, az élőhely meghatározta életmód alakította ki. Azt szerette volna megállapítani, hogy antropológiailag milyen mértékben tekinthető a Neander-völgyi, illetve a mai ember a közös ősök leszármazottjának. Kiderült, hogy a mai embernek nagyjából kétszer annyi egyedi, különös, szokatlan antropológiai jellegzetessége van, mint a Neander-völgyinek. Vagyis ez utóbbi jóval közelebb áll az emberré válás fejlődési vonalán álló fajokhoz, mint a mai ember.

Neander-völgyi arc

A törzsfejlődési fán a szokatlan leágazások egyikeként tüntethetnénk fel fajunkat - nyilatkozta Trinkaus. Ezen a fán például a modern ember az egyetlen olyan faj, amelynek nincs kiugró szemöldökcsontja, és - megint csak teljesen egyedülálló módon - arckoponyánk is jóval rövidebb, mint más emberféléké. De belső orrüregeink is jóval kisebbek, szűkebbek, mint bármelyik másik fajé. Csontvázunk még számos pontján mutatunk olyan antropológiai vonásokat, amelyek csak fajunknál jelennek meg.

Ezek szerint nagyon távoli őseink igencsak szokatlan küllemű leszármazottai lettünk, és úgy tűnik, semmi sem predesztinált bennünket antropológiailag arra, hogy mi legyünk az emberféle fajok túlélői. Erre valószínűleg jóval több esélye lehetett volna - tekintetbe véve a korábbi mintegy tízmillió év fejlődési vonalát - széles orrú, zömök testalkatú, kiugró szemöldökcsontú rokonunknak, a Neander-völgyinek, ám mégis az a faj halt ki úgy 30 ezer éve, közvetlenül azután, hogy fajunk, a mai ember megjelent élőhelyén, Európában. Kipusztulásának okát a kutatók a mai napig csak találgatják. Ennek során gyakran vizsgálták, miért volt a Neander-völgyi antropológiailag olyan különös a mai emberhez képest. Trinkaus szerint éppen ez a kérdésfelvetés volt helytelen, mivel a fejlődési vonalon nem a Neander-völgyi volt szokatlan, különös, hanem mi magunk vagyunk azok. Ha meg akarjuk érteni az emberré válás folyamatát, éppen azt a kérdést kell először feltennünk, miért vagyunk ennyire eltérőek a homo nemzetség fajaitól, miért vagyunk antropológiailag ilyen szokatlanok, afféle "kakukktojások" - hangsúlyozta Trinkaus.