Tanuljunk együtt

Tanuljunk együtt hírei

A Pannonfíling mozgóképes találkozón bármi a vászonra kerülhetett

Ötödszörre rendezték meg Veszprémben a Pannonfíling mozgóképes találkozót, ahol bármi a vászonra kerülhetett, ami valamilyen módon eszünkbe juttatja a „pannon életérzést”.

„A témát egyrészt azzal a reménnyel választottuk, hogy közönségünk saját magát láthassa viszont a vásznon - legrosszabb esetben a szomszéd fiút -, na meg hogy generációsan próbáljunk hagyni magunk után valamit. Megragadni a magunk és a hely szellemét, asszociálni, értelmezni, kifejezni mindazt, amit megélünk és megérzünk ebben a miliőben - ez a Pannonfíling célja.” – írják a szervezők. A pannon életérzés Jancsó-paródia, legofilm, free running imázsfilm, ittas vezetés elleni kampány, háborús kisfilm, rövid dokumentumfilm, és egy -- a nagybetűs szerelemmel foglalkozó -- csirkés animáció formájában került a veszprémi Expresszó vásznára.

Színes volt a mezőny témaválasztás és színvonal terén is: az amatőrfilmesek nehezen találják meg a forma és a tartalom közti összhangot, sokan előbb jutnak technikához, mint ötlethez, így a filmnyelv felfedezése mögé nem kerül végiggondolt szándék, eltűnik a filmkészítés, és a történetmesélés felelőssége. Voltak példák a másik végletre is: többen sikertelenül kerestek megfelelő formát ígéretes ötleteiknek, a filmek mögé látott forgatókönyvek hozzájuk méltatlan képsorokban valósultak meg. Egyesek bizonytalanul nyúltak műfaji elemekhez, mások a magyar filmes hagyomány jól bejáratott stílusait, pózait használták parodisztikus módon.

Lazán, interaktívan, babzsákokon

Nagy népszerűségnek örvendtek idén a háborús tematikájú filmek. Az Ahol égett a föld (Riba Szabolcs, Katona Péter és Köves Andrea alkotása) a doni katasztrófát megélt, egykori katonáról készített, beszélőfejes visszaemlékezésekből, archív felvételekből és megrendezett illusztrációkból építkező portréfilm. Az eleinte túl sűrű, kusza szerkezet főszereplője hitelessége révén talált egyensúlyra: a narrátor érdektelen ismereterjesztő előadása után az idős veterán saját élményeként mesélte el a már hallottakat.

Az 1943, Mázik Richárd kisjátékfilmje, vállaltan használt műfaji elemeket: a nézők haborús filmes szenzorát bekapcsolva a filmzsáner keretein belül próbált történetet mesélni. A nehezen érthető expozíció, a néhol nem megfelelő kellékek, a rossz hangkeverés sokszor elidegenített a műfaj világától, és ezáltál a cselekménytől is, a film értékén még a nagyon helyénvaló, szép fényképezés sem segített.

A harmadik háborús film, az Egy honvéd feljegyzései (Orbán Zalán - Orbán Koppány) érzékenyebben bánt a műfaj eszközeivel. A címként is szolgáló erős irodalmi anyagot illusztrálta a film: a főszereplő nem volt jelenetekbe helyezve, lényegében egy szépen fényképezett monodrámát láthattunk, mégis sikerült hiteles, élvezhető atmoszférát teremtenie, a fesztiválon szereplő filmek egyik legszebb zárlatával (a katona békéről szóló bejegyzéseit halljuk, miközben puska dörren, és ő a földre zuhan). Az Egy honvéd feljegyzései nyerte a közönség és a zsűri második díját.

A jancsói hagyomány kifordítására egy székesfehérvári csapat vállalkozott: a Határőr vacsorája című kilencperces etűd egy valójában a semmit őrző határőr vacsoráját örökíti meg a pusztaság közepén. „Eredetileg egy konyhában szerettünk volna forgatni, de nem találtunk megfelelőt, ezért választottuk a pusztát" - meséli Acsai N. Ferenc. "Hogy mi a film üzenete? Semmi. Nincs bennünk üzenetkényszer, mint a legtöbb emberben, akik magvas gondolatokat akarnak művészi formában átadni. A mi filmünk valójában egy fricska, célunk az, hogy érzelmeket váltsunk ki. Ha mindenképpen meg kéne fogalmaznunk: hé, emberek, ne vegyétek már olyan komolyan magatokat. Mert mi sem vesszük.”

Az amatőrfilmezés természetesen remek terápia: láthattunk nyers önvallomást, szépen szerkesztett filmverset. A Búcsú a várostól, Bátai Péter filmje egy sűrű, nyers, önvizsgáló irodalmi anyagot illusztrált, ahhoz lazán illeszkedő képekkel. Farkas Szilárd, La Solitude című filmjében egy meglévő versre komponált rövid animációt. Öröm volt nézni a szellemi fogyatékos gyerekek aktív részvételével készült Mozaik című filmjátékot is, mely stop motion technikával készült rövid animációkat fűzött össze (Kalmár Márton, Kerecsendy Vilmos, Kiss Zoltán alkotása).

Munkában a zsűri

Nagyon szimpatikus volt a szervezők törekvése, hogy a nyers vetítés személytelen fesztiválos sémáját váltsa fel egy interaktívabb modell: a Pannonfíling ugyanis egy szemlével egybekötött filmklub. Babzsákfotelekben üldögélve beszélgettünk a nézőkkel és az alkotókkal, viták alakultak ki, kérdések merültek fel; a filmkészítők azonnali visszacsatolást kaphattak munkáikról, az esetleges hibákról a nézőktől értesülhettek közvetlenül.

A 2009-es Pannonfíling fődíját Merza Gábor és Perczel Kristóf: I. M. Kulcsos Borharapó című alkotása nyerte el. A rövid dokumentumfilm egy pesti talponálló borozó „halotti torát” mutatja be nyers technikával, nagyon hitelesen. Idős, kocsmához szokott zenészek játszanak meglepő virtuozitással, egy 8 éves kisfiú mesél magáról a pult előtt, a kocsmárosné könnyeivel küzködve, a szöveget csak mérsékelten ismerve énekli az „ugyemijóbarátokvagyunk”-at. A lemondás, a tehetetlenség bánata groteszk módon, perverz emberségeséggel jelenik meg Merzáék alkotásában.

A közönségdíjat Spáh Dávid nyerte el Fordítva című kisjátékfilmjével, amely a 40. Magyar Filmszemlén is versenyben volt. A kerekesszékesek életét fordított szemszögből bemutató filmben Mészáros Béla az egyetlen két lábon járó ember, ő kénytelen alkalmazkodni a kevéssé toleráns társadalomhoz. Spáh filmje a történetmesélést megfejeli egy formai ötlettel is, amikor a hagyományostól eltérő képkivágást alkalmaz - a Fordítva ezzel is kilógott a Pannonfíling mezőnyéből, alkotója remekül használta a filmnyelvet a tárgyalt probléma érdekében.