Nem állnak-e éppoly messze ezek a "remek" fényképek
a közönségestől, mint a valóság tudományaként
felfogott perspektíva a "hallucinációk technikája"-
ként felfogottól?

Pierre Bourdieu

1952-ben jelent meg az az "életrajzi" fényképalbum, amely a Rákosi Mátyás élete képekben címet viseli. Ez egyben születésnapi album is, ahogy azt a belső oldalon jelzik: Ez az album népünk és pártunk bölcs vezére és tanítója, Rákosi Mátyás elvtárs 60. születésnapjára készült. Az akkori időben szokásostól eltérően se előszó, se utószó nincs a kötetben. Minden mondanivalót így a képek és a képaláírások hordoznak. Témánk, a "népi" vezér képének a felmutatása a népnek 1945-tel kezdődik. Az album rendje alapján időrendi sorrendben vizsgálom a képeket.

A háború utáni első nyáron készült felvételnek alig burkolt politikai küldetése van. A parasztság megnyerése egy akkor induló politikai programhoz. Ezt tudatosítja a képoldal alján megjelenő, Rákositól származó idézet is: "A munkásság segítségével a föld nélküli és szegényparasztság birtokába vett 4 millió hold földesúri földet, végrehajtotta azt a történelmi feladatot, melynek megvalósításáért magyar parasztnemzedékek egész sora hiába küzdött."

Az albumban nincs minden oldalon, nincs minden képhez ilyen magyarázó típusú idézet. Ahol a kép szemantikai tartománya egyértelműen a kívánt ideológiai hatást "hozta", ott elmaradt az idézet. Itt nem maradhatott el, hiszen a kép csak arról szól, hogy valaki (persze az látszik rajta, hogy "úribb fajta ember") megszemléli, hogy elég élesre fente-e a paraszt a kaszáját. Hogy ez a fenés utáni pillanat, azt az hitelesíti, hogy a kaszakő nincs a tokjában. Bár a képen sem találjuk, de egyértelműnek tűnik, hogy az éppen ott van a gazda bal karja által kitakart jobb kezében. Az aláírásból kiderül, hogy a férfi, aki elég "meredeken" nyúl a pengéhez - utánozva a jó kaszás legények élességet vizsgáló mozdulatát -, Rákosi. A kép üzenete: ez az ember ért a paraszti munkához.

A következő képen úgy tűnik, mindenki a képért van jelen. Azért, hogy megszülethessen egy választási reklámfotó. Két arc nem illik csak ebbe a reklámidillbe, az egyik a házigazda feleségéé. Az asszony meggyötört, gondterhelt arccal a semmibe néz, egy olyan semmibe, ahol semmi jót nem lát. Ennek a képi ellenpontja Rákosi arca, amely ugyan szintén a semmibe néz, de az a semmi tele van minden jóval, rózsaszín. A másik arc, amelyik nem illik a képbe, a parasztemberé, aki kicsit meggörnyedve, tisztelettudóan fogadja a magas rangú vendéget, mint egykor az uraságot. A háttér szegényes, nádfedelű ház.

 Mai képfelmutatás

A kép ezek ellenére mégis maradhat a dicsőség-albumban, csak kap egy Rákosi-idézetet: "A terv célja, hogy három év alatt nemcsak a háború ütötte sebeket gyógyítsa be, de a mostaninak körülbelül a kétszeresére emelje fel a dolgozó nép életszínvonalát. Nagy gondot fordítunk ebben a tervben az eddig elhanyagolt falura. Gondoskodni akarunk arról, hogy a falvak jó bekötőutakat s világítást kapjanak, hogy a kultúra eljusson a falvakba." Így teljes a "kép": ő foglalkozik az elhanyagolt faluval, az ő munkája eredménye lesz, hogyha a kultúra eljut a falvakba. A kép mégsem teljesíti a szerkesztő által rárótt feladatot. Hiába áll mosolyogva a kép középpontjában a megkedvelésre szánt személy, tekintetünket elvonzza róla a bal oldalon álló "ismerős", a kamerába - s így a szemünkbe - néző derűs fiatal arc.

A bárány átadása nem akármilyen ünnepi pillanat. Itt már egy új történet indul, bár ezt első ránézésre nem lehet észrevenni.

A kép szokásosan populárisra fényképezett, és a háttérben lévő tömeg sem lát mást, mint azt, hogy egy gazda átad egy állatot a politikusnak. De miért ad állatot, és mondjuk miért nem ad cvikipuszit akár? Az állatajándékot az uralkodónak, mint a hódolat jelét, az emberiség történetének kezdetei óta ismerjük. Itt viszont nem akármilyen állatról, hanem a bárányról szól a kép. A bárányról, amely az európai kultúra fő áramlatát képező zsidó-keresztény kultúrában a meghatározó szimbólum.

Ő az áldozati bárány, Isten báránya, az engesztelő áldozat jelképe. Az Ószövetség tanúsága szerint "hibátlan hím egyéves" bárányt kell áldozni a zsidóknak az egyiptomi fogságban, hogy megszabaduljanak, majd ezt a szimbólumot tovább építve alakul ki a keresztény húsvét liturgikus hagyományköre. Középpontjában Jézus az engesztelő áldozat, ahogy a Biblia mondja: Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit. A bárányszimbólumhoz egy másik, a jó pásztor is kapcsolódik. A jó pásztor, aki összegyűjti a nyájat. Ez a kép valószínűleg a nomadizáló pásztortársadalmak szülötte.

A babiloni királyok magukat olyan pásztoroknak tekintették, akire az istenség rábízta a nyáj juhai összegyűjtésének és gondozásának szolgálatát. A kép innen nézve egy teljesen pontos archetipikus jelenetet ábrázol: a nép (képviselője) átadja ajándékát, az engesztelő áldozatot a jó pásztornak (Rákosinak). Ez a hatalom szimbolikus átruházásának pillanata. Egyetlen motívum "lóg ki" a képből: a bárány nyakába kötött nemzetiszín szalag. Ebben az esetben ez a szalag itt a szimbólum aktualizálását szolgálja. Ezt a különben a világ bármely részén bármelyik történelmi időben lejátszódó képet ez a motívum egy meghatározott helyhez és egy meghatározott időhöz rögzíti. Tanúi vagyunk az ősi szimbólum és az újkori nemzeti szimbólum összeolvasztási pillanatának.

A felmutatott szimbólum viszont érthetetlen, és nem csak azért, mert ilyen eklektikusra sikerült. A kép meglepően pontosan kifejezi, hol a zavar. Olyan, mintha az egészet csak azért csinálták volna, hogy kép, fénykép legyen belőle, hiszen a fotós kamerájának mutatják be a jelenetet, s nem a népnek. A nép az arctalan háttért szolgáltatja, csak "díszlet". Nem látja pontosan, mi történik ott fenn. Véli, hogy valami jópofa jelenet zajlik, mint szilveszterkor, amikor valaki nyer egy malacot. A közlés nem jut el a címzetthez.

A szimbólum ugyan még véletlenül "összeszerkesztődik", a címzetthez viszont már nem tud eljutni, esetleg megint csak véletlenül. Így a megértés is véletlenszerű, pontatlan, sőt félre is lehet érteni. A modern ünnep így furcsa bizonyságot tesz az információs csatorna, a csatorna lepusztult állapotáról. A szimbólumok az ünnepben még kényszerítő erővel állnak össze, még akkor is, ha tudatosság nélkül szerkesztik össze őket mai ceremóniamesterek. Ez a kényszerítő erő képünkön is jelen van. Bármilyen furcsa a bárány, nem véletlen. Bizonyítja ezt, hogy még véletlenül sem lehetne az, amit átadnak, egy kutya. Pedig egy kiskutya ugyanolyan kedves állat, mint egy bárány, csak mást jelent. Mégis számít még ma is, minek mi az "eredeti" jelentése?

A következő oldali az egyetlen olyan kép az albumban, amelynek nincs képaláírása. Mintha a képaláíró szerkesztőnek is elakadna a szava. A kép teljes, mondhatjuk túlterhelt. A lágyan ringó búzamezőben, amely az ég végtelenjével találkozik a horizonton, jelenik meg a jó gazda pózában Rákosi.

Bal karjával "óva" öleli, még inkább markolja a búzaszemekkel terhes kalászokat, jobb kezében egy kalászt szemlél behatóan. Az agrártársadalmakban a búzának kultikus jelentése volt. A katolikus egyház is kénytelen volt figyelembe venni a búza "élet"-ként való tiszteletét. Április 25-én, Szent Márk napján búzaszentelés volt. Az egyház ebben a szertartásban integrálta a búzához kötődő népi hiedelmek fő áramkörét. A fénykép elkészülésének idején Magyarország még alapvetően agrárország. Az egyszerű nép, a magyar parasztság búzához kapcsolódó kultikus tiszteletével manipulál a kép: Aki így aggódik a búzáért (az "élet"-ért), az rendes magyar ember, jó gazda, jó gazdátok.

Mindennapi kenyerünket...: ismét egy olyan szimbólum, amely végigköveti az emberiség történetét. A kenyér megszegése a krisztusi tettet idézi: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Az előzőekhez szorosan kapcsolódik ez a kép is. Politikai identifikáció mindenáron: Minden olyan jelképet meg kell ragadni, amivel a nép azonosítani tudja magát. A "képkészítő" véli, hogy bár ezt a kenyérszimbolikát egyszer már a keresztény egyház kisajátította, azért el kell ismerni, ez hatásos eszköz. Az egyszerű ember életében a kenyér szent. Tisztelete még a 20. században, a nagyvárosi környezetben is megfigyelhető. Általában még ma is betartják az emberek azt a szabályt, hogy nem szabad rálépni és eldobni, megszegés előtt késsel keresztet rajzolnak rá. Az európai népi hiedelemvilágban nem véletlenül a kenyér tisztelete élt legtovább s a legutóbbi időkig is.

Ez az ősi kenyértisztelet kapott megújító kereteket az augusztus 20-ai ünnepségben, amely így az alkotmány és az új kenyér napja lett. Az új hatalomnak is szüksége van a régi jelképekre.

A képen ismétlődik az a "képszerkesztési" zavar, ami a bárányos képen is volt. Az aktus ismét a fényképezőgépnek "mutatódik be" - háttal a népnek. Mintha jelképesen demonstrálná, hogy a közvetítő átvette a "hatalmat". Már csak rajta keresztül, így a sokszorosított képen keresztül juthat el a kép a címzetthez. De már csak olyan kép, amilyent ő szerkeszt (átír, dolgoz fel) a népnek. A nép közvetlenül, szemtől szemben már a kinyilatkozás idejében és terében, az ünnepségben nem találkozhat a képpel. Azt a tömegkommunikációnak mutatják fel, s majd ha elkészül a kép, a képszolgálat, a "képláda" majd közvetíti. De mit közvetít a közvetítő?

Van-e a világon olyan politikus, aki nem próbálja a maga számára működtetni azt a sztereotípiát, hogy ő a gyermekszerető? Az első képen csak Rákosi tudja a szerepét. Ő készült, ő tudja, hogy most róla olyan képet készítenek, amelynek az a célja, hogy őt "meghitt" közelségben ábrázolja egy kisgyerekkel. A szülőt és a gyereket viszont elcsábítja a "kamera", ők annak akarnak jó pofát vágni, nem pedig ennek a kopasz bácsinak. Itt a kép nem teljesíti küldetését. A szerkesztő nem állt a helyzet magaslatán, amikor ezt a képet beválogatta a kötetbe.

A másik kép már "tökéletes", itt minden a pillanatért van. A nagy vezér a kis embert gügyögi körül. Az első idézet, amely Rákositól származik, teljessé teszi a képet: "Rendkívül fontosnak tartjuk gazdasági eredményeinket, de egy pillanatra sem felejtjük el azt, hogy a népi demokrácia számára a legfőbb érték maga az eleven, a dolgozó ember... És ha azt olvassuk, hogy dolgozó népünk nemcsak a gazdasági termelés terén szárnyalta túl a békebelit, hanem népszaporodásban és egészségügyben is, akkor ez számunkra annak bizonyítéka, hogy a fejlődés életünk minden területén egészséges és egyenletes." Így áttételesen még a népszaporodáshoz is hozzájárul a nagy vezér. És a gügyögő mosolyt se feledjük. Ez az a műmosoly, amely jelenséggé vált a 20. századi kultúrában. Ez a tömegkultúra mindennapi "jelzős szerkezete". (A tömegkultúrát legjobban talán egy mosolykatalógusban lehetne bemutatni. A katalógus mottója: jöjjön el a te országod, Mosoly országa.)

Igen ez egy reinkarnáció, ő Mecénás. A "nagy kulturális átalakulást" is ő irányítja. A szobrot érti, sőt csak ő érti igazán. Ő vezeti a szobrász kezét. Csak ne lenne az a pózba merevült bal kéz és a művész jobb keze. Látszott- e ezen a képen a készülése és közlése pillanatában, hogy ez póz, ez hamis? Vagy idő kell a póz felismeréséhez? A képek segítenek-e felismerni a hamisságot, vagy a képnek is "érnie" kell a történelemben, s csak egy idő után - mikor kezd beteljesülni az idő - tárulkozik fel a kép, hogy megsokszorozza a történelmi felismerés erejét? Az üzenet a képek belső fejlődéstörténete szerint változik?

Az 50-es évek fordulója a szövetkezetesítés ideje. Így nem véletlen, hogy több kép is sugallja a parasztság és Rákosi közvetlen, megértő és meghitt kapcsolatát. Kézfogás egy parasztasszonnyal, beszélgetés a Parlament folyosóján a nép képviselőivel, akik "véletlenül" parasztasszonyok (ne felejtsük ezt a megértő mosolyt). A harmadik képen, amint a képaláírás is bizonyítja - megjelenik a biztató mosoly.

Az album egyik utolsó képe kilép az eddigi agrárius szimbolizmusból. Teheti, az utolsó idézet kimondja, miért: "az utolsó 4-5 évben gyökeres változás történt: hazánk mezőgazdasági országból ipari országgá alakult át, és ez az iparosodás gyorsan folytatódik." Innen már jöhetnek az identifikációs képek a munkásságtól. Ipari ország fő szimbólumává a munkás válik.

A fentebbi képek újra és újra felvetik azt a kérdést, hogy a gyors felejtés vagy az állandó értékelő emlékezés a helyesebb álláspont velük kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy amíg vannak erők, amelyek a gyors felejtést erőltetik, addig az emlékezés önvédelem. Főleg ha pontosan tudjuk, mi védekezik és mi ellen. A felvázolt helyzetben a társadalom elkülönült elit csoportja próbált túl közvetlenül és túl agresszíven behatolni a mindennapi tudat szféráiba.

Talán úgy vélték, hogy egy hatalmi váltás utáni vákuumban a szimbolikus formák mozgatása terén is minden megengedhető. Alábecsülték a képek szervetlen manipulálásának jelentőségét. Nem vették észre, hogy a hamisan felmutatott képekben liftezik az idő. Ezekben a képekben egyszerre jelennek meg az archetípusok és összeeszkábált mai másuk. A mutáns jelenik meg. Tanúságot tesz arról, hogy utópia erőltetett megvalósításának kísérlete folyik.

A hibás kép mögött tehát a másság jelenik meg. A mindennapi életet attól idegenül befolyásolni, uralni akaró másság mutatja arcát. A hibás kép a szervetlen reform képi technikája. Bennük a társadalomidegen utópiák meg-megújuló erővel tesznek kísérletet múlt és a jövő együttes kizsákmányolására.

Ez a kísérlet legpontosabban az ünnepben mutatja meg magát. Az ünnepben, mely eredetileg azért van, hogy oldja az elidegenedést, hogy benne a nép az legyen, ami különben ritkán: közösség. Ehelyett megjelenik az új elvárás: a nép azért van, hogy az ünnepben állammá váljon. Az ünnepek populáris kultúrája alakul itt át populáris propagandává, melynek elemei a múlt átírása, a jelen felgyorsított "fogyasztása" és a kettő eredményeképpen a jövő kiárusítása.

Azt is el kell ismernünk, hogy a Rákosi-adminisztráció valójában nem tudta kifinomultan alkalmazni a hatalom szimbolikus eszközeit. (Ismert, hogy az ünnepi, hamis retorikájának az lett az eredménye, hogy éppen annak a megvalósulását akadályozta, amit hirdetett.) Talán ezért is folyamodott a közvetlen erőszakhoz. Elképzelhető viszont olyan hatalom is, amely az uralom szimbolikus eszközeit olyan kifinomultan tudja alkalmazni, hogy végleg lemondhat a közvetlen erőszakról. Tökéletesen elég számára a lélek megszállása. A mitroffi képlet, melyben a demokratikus formák érvényre juttatását hosszabb távon és kifinomultabb eszközökkel lehet megakadályozni. Ebben a változatban a hibás képeket is sokkal nehezebb felismerni, mert a szerkezet lényege - természetéből adódóan - a rejtőzködés, a direkt formák kínos kerülése. Itt a hibás kép a tökéletes kép sajátosságait ölti magára.

A hiba benne hajszálnyi, s valójában a képből magából szinte ki sem mutatható. Itt a hibát az ilyen képeket kritikátlanul fogyasztóknál a hatásban lehet tetten érni. A fogyasztók képtelenségében a képességre. Ezután már jöhet a "szép új világ", amikor a csupán nézővé - leselkedővé - vált homo sapiens már hajlandó saját magát, saját szükségleteit egy külső - sokszor ismeretlen, távoli - érdeknek megfelelően manipulálni. Önként írja be a hibás képet tudata mélyére, s már csak azokban képes önmagára ismerni. Elindulhat az alattomos kis üzenetek cseréje. Beépülhet a tudatba a képtelenség.

Tegyük fel ezek után a költői kérdést: de lehet-e valójában hibátlan képet alkotni? Nem lehet. Működtetni lehet viszont egy olyan társadalmi gyakorlatot, amelynek lényege a képek hibás elemeinek állandó feltárása, kijavítása. Ez a párbeszéd. A párbeszéd a hibátlan kép folyamatos reinkarnációja.

A párbeszéd megakadályozása a hibás kép koreográfiájához tartozik. A hibás kép koreográfiája halálkoreográfia. Ceterum censeo: óvakodjunk a hibás képektől, nemcsak a megfelelő élettől, de a megfelelő haláltól is megfoszt bennünket.

"mert aki hamis isteneknek szolgál..."

A hibás kép kimutatása, feltárása, feloldása, maga a művelet, a szemrevételezés csapdákat rejt magában. Az optikai csalódások kifinomult formái alakultak ki századunkban. A tömegtájékoztatási eszközök túlméretezett fejlesztése, az élet minden területét átszövő gyarapodása a kritikai képesség egyre jelentősebb feladását eredményezte. Ilyen értelemben is igaza lehet McLuhannek, az eszköz így is üzenet. Az üzenet feladásának az üzenete.

Talán játékmodellekkel - mint a fenti nyelvi játék - közelebb tudnánk férkőzni a hibás képhez. Fel tudnánk oldani, ha nem félnénk az infantilizálódott játék (ami maga is hibás kép eredetű) képzavaraitól s eluralkodó játék-kép-telenségünktől.

Így nem marad más, mint a biztonsági játék, a kis lépések taktikája, az analízis. A képet annak a társadalmi használatából közelíthetjük meg a legszerencsésebben, így a hibás képet is. Természetesen így a hibás kép kifejezést a szó első és eredeti értelmében használom, függetlenül attól a lehetőségtől, hogy a művészi alkotásban a hibás kép lehet metafora is. Bár abban az esetben is érdemes talán a metafora="hibás" kép megkülönböztetést tenni.

Értelmezésemben tehát a hiba emberi gyöngeségből eredő tökéletlenség, ügyetlenségből származó baklövés, tudatosan létrehozott rendellenesség (terjedhet egészen a szabotázsig), a valóság félreismeréséből eredő tévedés. A képet mint sokféle jelentésű kifejezést nehéz ilyen egyszerűen meghatározni. A kezelhetőség kedvéért mégis érdemes ezt a jelenséget legalább vázlatosan bemutatni.

A kép sokféle jelentésű kifejezés és egy szerteágazó szóképzési és szóösszetétel-rendszer alaptagja. Eredetileg valamely dolog mása, azaz hozzá hasonló ábrázolása. Sajátossága az eredetire való ráismerhetőség.

Röviden érdemes itt utalni arra, hogy a kép eredetileg képmás, a vallások istenfogalmának legfőbb tartozéka. Mivel istent a földön senki sem látta, láthatta, így csak képmásaiban ismerhető meg. A próféták "látni" vágyása egészen különleges híradás a történelemből a kép (ebben az esetben isten arca) utáni vágyról. Mintha ez a vágyakozás lenne a gyökere a történelemben egyre fokozódó és tömegessé váló kép(ek) utáni vágyakozásnak. Mivel az eredeti vágy (isten képének látása) feloldhatatlan - egyetlen "kivétel" Mózes, ő "Jahve képét nézi" (Számok könyve 12,8) -, a látás helyett valami mást kellett adni.

A látást be kellett helyettesíteni a hittel. A kép közvetlen látása helyettesítődött a kép (közvetített) hittel való látásával. Úgy is mondhatjuk, hogy a hit a történelem első közvetítő csatornája. A próféták (a szerkesztők) hatalmának a záloga, hogy azt hirdették, hogy csak ezen a csatornán közelíthető meg a kép. Természetesen ez a kép kisajátításának a pillanata.

Létrejön a "hadiállapot" a közvetítők, valamint a közvetítők és a befogadók között is. A próféták ostorozzák a népeket, akik balgán azt hiszik, hogy saját maguk is saját bálványaikkal közel tudnak kerülni a képhez. Jeremiás és Ezékiel szerint ezek süketek és vakok, hiszen "szemeik vannak, de semmit sem látnak, füleik vannak, de semmit sem hallanak". Legalábbis azt nem látják és hallják, amit a próféták szerint látniuk és hallaniuk kellene.

A képfelmutatás joga tehát csak egyeseké, másoknak csak az így felmutatott kép befogadásához van joguk. Nem véletlen, hogy amikor a közvetítők (próféták) között kitör a háború, ez a két szó, kép és mutatás vonódik össze, és az egymást képmutatóknak (hamis képet mutatók) nevezők között folyik a harc. A tét a közvetítés (szerkesztés) joga. A képmutató a köznyelvben az, aki meg akarja menteni a látszatot, nemes érzéseket színlel, szemtől szemben másnak mutatkozik, mint egyébkor.

Mégsem véletlen, hogy Krisztus, aki Isten fiának vallja magát (s ebben az értelemben az új közvetítés, az új szövetség jogáért küzd), azokat nevezi képmutatóknak, akik látszólag Istenért cselekszenek, valójában azonban saját hasznukat keresik. Krisztus a képmutatókra az arám hanefa (istentelen) kifejezést használta. Tehát képmutató az, aki Isten képe helyett saját képét keresi és mutatja fel. Ebben az értelemben a képmutató kétszeres kisajátító, nemcsak a kép közvetítésének a jogát sajátította ki, hanem az eredeti képet saját képével cserélte fel.

A próféták háborúja azonban sohasem tart sokáig, vagy keresztre feszítéssel, vagy kiegyezéssel végződik, hogy az így "helyreállt rendben" meghirdethessék a keresztes háborút a bálványimádók ellen. Azok ellen, akik - mint már említettem - azt hiszik, hogy nincs szükségük közvetítőkre, azt hiszik, hogy ismerik az egy igaz Istent (annak igazi képét) és a hozzá vezető utat. A képhez tehát a zsidó-keresztény kultúrában két alapvető bűn kapcsolódott: a képmutatás és a bálványozás. Ez a kapcsolat ráadásul "osztály jelleget" is öltött. Míg a képmutatás főleg az "írástudók árulása", addig a bálványimádás a dolgozó népé.

Éppen ezért talán nem véletlen, hogy a főbűnné a bálványimádás vált. Tertullianus, a legtermékenyebb ókori egyházi szerző De idolatria (a bálványimádásról) című művében így ostorozza a hívőket: "Az emberi nem legfőbb vétke, a század legnagyobb bűne, az ítélkezés minden oka a bálványozás.

Mert bizony minden egyes vétségnek megvan a maga jellegzetessége, és az ítélkezés folyamán a saját nevével lehet megszerezni, a bálványozás bűnével azonban nem így van: Bálványimádó valaki? Az egyúttal gyilkos is. Kit ölt meg? - kérdezed. Nos, nem egy idegent, nem az ellenséget, hanem saját magát. Hogyan tudta tőrbe csalni? A tévelygésével. Az Isten megbántásával. De ugyanígy megtalálod benne a házasságtörést is meg a fajtalankodást is. Mert aki hamis isteneknek szolgál, az kétségkívül megcsalja az igazságot, és így belemerül a fajtalanságba is... Az ilyen üdvösségpusztító bűnök után valamilyen úton-módon aztán a többi bűnök is a bálványozás állapotát fejezik ki..."

Így a bálványimádás ellen harcolva el lehetett vezetni a népet az egy igaz istenhez. Majd annak egyetlen vagy néhány kiválasztott prófétája kelthette a bűntudatot a bálványimádás állandó kísértésében tévelygő népben.

Így vált történelmileg folyamatosan szövetségessé a képkisajátítás és a bűntudatkeltés. Úgy tűnik, hogy ennek a két szimbolikus uralmi eszköznek a működtetése a szükséges elegendő az antidemokratikus hatalom gyakorlatához. Ezekben a struktúrákban nem is volt még főpap vagy főpolitikus, aki valamilyen szinten nem élt volna ezekkel az eszközökkel. S "reformáció", "ellenreformáció" történelmi párharcában állandóan visszatérő elemmé vált a kép értelmezése: képfelmutatástól képrombolásig. Feltételezhetjük, hogy ezeknek a "háborúknak" a mélyén egy alapvető mozgás munkál: a kép tör benne a legfőbb történelmi közvetítő eszköz, a legfőbb történelmi csereeszköz szerepre.

Ennek a hipotézisnek a végiggondolása szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit. Egy hasonlóságra azonban érdemes felfigyelni. A James Mill-kivonatok közé írt jegyzetekben Marx vizsgálja a pénzt mint a csere közvetítőjét. A pénzt mint a külsővé-idegenné vált tulajdont. Azt, hogy hogyan válik a közvetítő tevékenység, az emberi, társadalmi aktus a pénznek a tulajdonságává. Majd így folytatja: "Ezen az idegen közvetítőn át - ahelyett hogy maga az ember lenne az ember számára a közvetítő - az ember a maga tevékenységét, a maga viszonyát másokhoz egy tőle és tőlük független hatalomnak tekinti... Az ember tehát annál szegényebb lesz mint ember, azaz ettől a közvetítőtől elválasztva, minél gazdagabb lesz ez a közvetítő."

Ha nem félünk az erőltetett hasonlóságoktól, itt már föltehetjük a kérdést: milyen közvetítő a kép? Marx a hanefa a pénz közvetítő szerepét (talán nem véletlenül) a következő képpel érzékeltette: "Krisztus eredetileg képviseli:

1. az embereket Isten előtt,

2. Istent az emberek számára,

3. az embereket az embernek.

Így a pénz eredetileg fogalma szerint képviseli:

1. a magántulajdont a magántulajdon számára,

2. a társadalmat a magántulajdon számára,

3. a magántulajdont a társadalom számára.

De Krisztus a külsővé-idegenné vált Isten és a külsővé-idegenné vált ember. Krisztusnak már csak annyiban van értéke, amennyiben ő Istent, az embernek már csak annyiban van értéke, amennyiben ő Krisztust képviseli. Ugyanígy van a pénzzel."

De hogy van a képpel? Hogy van egy olyan korban, amikor a legfőbb nyersanyaggá válik a kép sejtje, az információ? Minden felelet arra a következő kérdésre ad választ: a kép-telenséghez vagy a képtelenséghez közeledünk?

(1984)