Kör, kerék, kert, kerítés, keret -- a civilizáció kulcsszavai, és egyben a magyar nyelv törzsének közös gyökű tanúhajtásai. Kultúrkör, évkör, körtánc, kerékbetörés. Édenkert, zártkert, temetőkert. 

Sztyepanakert, angol kert, Kert-Magyarország. Szövőkeret, kognitív keret, létkeret. Változtasd meg a gondolkodás keretét, és vele változik az Én határa. 
De milyen keretek között fogan a látomás, és milyen keretek között foglalható el?

A környező világ képe: magában való valóság és elménk alkotása egyidejűleg. Látott és belelátott világ. De a szemlélt kép java periféria, mely látóterünk szélét foglalja el. A vizsgált alakzatot övező szélső kép maga is keretez, és e képet jobb agyféltekénk dolgozza fel. A jobb féltekei agyi folyamatokban az én és a környezet nem válik élesen külön, és döntően a jobb félteke felelős azokért az élményekért is, melyekben a személy az énhatárok feloldódását, az én kiterjesztését éli meg. A jobb félteke által teremtett kép egyben nyelv előtti ősnyelvünk. Ez a belső kép térbeli, színes és mély. Szimbolikus szövetében átjárhatók a határok az én és a táj, az élmény és a belső látomásvilág között.

Az ént e kép viseli, hordozza és önmaga számára is hozzáférhetővé teszi. Az én lehet virágos mező, vagy kiszáradt fa egy kopár domboldalon. A pszichoterápia ma is használja ezt az ősi utat az én mélyére, melyhez a tudat állapotváltozása segít hozzá. A sámán útja is erre vezet a lenti és fenti világban, de más jelentéstájon, más szertartásszövetben. A kép más-más keretbe költözik időről időre, és ez a keret egyszerre a kultúra egésze és a bennefoglalt techné, rítus és hatalmi mágia.

A sámán látomásos utazása, a mesékben megőrzött alsó és felső világ, a keresztény misztikus magányos víziója, a pszichoterápia klinikai intimitása és az üzemszerűen előállított ezredvégi víziók műholdas szórása más-más világ más keretben. Más közeg és más művelet. Látomást keltő lehet a mozgásvihar, a dob ütemének ingere, víziót keltő szer is. A jó olvasmány képélmény, és a mozi és a televízió sem nélkülözi a hipnotikus hatás elemeit. De ez az ipari víziógyártás belső látomáskészségünk megszállását, gyarmatosítását és egyben elnémítását is jelenti. 

A látomás szerep- és jelentésváltozásait követve ismerjük fel a keret jelentőségét. Ez a keret lehet szertartás, klinikai szituáció, kriminális droghasználat, szubkulturális bennfoglaltság, politikai vagy gazdasági célú manipuláció. Az üzenet tere -- McLuhan szerint -- vizuális vagy akusztikus tér, bal és/vagy jobb féltekei feldolgozásmód. A bal agyi félteke kvantitatív, diakronikus, analitikus és lineáris, szekvenciális adatfeldolgozása az írás és az olvasás, az értékelés, megnevezés, címkézés kerete, míg a jobb félteke a képalkotásnak ad foglalatot holisztikus, szimbolikus, szintetikus és szinkronikus, kvalitatív működésmódjával.

Az absztrakt és komplex kép, illetve az emberi arc felismerésében játszott szerepe is ezzel a Gestalt-lélektani funkcióval, az alakká zárás képességével magyarázható, és az sem meglepő, hogy az érzelmi, intuitív és kreatív, spirituális tartományok a jobb féltekéhez kötődnek. Természetesen a való életben ez a kettősség a kérgestest információs hídja révén oldódik egymásba. A kultúrák vonásai mégis mintha a két félteke változó súlyú bélyegét őriznék arculatukon. 
A McLuhan-i logikát követve az írásbeliség linearitása és az Euklidészi geometria kerete a bal félteke kulturális dominanciáját sejteti: az utak, vasutak hálójában szerveződő közlekedéstől, a logocentrikus vallási életen keresztül a nemzetállami racionalitásig, a bauhausiánus építészeten keresztül a hivatali keretekbe foglalt életvilágig. 
Amíg a nyugati gondolkodás számára minden leltározandó elem, a keleti gondolkodás szerint a nagy egész osztatlan és bontatlan szövet, ahol minden részlet egyaránt fontos. A reneszánsz rajzolókerete kijelöli a szemlélő helyét a perspektíva geometrikus parancsuralmi rendszerében. A keleti ember számára ez a keret nem fontos. 

 A linearitás önmagában nem oldja meg a keret pszichofiziológiai rejtvényét, a kotta még lineáris, de a meghallott zene már kép, a harmónia szintézise. Mi hát a keret, a kor szelleméből előálló kultúrszoftver, vagy változóan megművelt, megörökölt huzalozott biohardver? Vagy a keret maga a kor és a kultúrkör, s a kép afféle benső szociális "reprezentáció", a lét viszonzott ajándéka? 

A társas lélektani keret is más és más. A sámán képe a nagy integrációt szolgálja, hidat az evilági és a túlvilági között, a természeti és a társas világ között, a bennfoglaltságában megsérült személy és a közösség között. Sokjelentésű, szintetikus rituális kozmosz drámájában vesz részt a törzsi szemlélő, és ez a képélményi tér a szertartás és a közös mítoszvilág által követhető. Ami történik, jobb féltekei történés. A sámáni tér és az euklidészi tér szellemi lényegében és pszichofiziológiai keretében egyaránt különbözik, hiszen itt a bal féltekei tér, a fonetikus ábécé, az analitikus geometria és a racionális logika tere nem kap szerepet. A keleti kultúra többet őriz a jobb féltekei dominanciából művészetében, íráskultúrájában és mindennapos mentalitásában is. 

McLuhan és Powers szerint azonban az elektronikus korban a kommunikáció jobb féltekei módja válik újra meghatározóvá, talán mert az írásbeliség Gutenberg-galaxisából a rádió és a televízió akusztikus és képi világába átsodródni kognitív keretváltásnak is tekinthető.
A keretváltás a társadalomélmény válságát is magával hozza. A szerepekre, énazonosságokra is igaz lassan, amit a határozatlansági reláció a mikrofizikában hely és sebesség dolgában kimond. Másrészt egy elektronikus hálózatokból szerveződő társadalom szövetében minden pont éppúgy központi, mint a szomszédos.

Pedig ebben a térben még a háború is az ikonok csatáiból szövődik, és nem tankokkal, bombákkal folyik. Ahogy McLuhan írja egy helyütt: "A harmadik világháború információs gerillaháború lesz, melyben a hadi és a civil részvétel nem fog elkülönülni." A technokrácia helyét elfoglalja az infokrácia. A valóság kognitív illesztékei túlnövik magukat. 
Ami fent van, a misztikumban, és ami lent van, a testben, hajdan a jobb féltekében érett össze, hogy aztán a poézis a bal félteke által nevezhesse meg azt. Így volt ez a plug-in-God világában, de nincs már így a plug-in-drug technológia galaxisában, jóllehet a keret és a célpont a régi, a jobb félteke. 

A képiség ezen csúcstechnológiai megszállása nem a sámáni integráció mágikus művelete, nincs egység a társadalmi, természeti és lélektani szimbolika képi keretében. A virtuális valóság vízióiparában az ösztönsérüléseket megszálló brutalitás és obszcenitás képi technológiája ellentétes hatású: kihéjaz, izolál, eltávolít a természettől és a közösségtől, és megfoszt a szakralitástól. 
A sámán, a tudattalant mozgósító lélekgyógyász és a vízióiparos filmes, a médiamágus egyaránt hatalommal bír. Hatalmának eszköze a kép, de ennek a hatásnak talán még fontosabb eleme maga is újabb keret: a kép működtetésének technológiája, a pszichobiológiai folyamatok elfoglalásának és megművelésének metódusa. 

A sugallatos elme

A kép, a látomás ura isteni hatalommal bír. Ha kezdetben volt a sámáni látomás, később az isteni belső hang szólalt meg a bálvány előtt leborulóban. Évezredekig, az archaikus görögség világáig a hatalom legitimációja ez a sugallatos, hallucinatorikus kapcsolat volt az istennel. Ez a mindennapokban is érvényre jutó tudatállapot más, mint a mai. Az Iliász világában a szereplők még "on-line" kapcsolatban álltak isteneikkel, és erre az állapotra lelünk az ószövetségi próféták körében is. Ezt a kétsíkú valóságot, a köznapi észleletek ellenpárjaként működő jobb féltekei hallucinatorikus jellegű aktivitást Julian Jaynes a "kétkamerás tudat" (bicameral mind) termékének mutatja, mint a jobb és bal félteke egyidejű és egyenrangú működésformáját.

A jobb félteke a mitikus intuíció fészke. Ez az elmúlt tízezer év szakrális realitásának pszichofiziológiai alapot biztosító jelenség csak a Krisztus előtti második évezredben kezd elhalványulni, a kevesek sajátjává válni. A lelkiismeret belső hangja, az intuíció meglátásai és vizionárius képességünk, éberálmaink a mindennapok szövetében is őriznek valamit ebből az archaikusabb én állapotból, mely a hajdani emberiség uralkodó belső valósága volt. Ez a belső sugallat adta a teokráciák legitimációját. A hajdani mezopotámiai isten-királyokat és isteneiket, YHW-t és Mózest, Mükéné urait és isteneit ez a pszichofiziológiai híd kötötte össze. Az ötezer éves ékírásos táblák tanúsága szerint a uralkodó belső hangján megszólaló isten-bálvány és a vizionárius pásztor-király közös kenyéren élt.

Csak feltevéseink vannak a bal féltekei nyelv és énfejlődés mögött rekedt archaikus, jobb féltekei képi, akusztikus reprezentáció közötti viszonyt illetően. Ahogyan a kényszeres viselkedésben a szertartásosságra, a mágikus gondolkodás és viselkedés elemeire bukkanunk, úgy tekinthetünk a skizofrénia egyes jellemzőire mint archaikus maradványra. Az írás kialakulásával mindez nem vesztette el a jelentőségét, sőt... Maga az írás is a víziót, illetve a sugallatot mozgósító segédeszköz volt csupán, a képjelek a szent hang meghallását szolgálták. Ahogy ma is halljuk belül, amit olvasunk, ez a belső hallásélmény valaha egyenesen az istenek hangja volt. Az ékírásos szövegek az isteni üzenet meghallását szolgálták. "GIS-TUG-PI", Enki szavát hallani. 

E belső sugallatokhoz az isteni kommunikáció keretét az avatott és sugallatos mesterek faragta bálványszobrok nyújtották. Ezeknek az istenszobroknak a felállításában, "életre keltésében" a pis-pi, a száj kinyitásának szertartása szakrális művelet volt, a felsőbbséggel való kapcsolattartás megszentelt technológiai művelete. Ezek a súgó, üzenő, szólásra nyitott szájú istenszobrok keretek voltak, az üzenő hatalom és tudás keretei.

Az elnémuló istenszobrot időről időre megújították a mis-pi, a szájmosás nyilvános rítusával, tamariszkusszal, szent olajokkal, datolyamézzel, megszentelt drágakövekkel, végighordozták a város színe előtt, majd a szent bálvány felvitetett a trónus mellé, a szoborbélletbe, ahol újra megtisztították a szent szájat, a hallucinatorikus hallás útján megszerezhető tudás forrását. Az intuíció, a látomás tárgyiasított technológiája volt mindez, ahol a külső kép még a belső hang, a sugallatos autoritás eszköze volt. A személyes, a házi isten szentélyére is ráakadhatunk, szinte minden házban ott volt a kis fülke, a házi oltár. Az ékírásos szövegek szerint a nagy megújító isteni ceremóniák megfelelői voltak a mindennapi házi rituálék, hogy a belső hang, a lelki vezetés ne némuljon el, a létbe vetett ember ne maradjon magára. A személy a személyes istenség, az ili árnyékában élt.

Ez a belső hang, a vízió, az autoritás belső hangja működött a fáraók világában is, ahol a belső hang, a ka meghallását jelentette. Az eljövendő királyokat a fazekaskorongon megtervező, megteremtő Khnum istenség jobb kezével a királyt, bal kezével a belső sugallatot biztosító királyi kát alkotta meg, mint e belső beszéd perszónáját. Jaynes szerint azonban a társadalom komplexitásának növekedtével, a népesség változásaival e belső, hallucinatorikus kontroll is együtt változott. A klimatikus válság hozta káosz nemcsak a teljes anarchiát, a törvények megsemmisülését jelentette, de a fékező, isteni belső sugallat elnémulását is.
A népek közötti küzdelem egyben az istenek harca is volt, amikor az új főisten, Marduk szobrát vitték a sumer istenelődtől megüresített zikkurát szentélyébe. Babilon ura, Hammurápi a törvényeit istenétől, Marduktól fogadta, mely törvényeknek mint emberi lény csak felvésetője volt. Ebben a kettősségben a féltekék neuropszichológiai kétarcúságát, a teremtés és a sugallat együttes szakrális valóságát érhetjük tetten.

A sugallatos, hallucinatorikus világból az út az írás révén vezetett a belső szakrális felettestől megszabaduló ön- és éntudatosság felé. De mindebben ökológiai katasztrófák is szerepet kaptak, mint a Théra vagyis Santorini szigetének vulkáni kitörése, szökőár, talányos klímaváltozások, pusztító, tartós szárazságok. A hatalmi központok átalakulásával, az etnikus káosszal, a népvándorlással és olyan pusztító hatalmak felemelkedésével, mint az Asszíria által terjedő rettenet, a hajdani szakralitás is megrendült, a káoszban elnémult a személyes isten és elnémult a volt autoritás hangja. Tukulti-Ninurta, Asszíria uralkodója üres trón előtt térdel. A közeli Isten elnémult és eltávozott. A korabeli irodalmat a kétségbeesés hatja át. De a hang nem némult el végleg; szól az ótestamentum prófétáinak, szól Delphiben, szól a misztikusoknak ...

A hang mint az autoritás kerete hatalom akkor is, ha az éterből érkezik. A rádió forró médium.

Ahogy McLuhan írja, a Gutenberg-technológia az individualizmus forrása, míg a rádió a törzsi bennfoglaltság archaikus élményét kelti életre. Mintha csak a jobb féltekei sugallatos övezetet foglalná el egy távoli hatalom. Újra hallani az autoritást, csak most a rádióból jő a hang.

Diktátorok totalitárius hangmágiája éppúgy, mint a véleményvezéreket termelő befolyásolásműfajok, telefonos műsorok, hírszerkesztések. De a rádió meg is törheti a totális rendszerek hatalmát, feloldhatja a nyelvi genocídiumok fátumát. Jaynes feltevését ismerve a McLuhan-tézis új tartalommal telik meg, amikor a rádió individualizmust kollektivizmusba fordító hatását elemzi. A rádió képes feltámasztani nyelveket, amelyek évszázadokig tetszhalott állapotban voltak. Ilyen meglepetés és időutazás a történelem mélyébe. Shrewsberry környékén hallani a wales-i adást, a maga ősi kelta hangzóival, különös, keleties nyelvi zenéjével. 
Lám, a belső hang is keretezhető; megszólaló bálványok képei, szertartások keretezik a sugallatot, a mélyből megszólaló hangnak gazdát keresve. De a belső hang el is fojtható, a távolról érkező, hullámalakot váltó, kódolt, dekódolt hang birtokba veheti a befogadót.

A kép és az utánzat

Vajon a bűnbeesés után beszélhetünk-e még az emberről mint Isten képmásáról? -- kérdezi Gilles Deleuze. Vajon az emberlét az Isten-képmást keretezi, vagy valami mást, talán az ideát létével kihívó fantazmát, amit Deleuze szimulakrumnak nevez? Mi történt a morális létezésből az esztétikaiba sodródott emberrel, képmás-e még, vagy csak utánzat és hamisítvány? 

Milyen viszonyban áll a kép a szimulakrummal? Mi történik a platóni képidollal, amely megjelenhet mint az idea képe, és megjelenhet mint a képzelet önkénye. Az idea és a valódi kép közötti szövetség a hamisság elkülöníthetőségében áll. A másolat, a megjelenítés csak annyiban képvisel egy dolgot, amennyiben annak ideáját, lényegét hordozza. Az utánzat nem a másolat másolata, mert a kópiának az eredetihez van köze, míg az utánzat: a lényeggel való szerves kapcsolat nélküli kép. Kép, amely nem viseli az eredeti, az idea vízjelét. 

A kép, melyet az idea és a lényeg övez hitelességgel: Deleuzet idézve "hasonló, mely különbözik", az utánzat, melyet a hamisítás csalása keretez, a megtévesztéssel "különböző, mely hasonlít". Ez a megtévesztés ad hatalmat a pszeudónak, hogy az ideát és képi mását háttérbe szorítva uralomra juttassa a hamisságot, a fantázia önkényes műveletét, a szimulakrum, a mátrix világát. Ez az uralom kizárja a középpontot, kizárja az értékek ideális hierarchiáját. A kép hitelesítő kerete erkölcsi természetű.

A kép: hatalom

Mi is történik a kép és/vagy a szimulakrum által uralt kultúrában? Boulding a társadalmat képfeldolgozó üzemként mutatja be, a társadalomban az üzenetek révén folytonosan módosuló képek processzálásának keretét láttatja. Az üzenet és a kép kapcsolatában az egyesítő erő a kulcs. 

Ha a képet nem az idea és az igazság mérlegére helyezzük, a tudomány eszközei szenvtelenné tehetnek bennünket. Boulding eikonikának nevezte azt a diszciplínát, amelyben a kép hatalmát a tudomány górcsöve alá helyezhetjük. Ennek az alapító aktusnak magyar vonatkozása is van, hiszen Boulding Hayek mellett egy magyar származású gazdaságpszichológus, George Katona nevét is említi mint úttörő "eikonistáét". Az eikonika a tudásszociológiához áll közel, láthatárán feltűnik Max Scheler és Mannheim Károly is. De aligha beszélhetnénk eikonikáról a Gestalt-lélektannak az ökopszichológiát is meghatározó irányzata nélkül. 

A kép hatalmát az emberi magatartást befolyásoló természete magyarázza. Aki a képet előállítja és működteti, az befolyást szerez mások magatartása felett. Igaz ez a reklámra, igaz a politikai szimbólumokra és víziókra, a vallásra, a művészeti üzletre és a divatra, gazdaságra egyaránt.

A belső kép, az élményvilág meghódítása gyarmatosító folyamat. A virtuális valóság, a "cyberspace" elfoglalása Sardar szerint éppúgy velejárója az információs társadalom meghódításának, mint amilyen kolonializációs folyamatok előzték meg és kísérték az ipari forradalom korszakát. Az információs hatalom tehát nem pusztán a lakosság adminisztratív ellenőrzését központosíthatja, hanem a számítógépes játékok tömegével megszállhatja a gépek tulajdonosainak tudattalanját és fantáziavilágát is. Ebben a szórakoztató elektronika széles köre kínál támogató össztüzet. 

A kép a mélyben, a humán etológiai tartományok felett is ellenőrzést gyakorol. A képek archetípusokat vagy etológiai kulcsingereket foglalhatnak magukba, melyek a ráció szűrőjét megkerülve mozgósíthatják a személyt.

A kultúraközi állandók, invariáns kulcsingerek és ikonok ilyen -- a befolyásolás lélektana szempontjából fontos -- tartományt képviselnek. Kép és hit összetartozik. Az istenkép hitet támaszt, és hitet támaszt az adatkáoszból képet kirajzoló statisztikai igazolás a tudósban, a tünet együttes a kórisméző orvosban, és folytathatnánk a képek sorát, melyek hitet keltenek, mélyreható következményekkel. Ezért botrány a bálványozás a hívőnek, vagy az elhangolt képalkotó eszköz a diagnosztának, mert az igazi kép hitet szervező erejét megbontja a hamis kép által. A kép hatalmának ismeretében értjük meg Savonarola ikonoklasztikus szorongását. 
A kép konzisztenciája, egyöntetűsége, túlélési értéke, stabilitása és szervező ereje is mérlegre tehető, vizsgálható Kenneth Boulding szerint. A kép stratégiai kategória, a vele foglalkozó tudomány gyakorlati nyereségeket kínál. 

A kép az élet tükre

A kép az élet önszabályozó bővítményévé is válhat. Ha a személy sorsát keressük a képernyő tükrében, akkor látható, hogy nem pusztán tükröző felülettel van dolgunk, hanem a sorsot befolyásoló (inter)aktív keretről. Az elektromos kép lehet személyre szabott is, főként a beavatkozásra kényszerítő orvosi kép, mely végig ott kísér és hat életünk során a születéstől a halálig. A magzat ultrahangképétől a haldokló utolsó életjelenségeit monitorra idéző elektromos jelekig életünket keretbe foglalja a diagnosztikus technológia, és az általa kínált információk életmentő vagy újabb kockázatokat teremtő emberi döntések alapjává lesznek.

A Néma sikoly című film ultrahangképének szövetében feltűnő és az abortuszkés elől menekülő magzat után nem lehet úgy gondolkodnunk a terhesség-megszakításról, mint annakelőtte. Az ember bővítménye, a képi elektronika az emberi sorsot beleszövi a kódolt és dekódolt információfolyamba, a leképezett élettani jelek meghatározzák a válaszmagatartást, a mért vérnyomás a választott gyógyszert, a hazugságvizsgáló a kirótt ítéletet.

Kép lesz a hangból, az ultrahangból, de még a magrezonancia kvantumfizikai tartományaiból is, a perdületből is képet alkot az MRI eszköz, s mindez a megsérült emberi létezést a monitor kereteire feszíti. Sérült létezésünk elektronikus tükörbe néz. Azonban a lét sérüléseiben is van e képiségnek részvénye. Ehhez a kép és az értelmezés hatalmát is mérlegre kell tennünk.

A "mémhatalom"

A képipar része a mémiparnak. A mém a kulturális információ egysége, mém lehet egy elgondolás, jelkép, dallam, frázis, logó, axióma. A kép is mém, éspedig a leghatékonyabb formák egyike. A mémek ugyanúgy öröklődnek, mint a gének, éppoly önzőek, és az emberi test éppúgy replikátor-masinája a mémeknek, mint a géneknek. Az önző mém mutatja erejét a mártíriumban. Az erős mémek, ikonok, képek és keretek uralják a tudatot. 

 A memokrácia az infoszféra sajátos hatalmi csoportja. Nem Platón filozófus elitjéről van szó, bár az utókor filozófusai a második évezred utolsó évszázadaiban igen közel sodródtak a politikához. Ha a francia forradalom filozófusai vagy Marx a technokrácia hatalmát készítették elő, Habermas, Marcuse vagy a francia politikai közgondolkodást ellenőrző szerkesztőségek "kapuőrei", az amerikai campusok "political correctness"-típusú fogalommérnökei már az infoszféra hatalmi reprezentánsai. Foucault discourse fogalma is a társadalomtudományos beszélyek, elbeszélésmódok hatalmi jelentőségét írja körül. Kevesebbet foglalkozunk a szimbólumipar, a képek előállításának jelentőségével. Vajon a reklámstúdiók képtervezői is részét képezik-e a memokráciának?
 A létértelmezést meghatározó hermeneutikus hatalomról írja Vass Csaba: A hermeneutikai hatalom legbelső körében azok a tulajdonosok találhatók, akik a létértelmezéssel foglalkozó intézményeket birtokolják. Ez a hatalom határozza meg az adott közösség létértelmezési szabálykészletét, jelentésterét, és szankcionálja az attól való eltérést.

A politikai elemzők a médiahatalomban egy meg nem választott, tehát nem demokratikus hatalmi ágat látnak. E tudatellenőrző kognitív ipar képezi a "tipografokrácia" hatalmát. Mert nem csak a médium az üzenet, valójában a szöveg képe, az üzenet ökoszövete, a szövegkörnyezet, a szerkesztés stílusa, nyelvezete, a használt jelképkészlet hordozhatja leghatékonyabban a rejtett szándékot. 
Értelmezési szabályok határozzák meg, hogy az értelmi valóságon belül hogyan illeszkednek az észlelt világ elemei, jelenségei, és az értelmezés világának ellenőrzése mindig a hatalom része volt. Az információ korának elérkezése látszólag egybeesik az ideológiavesztés pragmatizmusával, illetve "a minden mehet" feuerabendi anarchizmusával, posztmodern fragmentációjával.

A politikai változásokat az információ-ipar, a fax, a média, a globális kommunikációs rendszerek, a kémholdak az információs háború lehetőségével, azaz infoszferikus technológiai változásokkal fémjelzik. Az információtechnológia fejlődéséhez is új csoportok, szakmák kötődnek szimbiózisban: médiacézárok, divatdiktátorok, hírszerkesztők, talkshow-cézárok, médiaszakemberek és a munkájukat lehetővé tevő technokraták: távközlési mérnökök, mikroszámítógépes rendszerek fejlesztői, szoftverírók, hardveresek. A pénzhez is új "elit" szervesedik: a számítógépükre tapadó yuppiek, a tőzsdeinformációk zsonglőrei, mindennemű dealerek. Ezeket a foglalkozásköröket szintén a felfokozott információforgalom és -kezelés és az ezekhez kapcsolódó hatalom foglalja közös keretbe. A hatalom egyben az ellenőrizetlenség képzetét is kelti. Az adott területek társadalmi kontrollja valóban igen hézagos. 

Az "imidzs" eladása

Ahogy az észt-amerikai Kalle Lasn írja, az új amerikai történeteket már nem a szülők mesélik, örökítik gyermekeikre, hanem távoli cégek, korporációk állítják elő termékek, divatok, szórakoztatás formájában. Nincs egyéb dolga a polgárnak, mint figyelni és vásárolni. A szabad autentikus életet a szerző nem tartja lehetségesnek a szabadság hazájában, ahol az érzelmek, a személyiségjegyek és az alapértékek a média-dizájn termékei, egy olyan világban, ahol a média az üzenet (itt most az örömhír parafrázisa), és a polgár maga is védjegyes terméke egy mosolygós-nyomógombos "cool" kultúrának. Ugyanakkor a csííízmaszk mögött a kihéjazottság, az anómia horror-picture-showja és a globális plaza-életmód parancsa lesöpri a helyi kisüzletek mellett az évszázados-évezredes helyi kultúrákat is. A szellemi környezetet infotoxinok mérgezik, és az infodiverzitás veszteségei csak a biodiverzitás pusztulásával hozhatók párhuzamba. Katmanduban a legnépszerűbb tévéállomás a Music Television a tizenegy--tizennégy évesek korosztályában.

A megmaradt őskép-szigeteket a szimulakrum szökőárja mossa el. A belső hang elnémul, az arche-ikonok a piaci manipuláció nyersanyagává válnak. Az infokratikus kor szentképe a logó, az áruvédjegy, a poézis végső perverziója, mellyel József Attila éppúgy szembenézett, mint a szárszói szerelvénnyel.

Az áruvédjegyek fedik el a bolygó pusztulását, hogy a reklám éjszakai csillagfénye a városokat elöntő árvizekben tükröződjék, mint nemrég Yorkban vagy az észak-olasz városokban. Cool-érzéstelenítés és narkotikum egyidőben, benne Lasn a Szép Új Világ szómáját látja meg. Ez a médiatransz-állapot a szimulakrum világ totális hatalmát jelenti, melyre az észt szerző a szociális demarketing, a fogyasztói kultúra megfékezése, a "culture jam" tudatos válaszát kínálja. 
A kétértelműség posztmodern ikonja a homokparton napfürdőző társaság képe: balról nézve a jólét töretlen idillje, jobbról a sivárság és a pusztulás, a tétlen romlás, a halálos ultraibolya napfénynek kitett, védtelen emberi test drámája. Ugyanez a paradoxon jelenik meg a laza, szabad, "cool" keretben, melyre a lét mégis meddőn feszül fel. Hamvas a tudattalan özönvizéről ír, a törzsies őshomály áradásáról, de megjegyzi, hogy ez gépesített sötétség. A szentséget képviselő ikon -- mint kép és kópia -- az ideát képviseli, az áradás, az artefaktumok, logók, szimulakrumok áradása szentségtelen. Nem rejtőző, hanem vállalt, hirdetett és hirdetéses szentségtelenség, amelyben keveredik az idill és a mélyben a termelői-terjesztői atrocitás, advertrocitás. A mindentátható média a Mindenható elé tolakodik.

A személy és a társaság-mint-személy -- a legutolsó kor szakrális kérdéseinek gyújtópontjában. A cégek, a multinacionálisok istenülésének kora ez, piaci titanizmus. A társaság egyszerre rendelkezik a személy jogaival és az istenség önkényével, birtokba veszi a személyt, nyersanyagként, termékként, fogyasztóként. Előállítja életét, működteti, a társaságok "deus ex machina" módon jelen vannak az élet minden mozzanatában. A sporthős és az iskolás gyermek egyszerre válik logóhordozóvá a hamis ikonok versengésében. A rövidtávfutó Linford Christie egy sajtótájékoztatón szponzorának saját kontaktlencséjére festett logóját villantotta a kamerák felé. 

A piaci istenek idoljai a szent sarokban, a házi oltár televízióján, és nem kell kimosni a szájukat, nem kell újraéleszteni őket, mert mondják, vetítik, súgják szakadatlanul: vedd meg, kívánd meg, kérd a férjedtől, a szüleidtől, akard, vég nélkül, paroxizmusosan. A fogyasztói éhség előállítása a belső kép és a belső hang elnémításán, illetve gyarmatosításán alapul. Távol az ideától, és távol az Istentől...

De miért az erőszak? 

A megrontás képei

Az "azúrral bélelt" országban Szakonyi tehetetlen Emberfije frusztráltan próbálkozik a képernyővel hipnotizált és dekonstruált család tagjai között. Lehetne ez a család akár egy a hazai 840 közül, akik a people-meter nyomógombjaival üzennek a nemzet -- kor, nem, státus és egyéb mutatók szerinti -- műsorfogyasztási szokásairól, hogy a piaci örömhír biztos célba érjen. A figyelmet az esemény szegezi a képernyőhöz. Mert ez a világ már nem a megfigyeltek világa, hanem a kényszeresen figyelőké. Mennyivel egyszerűbb és olcsóbb a Nagy Testvérnek, ha nem ő figyel, hanem az általa kínált, képernyőre feszített világra tapadnak a tekintetek. És muszáj fokozni a hatást, mert a védekező elme a "fehér zaj" szövetébe sápasztja a megszokottat, és nem mindig kiszámítható, hogy miből lesz háttérzaj, és miből magatartást szervező, éhséget, szomjúságot felkeltő kép.

A kép robbanásai képletesek, de valóságosak azok az impulzusok, amelyek a lankadó figyelmet fogva tartják, felélesztik. Jerry Mander a figyelemfelkeltő, "figyelemfeszítő" technikai események számát a hetvenes évek végén percenként három és tíz közötti gyakoriságúnak találta, a reklámokban ugyanez elérte a percenként húszas gyakoriságot. Húsz évvel később az MTV (Music Television) esetében ez a szám már eléri a hatvanat percenként. Ezt az esemény- és hatássűrűséget tovább lehet fokozni a csatornaváltásokkal, a csatornaszörfözéssel, ami egyben a kép és az effektus inflációját is elősegíti.

A verseny az adók között immár a logók, a világvárosi éjszaka fényreklámjainak szintjére zuhan, a cél a gyors, gegszerű hatás, a figyelem megragadása és rabul ejtése. Az erőszak és az erotika eszköz minderre, az akciófilmek eseménysűrűsége a figyelmet a képernyő kávájára feszíti, ama reményben, hogy az legalább a legközelebbi reklámegységig kitartson, és a nézettségi index ne sérüljön. A pénz beszél az idol száján át.

Egy átlag amerikai főműsoridőben óránként átlagosan öt erőszakos eseményt lát, ami lehet gyilkosság, nemi erőszak, lövöldözés, autós üldözés. Centerwall szerint a televíziózás elterjedése az ötvenes évektől tíz év leforgása alatt mintegy megkétszerezte a gyilkosságok számát, s évente mintegy tízezer gyilkosság írható a tévé rovására. Lasn szerint a média félelmet árul, a bizonytalanságérzetet táplálja, hogy aztán a fogyasztói kultúra révén vásároljuk vissza biztonságérzetünket. És ha a brutalitás és a nyomorúság képei elkoptatják az empátia készségét, a figyelmet még szélsőségesebb ingerekkel lehet már csak birtokba venni, az ördögi kör zárul.

Másfelől mintha az erőszak képeivel valami furcsa, végső káoszra készítenének fel a kép urai. Gyermekeink világát kisajátította e képi postázású brutalitás. De talán még fontosabb, hogy maguk a rosszul működő és gyakran agresszióval is telített családok szolgáltatják ki legjobban a gyermeket ezen befolyásoknak. A bébiszitterként használt televízió csak úgy zúdítja az agresszivitást a gyermekre; már a Cartoon Network rajzfilmjei is zsúfolva vannak brutalitással, szadizmussal.

És a szakadatlan, rosszindulatú, emberellenes akciófüzér mellett még egy jellemző és elgondolkodtató mozzanat: e filmek történetnélkülisége, mely lényegében elmesélhetetlenné teszi azokat.

De ilyen hatása van magának a reklámok vég nélküli ismétlésének is. Ez azokra az agymosáskísérletekre hasonlít, amelyekkel az ötvenes években a CIA szponzorálásával egy montreali pszichiáter, Cameron doktor igazolta éber és öntudatlan, illetve szomnolens személyeken az agymosás hatását.
 

Ebben a médiatérben nőnek fel gyermekeink. Bár mindez elnémítható remekberajzolt magyar népmesevideókkal, a fantáziát nemesítő esti meséléssel, e vizuális szennyár közvetett hatása azonban aligha szigetelhető el a gyermekközösségekben megmutatkozó hatások miatt. 

A kísértés ikonográfiája a kora kereszténységtől a női testet övező vágyat állítja szolgálatába. Nemcsak a férfiszemet ejtve foglyul, hanem az adatok szerint a nők figyelmét is. De ez a folyamatos, piaci motívumú pszeudoszex, a nemi erőszak és a pornográfia torzít a nemi hangoltságon, változtat az ingerküszöbön, az énképen és a másik képén, és már a ténye is a voyeur magatartást jelzi. Ez a kép megkerüli a belső hangok tartományát, és az ösztönmélyi animalitást szólítja meg, még az erotikától is távol.

A média, a tévé- és rádióállomások mentális környezetszennyezésének egyszerű oka van, és ez maga a fosztóképzős ember. A nézettségi mutatócsúcsokhoz csak egy transzcendenciájától megfosztott nézőn keresztül vezet az út, a szellemi környezetszennyezés megtérül, a lélektani árat a fogyasztó fizeti. Nem gyermekeink fantáziája szárnyal, hanem Pokémon szállongó hőseitől elbűvölve maguk ugranak a mélybe...

A leváltott köz(n)ép

A belső, szakrális hang elnémulását Jaynes katasztrófákhoz, népvándorlásokhoz, az Égeikum dór elözönléséhez, az asszír birodalom népirtó pusztításához kapcsolja. A sugallatos szakralitás, ez a belső hangon alapuló istenélmény elnémul a szétszórt és pusztuló néppel, amelyben a rettenet elhallgattatja az isten hangját.

A kép hatalma nemcsak a cégek érdekeit szolgálhatja, nemcsak a világnagy plaza gépezetét olajozza, szerepet játszik a történelemben is. McLuhan a rádióban az ősit, a törzsies élményt mozgósító forró médiát láttatja, és lám, a hipnotikus beszédek a gyűlések tömege mellé idézik, a recsegő hangszórókra is rácsatolják a média-alattvalót. És az utókor értetlenül néz vissza, miként is történhetett meg mindez.

A hamis autoritás miképpen némíthatta el a lelkiismeret belső hangját. Vajon a náci, fasiszta, bolsevista diktátorok, mint a hamelni patkányfogó, hogyan delejezhettek százmilliókat a szinte folyamatos huszadik századi "dance macabre" résztvevőivé? De ugyanez a kérdés a csendes többség világában is felmerül: hogyan fegyverezte le a recsegő hangszóró, hogyan bénította meg bennük a lelkiismeret hangjára éledő ellenállást? És vajon mi történt a későbbi áldozatok lelkében?

De a média lehet békebeli érzéstelenítő is, miközben egy kultúraváltás, történelmi érzéstelenítéssel elvégzett népátültetés zajlik az egyik keretből a másik keretbe. A még kezdetleges, szürkés-kékes árnyjáték is képes volt helyben emigránssá tenni egy egész országot levert forradalma után. A Kert-Magyarország víziója helyett kapott televízió leginkább a magyar falu énazonosságát rendítette meg. A történelem családokon, közösségeken áthajtó és visszaforgathatatlannak nevezett kereke, a bolsevista "kultúrkör-váltás", a kényszerű kollektivizálás létkeretváltása már nem ütközött a korábbi ellenállásba, nem vittek el szőlőhegyi pincékből senkit, a tudatkontroll előbb a téesz-iroda gyűléstermébe költözött a Munkácsi-televízió képében, majd később a tiszta szobába.

Az axis mundi már nem a sasfa volt, hanem a tetőre szerelt antenna, az új szent sarokba a zárszámadás munkaegységei nyomán kuporgatott pénzecskéből vásárolt televíziót helyezték el. Ettől a pillanattól már nem csak a szomszéd falu lett vidék, a tévé dajkálta falusi gyermek saját otthonát is elmaradottnak, provinciálisnak, szűknek és vállalhatatlannak látta, és a hívogató, börtönszürke lakótelepek felé vette útját. A jövőképet egy csöves, kisképernyős gépezet kávája keretezte. Így a vidéken minden külsőség és tragikum nélkül végbement "generációs tisztogatás" eszköze lett a televízió. De lehet másként is. Alig három évtizeddel később a média a Duna Tv által előjelet vált, a nemzeti megmaradás zálogaként jelenik meg, amely az otthonosság műholdas ernyőjét borítja Európára és az utódállami területekre. 
A képernyőn nemcsak a kép, hanem az értékek szövete is összeáll, s a kontextus mint az autoritás hangja szólal meg belül.

A falusi birtokváltásból hiányzó fiatal örökös gazdanemzedéket, az ifjú magyar gazdálkodókat, akik a holland, dán, francia vagy bajor mintákat követhették volna, a kollektivista modernizáció sanda virtualitása űzte el saját világából. Az elöregedett magyar falvak mára különös tulajdonlási folyamatok, kivásárlások, kulturális antropológiai változások színtereivé lettek. A rendszerváltozás visszagyökeresedést segítő és az elégtételt is szolgálni szánt kárpótlási folyamataiban a "médianarkózis" sok későn ébredőt rekesztett ki önérdekeinek érvényesítéséből. A honvisszafoglalás elsikkasztásában a média szerepe meghatározó volt. A zsebszerződések háztáji hazaárulása a média által homályos jövőkép miatt csak részben kérhető számon. De az is e mágia része, hogy a hajdani bányászfalvak föld iránt egyébként érzéketlen népének munka nélkül maradt falusi tömege a segélyre várva mindennapjait a képernyő előtt tölti egy virtuális másvilágban. A szappanoperák szüneteiben étkezik, rövid időre a felszínre jut, hogy aztán újra alámerüljön a képernyő világába. Szőcs Géza darabjának érdeklődő címére, Ki cserélte el a népet, a választ valahol a képernyő körül kell keresnünk. A médiaszabta mentalitáskeretek egyben énkeretekké is lesznek, a változó énhatárok meghatározóivá. Hatalmukban áll a korábbi szerves bentfoglaltságból kihéjazni, és újakhoz kötni. Így foszlik le az elődöknek évszázadokig fontos világ az új, legyártott és kiközvetített vízió igézetében. Nem csak az adás változik, vele az én, a személy is, mielőtt dönthetne róla. 

 Mindennek súlya még nem látható, azonban az olajkészletek kimerülésével, a szükségletek és a fosszilis energiakínálat közötti "energiaolló" kinyílásával a paraszti lét, a szoláris alapzatú létfenntartási rendszerre való visszaváltás lehetősége -- helyi szinten -- a szó szoros értelmében létfontosságúvá válik. Ugyanakkor globális léptékben visszaút nincs, a szoláris alapzatú létfenntartási rendszer eltartóképessége alapján az emberiség létszáma aligha érheti el a hárommilliárdot. Az évszázmilliók napenergiáját sűrítő fosszilis energia feléléséből táplálkozó demográfiai eszkatológia csak előre enged menekülni. Ebben a drámában egyötödrész termelő, eltartó néz szembe négyötöd szolgáltatóval, fogyasztóval egy olyan világban, ahol a nyugat-európai életminőség csak két-három milliárd számára szavatolható.

A képipari gépezet azonban a többiek számára is nélkülözhetetlennek mutatja magát, s talán az is ma még...
De ha a csúcstechnológia nem nyitja ki időben az energetikai vészkijáratot a jövőbe, és a csökkenő olajkészleteket nem pótolja a biogáz, biodízel, fúziós vagy szilíciumalapú energia, geotermikus, szél-, víz- vagy egyéb energia, akkor a szállításra alapozott, a helyet és a termelést, felhasználást szétválasztó globalizált gazdasági rendszer a dinoszauruszokhoz hasonlóan hirtelen pusztul el, és a túlélést csak az apró, autonóm, önellátásra képes, szoláris és alternatív energetikai alapzatú gazdálkodási formák biztosíthatják. Vajon képes-e a média visszacserélni azt, amit elcserélt, "visszatanítani" az elemi túléléséhez, önellátáshoz szükséges ismereteket?

Mindezt immár nemcsak a környezetetika válságprófétái, a Meadows házaspár, William Rees és mások hirdetik, de olyan olajkutató szakértők is megerősítik, mint Colin Campbell, aki egy életen állt a BP szolgálatában.

A mémháború

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég, és egy újabb környezetvédelmi csúcs zárult kudarccal, ezúttal Az utolsó esély címet viselő klímatalálkozó. Vajon az ezredvég vizuális és vizionárius klímájának állapotáról, szellemi éghajlatunk helyzetéről várhatunk-e hasonló, még ha kudarcra is ítélt összejövetelt? Vagy McLuhan információs gerillaháborúja a megnyert hidegháború után továbbszövődik a jövőkép szövetébe? Lasn egyenesen mémháborúról értekezik. A politikai performansz, a tüntetés csak gyors felezőidejű befolyást gyakorol, de Amerika az egészségéért eldobta a cigarettát, megbélyegezte a zsíros ételeket, és szinte a függőségig gyakorolja a kocogás szertartását. Ehhez valódi és győztes mémcsatákra volt szükség. De az infotoxinoktól szennyezett és infodiverzitásában fenyegetett világ magában hordozza a válaszra való hajlandóságot is. Lasn a bolygó érdekében toborozza a mém harcosokat. A fenntartható jövő híveinek mémüzemeire van szükség, hogy a jövőt kockáztató cégérdekek saját terepén, a jobb féltekében, a jelképi övezetben fordítsanak planetáris sorsunkon.

A lasni "metamémek" maguk is értelmezési keretként szolgálnak. Hadd álljon itt öt ilyen az arzenálból.

A valódi ár: A jövő globális piacán minden terméknek meg kell jelenítenie az ökológiai igazságot. Demarketing: Eljött az ideje, hogy a piaciasság irgalmatlan erejét önmaga ellen fordíthassuk. A világvége mém: A globális gazdaság ilyen világvégi gépezet, amelyet a túlélés végett újra kell programozni. Nincs társasági én: A társaságok nem alkotmányos jogokkal és szabadsággal rendelkező jogi személyek, hanem jogi fikciók, amelyeket az ember, azaz mi teremtettünk, és nekünk is kell ellenőrizni. Média-charta: Minden emberi lény rendelkezik a "kommunikáció jogával" -- hogy a média révén információkat fogadjon és közölhessen.

A toborzott mémharcosok antihirdetésekkel, a logók, hirdetési stratégiák saját árnyékaival kívánják két vállra fektetni a McDonaldsot, a Nike-ot és a többieket, vagy újragondolni a neoklasszikus gazdaságtan axiómáit. A vonzó, csábító befolyás fonák oldalát megmutató technika nem más, mint e delej "leszerelése", vagyis az "uncooling". Az Internet is nagyon hatásos mémreplikátor, hasznos felmérések, szavaztatások színtere lehet, melynek súlyát az elektronikus szignó is fokozhatja. Az ellenfél webhelyének megszállása szöveggel, képekkel, multimédiával már bevett gyakorlat. És a manipulációt leleplező érveknek akár állandó webhelyet is állíthat a mémgerilla.

A tévé is keretezheti az ilyen ébresztő hatású képeket. A nemesprémbunda divatbemutatót reklámozó antireklám akkor vált élesre, amikor a lágyan és vonzóan fényképezett bemutatón a bundákból folyni kezd a vér, és hallani a leölt állatok jaját. Az árun megjelenik annak ökológiai ára is.

A divatgépezet szertartásába apokaliptikus tónusok szövődnek, és a végleg elnémított is újra szóhoz jut a médiában, hogy a valódi személyi joggal nem is rendelkező ellenfél, a szőrmeipari társaság a nyilvánosság előtt szembesüljön a személyi jogaitól megfosztott prémes állatok létjogával. Az említett ellenreklám csodája, hogy a fenti metamémek csatája valóban a jobb féltekénk képélmény-szintjén zajlik.

Az új ezred hajnalán monitorok rámái közé feszül ki a kor megjelenített képe.

Milyen fanyar irónia rejlik a reprezentáció szóban is: a fonák ajándék, a képernyő által homályosan láttatott valóság. Folyik a tudattalan gyarmatosítása, a jobb félteke birtokbavétele. Mint ahogyan Amerika gyarmatosításakor a konkvisztádor-kultúra vetítette a bennszülöttekre elfojtott ösztönélete képeit, úgy telepíti most tele egy immár végső hedonizmusba tért fehér civilizáció ösztönvilágával a cyberteret.

A videokeretre feszített tudattalan modulként épül be a nagy marketingtervbe. Lélektörténeti érdeklődésre tarthat számot, mi is történt a gondolkodásunk és élményiségünk féltekei munkamegosztásával a civilizáció története során. 

 Az ember ma új egyensúlyokat keres a bővítményeivel való együttélésében.

A valamikor a Teremtőre hangolt és mára a piac foglyává lett jobb félteke felszabadítása talán az utolsó emancipációs mozgalmak egyike lehet.

Irodalom
Boulding, Kenneth: The Image -- Knowledge in Life and Society. Ann Arbor Paperbacks, University of Michigan Press, 1961.
Deleuze, Gilles: Plato and the Simulacrum. October No. 27, 1983, Winter, 45-57.
Jaynes, Julian. The Origin of Consciousness in the Breakdown of the Bicameral Mind.
Boston, Houghton Mifflin Company, 1978.
McLuhan, Marshall -- Powers, Bruce.R.: The Global Village. Transformations in World Life and Media in the 21st Century. Oxford University Press, 1989.
Lasn, Kalle: Culture Jam: The Uncooling of America. New York, Eagle Brook, 1999.
Vetró Ágnes: A televízió hatása az agresszivitásra. A média hatása a gyermekekre és fiatalokra, Konferencia, Dobogókő, 1998, 57-62.