Babilon az ókori Kelet egyik leghíresebb városa volt. Az Eufrátesz partján pompásan kiépített metropolisz, amely több birodalom fõvárosaként szolgált, az emberi civilizáció számára napjainkban is sokatmondó jelkép.

A város eredete közel ötezer évre nyúlik vissza. A ma rendelkezésre álló dokumentumok az i. e. 23. századtól kezdõdõen említik. Bár Babilon kiváló adottságai révén számottevõ gazdasági és katonai súllyal is rendelkezett, mégis a természetfölöttihez kapcsolódó szellemi jelentõsége emelte ki a városok sorából. Már neve is erre utal: az akkád Bab-ilim jelentése: „isten kapuja”, tehát az a hely, ahol lehetõség nyílik az isten és az emberek találkozására. Ebbõl a névalakból származik a Bábel név. Jóval késõbb a többes számú Bab-ilani megnevezést kezdték használni, melynek jelentése „istenek kapuja”, ebbõl származik a Babilon elnevezés. A névhasználat változása utal arra a történelmi folyamatra, melynek során az emberek többsége a kezdeti egyistenhitrõl, azaz monoteizmusról áttért a többistenhitre, politeizmusra.

Õsi mezopotámiai felfogás szerint minden város, illetve városállam valamely isten fennhatósága alatt áll, annak tulajdonát képezi. Ezt az istenségközpontú felfogást fejezte ki Babilonban is a központi helyen álló toronytemplom, a zikkurat, illetve egyéb kultikus építmények.

A Biblia szerint Babilon alapítója Nimród volt, aki vezetõként szembefordult az egy Istennel. Miközben a Mindenható azt az utasítást adta az embereknek, hogy „töltsétek be az egész Földet” Babilon lakói ezzel szemben úgy döntöttek, hogy nem fognak elszéledni a Föld színén, hanem a saját nevük dicsõségére pompás várost és égig érõ tornyot fognak építeni.

A történelem folyamán népek és hatalmak sora versengett a Babilon fölötti uralomért. A város már az i. e. 3. évezred végén tartományi székhely volt. Kr. e. 1900 körül a nyugat felõl érkezõ sémita amurruk szerezték meg a város feletti uralmat. Az amurruk 6. királya, a törvényoszlopáról is híres Hammurapi (i. e.1792-1750) hozta létre Babilon elsõ nagy birodalmát, az Óbabiloni birodalmat. E birodalmat két évszázados fennállás után a lovasok és harci szekerek sokaságával támadó hettiták döntötték meg i. e. 1595-ben, akiket hamarosan a kelet felõl elõretörõ kassuk váltottak fel.

A kassu uralom utolsó századaiban a babiloni uralom alól kiszabaduló Asszíria fölemelkedése jelentett egyre fenyegetõbb veszélyt Babilon számára. Az i. e. 11. századtól a Szíria felõl érkezõ arámiak, a káld törzsek és az asszírok küzdöttek a Babilon feletti uralomért váltakozó sikerrel. A 9. századtól a 7. század végéig Babilon csaknem folyamatosan asszír uralom alatt állt. I. e. 689-ben, azt követõen, hogy a káldok egy rövid idõre megszerezték maguknak a várost, Szin-ahhé-eriba asszír király (a bibliai Szanherib) hatalmas sereget küldött Babilon ellen. Több hónapos ostrom után az éhezõ város megadta magát. Az asszír uralkodó elõbb szabad rablást engedélyezett katonáinak, majd szisztematikusan lerombolták és felgyújtották a várost, törmelékeit pedig az Eufráteszbe szórták. A Babilont leromboló Szanherib fia és egyben utóda a trónon Assur-ah-iddina azonban a babiloni tartományból vett magának feleséget, s egy váratlan fordulattal elhatározta Babilon városának újjáépítését, amelyet hatalmas anyagi támogatással végre is hajtott. Visszavitette a város fõistenének Marduknak (a bibliai Merodák) Szin-ahhé-eriba által Asszíriába hurcoltatott szobrát is.

626-ban egy káld vezér hódította el az asszíroktól Babilont, melyet királysága fõvárosává tett, megalapítva az Újbabiloni birodalmat, mely i. e. 625-tõl csaknem egy évszázadig, 539-ig állt fenn. Ennek legjelentõsebb uralkodója II. Nabú-kudurri-uszur, a bibliai Nabukodonozor (i. e. 605-562) volt, aki hatalmas állama központjává Babilont tette meg.

A várost grandiózus tervek szerint átépíttette és megerõsíttette. Az újjáépített Babilon a korabeli világ legnagyobb városa lett. Mintegy 1000 hektáron terült el. Legfõbb épületei közé tartozott a város fõistenének, Marduknak hatalmas temploma. Ehhez csatlakozott a város toronytemploma, zikkuratja, az Etemenanki. E lépcsõzetesen megépített toronytemplom négyszögletû alapjának egyik oldala is, és a hétszintes építmény magassága is mintegy 90 méter volt. A Marduk templomtól északra állt a híres Istar kapu és a rajta átvezetõ felvonulási út.

A mítikus lények dombormûveivel díszített épületegyüttes különössége, hogy egymás fölött két példányban építették meg. Az egyik a korabeli járószint felett húzódott, színes, mázas csempékkel borítva, a másik, méterekkel a korabeli járószint alatt mázatlan téglákból épült, ugyanolyan mítikus dombormûvekkel díszítve, de ezt megépítése után betemették földdel, tehát nem volt látható. A különös megoldást a kutatók mágikus célokkal magyarázzák. A babiloniak ugyanis olyan utat és kaput akartak építeni – miként a felvonulási út korabeli neve is mutatta – „amelyen az ellenség soha nem vonulhat végig”. Az épületegyüttes felsõ, mázas része az 1890-es évektõl, a németek által végzett ásatások következtében Berlinben kapott helyet, míg e szorosan egybekapcsolódó mágikus tárgyegyüttes alsó, mázatlan része azonban továbbra is Babilonban található.

A várost pazar paloták is díszítették. Közülük a leghíresebb Nabukodonozor déli palotája. Tróntermének méretei (52 x 17 méter) nem sokkal maradnak el a versailles-i palota Tükörtermétõl. E trónterem volt a helyszíne Babilon bukását közvetlenül megelõzõen Belsazár lakomájának, majd Nagy Sándor halálának is. A város további díszei voltak a korabeli világ hét csodájának egyikeként számon tartott babiloni függõkertek. A várost hatalmas kettõs falrendszer védte. A védmûvek olyan szélesek voltak, hogy Hérodotosz leírása szerint egy négylovas harci szekér is meg tudott fordulni rajtuk.

Mindez a pazar építészeti megjelenés, valamint a páratlan politikai, katonai és gazdasági hatalom sem tudta megmenteni Babilont. A perzsák 539-ben foglalták el Babilont Belsazár királytól, és ezzel megdöntötték az Újbabiloni birodalmat.
A perzsákat legyõzõ Nagy Sándor ismét kulcsfontosságú szerepet akart biztosítani Babilon számára, amikor birodalma fõvárosává tette a várost. Az uralkodó váratlan halála egy hatalmas babiloni tivornyát követõen azonban meghiúsította ezt a tervet. Babilon ókori politikai szerepe Nagy Sándor utódai alatt szûnt meg, amikor Kr. e. 275 körül a Szeleukida I. Antiokhosz (Kr. e. 281-261) Szeleukiát tette meg a Szeleukida birodalom hivatalos fõvárosává, és parancsára ide telepítették át Babilon lakóit.

A város azonban egy ideig még megõrizte vallási szerepét, egészen a Kr. u 1. századig. Ezt követõen Babilon a 20. század kezdetéig hosszú évszázadokra néptelen romvárossá vált. A régészeti feltárások közül kiemelkednek a német Robert Koldewey által vezetett ásatások (1898-1917). 1958-tól az iraki állam nagy erõkkel látott hozzá Babilon helyreállítási munkáihoz. Megkezdték az Emak templom helyreállítását, valamint az Istár kapu, a felvonulási út és a palotához tartozó épületek részeinek rekonstrukcióját. Megépítették a teljes Istár kapu felére kicsinyített mását is a helyszínen, és az iraki háborút követõen készen állnak a tervek a város nagyszabású helyreállítására is.

(A szerzõ történész)