Nem a nyilas karszalagban felbukkanó színekről, sávokról van itt szó, de Árpád fejedelem és dinasztiája dicsőségének nemzeti emlékezetünkből való törléséről.

Előbb a Habsburgok próbálták meg évszázadokon át - de véres áron sem sikerült nekik -, aztán azok, akik az ő szárnyaik alatt megerősödtek, most végképp kiütnék Árpád zászlaját kezünkből? Az a nép, amelyik ahelyett, hogy megvetette volna lábát egykori – jóllehet, nép- és fajirtásokkal szerzett földjén – elment, mások zászlainak védelme alatt pénzt váltani, uzsorakamatozni.

Mert a történelem abból áll, hogy jönnek s mennek a hódítók, hol rómaiak, hol perzsák, hol tatárok, törökök, osztrákok, ruszkik. És ha lebírni nem lehet, de ki kell bírni uralmukat, a megszálló által kivetett adókat…

De volt egy nemzet, amelyik nem tudta, melynek hite nem engedte ezt megtenni s ezért lett elűzve földjéről: a zsidóság. Így szól erről Douglas Reed:

„A pusztítás, mint a háború kísérő jelensége, az egész emberi történelem ismert vonása.

A pusztítás, mint bevallott szándék sohasem volt ismert korábban és az egyetlen felfedezhető forrása ennek a sajátságos gondolkodásnak a Tóra-Talmud.”

Ezt ismerhette fel a római császár, Titusz és rombolta le a jeruzsálemi Templomot, száműzve a lázadó zsidóságot, i.u.70-ben. - S ma, csaknem 2000 évvel később, annyi lecke után még mindig bántja a befogadottak szemét a gazdanépek zászlaja! - 

   Az Árpád-sávos zászló elleni nyílt támadás csak végső kifejlete a korábbi fondorlatoknak. A Haynau-rémuralom idején, majd a kiegyezés után is továbbélő Habsburg befolyással, a magyarul alig beszélő Hunsdorfer/Hunfalvy- és Josef Budenz-féle „akadémikusok” gyámkodása mellett apránként sikerült belopni a „halszagú ősök”, Árpád visszamaradt, Európát fosztogató, „kalandozó” finnugor-ázsiai népének rágalmait a hivatalos történelemszemléletbe.

A Tudományos Akadémia Glatz Oszkára méltó utódja Hunsdorfer-nek és a magyargyűlölő Budenz-nek, noha ezek nem merték volna leírni Glatz Oszkár korábban idézett sorait. Glatzra s az általa is meghonosított s felvigyázott szellemre vall, hogy hivatalos történelemírásunk máig is hallgat a német történész, Heribet Illig, nyugat-európai középkorkutatásban „földindulást” okozó munkájáról.

Csaknem két évtizede már, hogy, hogy Illig Kitalált középkor című művével halomra döntötte az európai történelemírás bizonyos, ún. tényeit. Az „egész Európa koncepció, amit ma itt adagolnak nekünk az magára a nagy semmire épül és annyit is ér” – mondja a történész, művészettörténész Pap Gábor. Persze annak oka, hogy a “földindulás” történelem-szemléletünkben mindmáig nem következett be, határozott érdekek meglétét mutatja. A kora-középkori német-római történelemhamisítás gigantikus kitalációihoz való ragaszkodás: éppúgy megfelel a Magyar Tudományos Akadémia jelenlegi kurzusának, mint az EU urainak vagy a cseh, szlovák, román és szerb utódállamoknak.

A 300 éves „senkiföldjének”, az ún. avar-, majd az azt szétverő Nagy Károly-i, Kárpát-medencét is magába foglaló frank birodalom ködös fogalmainak megteremtésével sikerült megszüntetni a közvetlenül Attila örökébe lépő Árpád magyarjai Kárpát-medencére való igényformálásának történelmi s dinasztikus jogosultságát. És továbbéltetni a „halszagú eredet” mítoszát. 

   Mint azt Pap Gábor mondja ragyogó előadásában (Földindulás a nyugat-európai középkorkutatásban):  az európai történelemírás fiktív, nem létező 300 éve „eseményeinek” csalását leleplező Illigre hivatkozva - „az avarokat bármennyire is úgy tanítjuk ma, hogy önálló birodalom volt, mindig vagy kifejezéssel kapcsolják össze az eredeti hiteles források és ott, vagy a hunokhoz kapcsolják, hogy hunok vagy avarok, vagy a magyarokhoz. Nem önálló népként, hanem mindig minthogyha egy másik elnevezése lenne a hunnak vagy a magyarnak” tűnnek fel az avarok. „A Krónikáink például egyáltalán nem ismerik ezt a szót, hogy avar. Egyáltalán nem szerepel. A magyar krónikás hagyomány nem ismeri – no most ez feltűnő hiány. Ez azt jelenti, hogy nem lehet 300 évig, ha létezik egy Avar Birodalom, hogy annak valami nyoma ne maradjon egy olyan krónikás hagyományban, ami az előttük lévő Atillát részletesen tárgyalja”! Jelen írás keretei nem engedik a III. Ottó császár, II. Szilveszter pápa és a bizánci császár konspirációjával létrejött gigantikus történelmi, kalendáriumi csalás részletesebb kifejtését. Pap Gábort idézve, elég legyen azt mondani, „hogy az egész cirkusznak egyetlen tétje van, az pedig a Kárpát-medence” és „hogy a „végidők császára” (ez az „Endekaiser") birodalma elkezdődhessék" – ezt ugyanis 1000-re jósolták… Ha még nincs 1000 csak 700, akkor én III. Ottó nem lehetek az Endekaiser.” A fentiek értelmében a „895-ös Árpád-féle Honfoglalás 300 évvel korábbra, 595-re kerül és ez azért döbbenetes, mert pontosan megegyezik az első avar honfoglalással.”  

   Tehát Árpád magyarjai három generációval Attila halála után telepszenek a hun testvérnép lakta Kárpát-medencébe! 907-ben (valójában - amennyiben most 2007 helyett 1707-et írunk – a helyes időszámítás szerint 607-ben), alig több mint 10 évvel az Árpád-honfoglalás után az egyesült német-római, bajor hadak és szövetségeseik az „Ugros eliminados esse" („a magyarok kiírtassanak") jelszavával a magyarság megsemmisítésére törnek. A Duna mindkét partján és a folyón előrenyomuló 100 ezres haderőt Árpád hadtestei megállítják és szétverik a Pozsony melletti csatában, ill. menekülésük folyamán. Odaveszett a bajor nemesség java, de maga Árpád is halálos sebet kapott, elveszítve három fiát: Tarhost, Üllőt és Jutast. Az ütközetet túlélő bajor uralkodó, Lajos király bajor földről Németország biztonságosabb nyugati részébe kellett, hogy költözzön, átengedve az Enns folyón inneni vidéket a magyaroknak egészen Géza vezér idejéig. Beszédes, hogy mi évente István „államalapítását” ünnepeljük, holott Árpád 1100 évvel ezelőtti, németekre mért véres csapása nélkül a magyarság Kárpát-medencei léte, sorsa talán örökre megpecsételődött volna. (Látom, hogyan húzzák gúnyos vigyorra szájuk Akadémiánk szőrösagyú tudorai! Mert nekünk, ugye, még a pecsételni, ill. pecsét szót is szlávból kellett „kölcsönöznünk”! Meddig tűri a magyar írástudó, hogy mongolnak, bárki másnak, csak nem a taláros testület tagjának kell lenni szavaink eredetének kiderítéséhez? Miért, hogy egy mongóliai nyelvésznek, a hun nyelv kutatójának, professzor Ucsiraltunak kellett felhívni a figyelmet a hun „picsik" szó és a magyar pecsét szó összetartozásának valószínűségére s hogy a „szláv eredetűnek tartott pecsét eredendően a hunok sajátja volt”...?)  

„Kalandozások” – őseink bölcs külpolitikájának tervszerű akciói! 

A szocionista szellemvasút színeinek sorában persze ott van a „kalandozások” néven bemutatott jelenet. A hivatalos történetírásunkat, s –tanításunkat kisajátító idegenlelkűek az Árpád fejedelmünkre következő 60-70 esztendő hadtörténetét általában a magyarok „művelt Nyugat elleni rablóhadjáratai” címszó alatt említik. Fosztogatás: mint motívum! A hadjáratok okát azonban teljesen máshol kell keresni. A 100 ezres bajor-német had magyarságra támadása 907-ben önmagában bizonyítéka az agresszív német külpolitika megfékezésére indított hadjáratok szükségességének. Egyetlen birodalma, életképes állama sem volt a történelemnek, amelyik ne biztosította volna a határain túli területeket is időnkénti megtorló, vagy szövetségesként lefolytatott hadjáratokkal. 

   Az Árpád halálát követő évtizedekben háromhatalmi súlypontja van Európának a Kárpát-medencén kívül: Bizánc, az észak-itáliai longobárd királyság és a kialakuló német-római császárság. A szász Madarász Henrik, majd fia, Nagy Ottó alatt újraéledő Németországban a bajor hercegek lázadoznak a szász uralkodók központosító önkénye ellen és a magyarok, Bulcsú segítségét kérik. Hogy miért éppen Bulcsú volt mindenek előtt érdekelt a terjeszkedő német uralom megfékezésében, azt magyarázza törzsének szálláshelye: a nyugati határrész.   A felső-itáliai, majd Itália egészére igényt formáló német terjeszkedés ellensúlyozására úgyszintén a magyarok szövetségét, beavatkozását kéri az ottani, longobárd uralkodóház. „A magyarok jelentik tehát a helyzet kulcsát Itáliában, Németországban, de nem kis mértékben, Bizáncban is. Látjuk tehát, hogy a magyar hadakozások egy rendkívül intelligens külpolitika három szomszédos birodalomban végzett tervszerű akciói voltak. Ugyanaz, amit az angolok „balance of power” néven ismert politikájukkal évszázadokon keresztül folytattak sikerrel, nevezetesen: egy veszedelmes szomszédos nagyhatalom kialakulásának megakadályozása végett mindig a gyöngébb fél támogatásával. Ebben az időben tehát, 18 éven át Európában csak két intelligens koponya munkál: a német Ottó és Bulcsú, - a többiek csak sakkfigurák” (Dr. Hajnos László)   

   A honfoglalástól Géza nagyfejedelem 970-ben történő hatalomra kerüléséig eltelt időszak 57 európai hadjárata közül - „a Kárpát-medencére igényt tartók elleni csaták melletti – 34 hadjáratból bizonyíthatóan legalább 14-re úgy került sor, hogy egyes kisebb-nagyobb európai hatalmak uralkodói szövetségesként fegyvertársuknak hívták a magyarokat, a többi pedig büntető-expedíció volt” – írja Zachar József is. Ez utóbbi bevett gyakorlat volt pl. a szokásos adófizetés megtagadása esetén és minden katonailag erős állam, ill. nép gyakorolta, tehát nem „magyar sajátosság” volt. Az 57 hadjárat sorozatos magyar győzelmei közt mindössze kettő vereség van: 933-ban, Merseburgnál és az Augsburg melletti Lech mezőn, 955-ben. Történészeink legtöbbje a másik 55 rovására e kettőt, de főleg az utóbbit tolja a magyar diák orra alá. 

   Valójában mindkettőnél a magyar haderő töredéke szerepelt! Amit viszont tanítani kellene diákjainknak, arról történelmkönyveink hallgatnak: a 954-es hadjáratról. Pedig akkor „déltől északig, Bizánctól Rómáig és Moszkváig nem volt olyan város Európában, ahol nem tudtak volna erről a hadjáratról” és a honfoglaló Tas vezér unokájáról: Bulcsúról, aki mellesleg a kereszténység bizánci válfaját követte. A hadjárat hátteréhez tartozik, hogy az I. Ottó német király ellen lázadó bajorok szövetségeseként, ill. a német uralkodó III. Berengár király észak-itáliai tartományaira támadása és Verona s Aquileja birtokba vétele miatt történt. Ottó birodalmi ambícióinak megfékezésére szükségszerű válasz volt a horkák és Lehel törzse két hadosztályának hadjárata. A 30-35 ezresnél kisebb magyar haderő harc nélkül vonul végig a bajor és sváb tartományokon, majd „leveri a három frank tartományt, Ottó koronatartományait”. Átkelve a Rajnán, „Lotharingia hadseregét megsemmisítik, majd Köln és Maastricht vidékére vonulnak, ahova maga Ottó veje a Vörös Konrád kalauzolja őket, mint szövetségeseket. A mai Belgiumra törnek, majd délkeleti irányban Észak-Franciaországon vonulnak át és Ottó másik tartományára, Burgundiára törnek. Innen délre, a Riviérán át Itáliába vonulnak – Rómát megkímélik – és délről támadják meg a bajor Henrik új tartományát, Friault. Végigpusztítva Veronát... két hónap alatt mintegy 5000 kilométert végighaladva, öt nagy folyón átkelve ( Enns, Rajna Rhone s kétszer a Pó )...hazatérnek...Ehhez képest Hannibál útja csak egy séta!” – irja dr. Hajnos László. 

   Eleink bátorságának mai, hitvány árnyékában könnybelábad szem s ökölbe szorul a kéz. Mert Moszkva után most éppen, az egykor oly alázatos hollandiai Maastricht a székhelye az ezúttal EU-s vezérlésű kifosztásunknak. Küldi ránk puhány, rajtunk hízott jóléti-szemetét, kakaskodni, hőzöngeni a megkötözött kezű s lelkű magyarral, akit kidobnak a balatoni kocsmából! (Csath Magdolna írja: „az egyik déli parti faluról az a hír járja, hogy egyik szórakozóhelyére hollandok vették be magukat, magyar pedig oda többé be nem teheti a lábát. Aki megpróbálja, azt megverik. Magyarországon! De Sopron is tele van hasonló történetekkel: a határon mulatni, a hámból kirúgni átjövő, magukból kivetkőző külföldiek rémtetteivel.”)  

   Ó, testvérek, ha vagytok még: magyarok! Bizony ideje lenne újra leckét adni Maastrichtnek s kipakolni a holland s „belga” kocsmát...Mint Holló János tiszteletes beszéde után tette az a pár keményöklű magyar legény, az elpimaszodott oláhokkal, Wass Albert, A kastély árnyékában c. regényében. Mert Holló tiszteletes megírta a „magyar bibliát magyarok számára”, melyben ilyeneket tanított: „az olyan magyart szereti az Isten, aki szembeszegül a világgal a maga jussáért s küzd, miként az angyalok seregei küzdöttek vala az ördögök seregeivel e világnak megmentéséért! Ezért atyámfiai, halljátok Istennek törvényét, amint azt a magyaroknak mondta az ő prófétái által: ki fegyvert nem ragad, fegyver által vész el s egy is az idegenek közül, ha kővel merészel megdobni téged, vagy a te atyád népéből valamelyiket, azt dobjad vissza a halálnak pusztulásával, mert százszorosan kedves én előttem a fiú, aki az ő atyja házának védelmére kél!  

   Jaj annak, atyámfiai, aki tehetetlen a védekezésben és hitváy a harcban, aki testének gyöngeségét s lelkének gyávaságát az alázatosság és béketűrés tetszetős álorcájával takarja el: azt elpusztítja az Úr kínoknak kínjával és reáküldi a filiszteusok seregét, hogy ülnének a nyakán és sanyargatnák őt.- Így dörgött le a szószékből Holló János tiszteletes a doboji magyarokra, akik tátott szájjal hallgatták. Különösképpen a legények, úgy ették a szavát, hogy még a képük is kivirult tőle. Az új magyari kereszténység hatása aztán hamarosan meg is mutatkozott. Az erős Isten Holló János által tolmácsolt parancsára három legény, név szerint Balla Mihály, Szígyártó Imre s Székely Ferkó egy vasárnap délután úgy kitakarították a kocsmából a románokat, hogy négynek közülök betörött a bordája s Szamosújvárra vitették magukat orvosi látleletért...” De Holló János sem ragadt ám a szószékhez! Ugyanis amikor a „románokat kihányták a közbirtokossági legelőből, melybe harmincegynéhány évvel ezelőtt befurakodtak...maga János pap is ott volt az ütközetben, irdatlan fustélyt lóbálva feje fölött s úgy látszik, mégis volt valami igazság az új doboji bibliában, mert rövid harc után úgy megfutamodtak az oláhok, hogy még a faluban is alig tudták magukat összeszedni.” 

   Teremnek-e még Holló Jánosok? Vagy Prohászka Ottokárok, Mindszenty Józsefek...Van-e még Holló János, aki „magyari bibliát” prédikál „magyarok számára”, s vannak-e keményöklű magyarok, kik meghallják és követik a tanítást? Mert ha vannak, hát üzenjük Gyurcsánynak, a magát vastag pofabőrrel Magyar Bálintnak hívó ex-főtudornak, a lábunk alól a földet is kirabló sötét „titánnak”: Leisztinger-Kajmán Tamásnak, a jövőnket eluzsorázó Fekete Jánosoknak, az ormányosait ránkparancsoló Gergényiknek, Benéknek, a Mordor átkait ránkhozó, EU-komform kanálisvigéceknek, Lendvai, Lampert és Horváth láptündéreknek - s hogy sikoltozzanak egyet -, a médiák agyarasainak: Aczélnak, Bánónak, Avarnak, a Suchoknak: bizony megsokasodtak felénk a kipakolásra váró helyek és személyek. Ezért is kell nekünk sok-sok Magyar -, s Nemzeti Gárda!  

   A temetők és hadisírok mellett rendcsinálásra vár az Ország Háza, hol magyar jövőnek kell születnie. Kell a „doboji szellem” a Délvidékre, egy-két leckét adni a nekivadult szerbnek, a véresszájú Slotának, Ficának, a Felvidékre, no meg a  ránkpimaszult sok bocskorosnak, hogy emlékezzen a Szigyártókra, Székely Ferkókra s a Ballákra... Kell Széchenyi István - „őstörténész” aknászok által - csehóvá züllesztett Tudományos Akadémiájára, az Árpád magyarjainak történetét - nevéhez méltóan - nullára kopasztó „főaknász”, Glatz Oszkár és társai közé. Kell iskoláinkba, egyetemeinkre, otthonainkba, a magyar utcákra, filmgyártásunkba, hogy megszülessenek a filmeposzok Wass Albert regényeiből! Kell e földre a „doboji szellem”, a Corvin-közi, hogy ámuljon újból a világ. - 

   De térjünk vissza Árpád és utódai, nyakunkba ült filiszteusok által félremagyarázott történetéhez. Augsburghoz: a „nagy leckéhez”. Egy évvel a 954-es ragyogó hadjárat utáni megváltozott hadi helyzetben (a német tartományok lázadó hercegek ellen fordulása s Ottó mellé állása; a közvetlenül a német határon élő Bulcsútól eltérően a politikai helyzetet nem ismerő magyar törzsek távolmaradása; stb.) érthető módon habozó Bulcsú a bajor emigránsok unszolására kevesebb, mint 10 000 harcossal - egyes források szerint 7-8000 emberrel - indul hadba. A magyar haderőből az elmaradt bajor segítség és a kedvezőtlen időjárás miatt is hiányzik a szokásos átütő erő a nehéz fegyverzetű, tömör német páncéfallal szemben. A csata kimenetele tragikus, Bulcsú béketárgyalásba kezd. A német feltétel: teljes fegyverletétel, melynek megtörténte után, a lovagiasság szabályait tagadva, galád módon lekaszabolják a védtelen Bulcsút, Lehelt és tisztjeiket. A menekülő seregből csaknem mindenkit agyonvernek a bajorok. A korábban Kurszán vezér halálát okozó német szószegés, intő példa lehetett volna a jövőre! Az augsburgi vereség a 955-ben „kiküldött háromból csak egy magyar sereget érintett” és nem kisebbíti a honalapító ősök dicsőségét. Bármennyit is lovagolt a német történetírás becstelen győzelmükön: az „Ungarnschalchton”, a világgá kürtölt győzelem dacára 75 év telt el, mire német hadak Magyarországra mertek támadni.

Olvasd tovább itt!