A digitális teljesítmények illegális felhasználását megakadályozni, vagy legalábbis megnehezíteni, illetőleg a jogsértéseket felderíteni hivatott digitális jogkezelési eljárások ismerete nem csak az információközvetítéssel hivatásszerűen foglalkozó szakemberek számára válik egyre fontosabbá; a mindennapi életben is egyre gyakrabban találkozunk a DRM-technológiával. Mit jelent ez az új fogalom? Hogyan kell, hogyan lehet és hogyan szabad a napi gyakorlatban kezelni a különböző technológiai eljárásokkal védett műveket? Cikkünkben ezekre és más hasonló kérdésekre igyekszünk érthetően, de mégis szakszerűen válaszolni.

Annak ellenére, hogy a szellemi teljesítményt – változó mértékben ugyan, de – régóta elismerik, a szellemi tulajdon fogalma meglepően későn alakult ki. A szellemi tulajdon két ága az iparjogvédelem, illetve a szerzői jog. A két nagy terület abban megegyezik, hogy mindkettő kizárólagos jogokat biztosít a szellemi alkotások létrehozói számára a műveik fölötti rendelkezést illetően. A monopoljogok egyik része a személyhez fűződő, másik része pedig – a csak bizonyos időhatáron belül élő – ún. vagyoni jogokból áll. A két terület abban viszont már eltér egymástól, hogy amíg az iparjogvédelem körébe eső szellemi alkotások (találmányok, védjegyek stb.) csak akkor kaphatnak védelmet, ha az oltalmat az erre kijelölt intézmény – egy szigorúan szabályozott eljárás lefolytatása után – bejegyzi, addig a szerzői jog az összes egyéni, eredeti alkotást védi, mégpedig annak létrejöttétől kezdve, és minden külön regisztrációs kötelezettség nélkül.

A szerzői jog a polgári jog egyik különösen érdekes területe. Különlegessége egyrészt új keletű voltában, másrészt a tárgyát képező „tulajdon” elvontságában, harmadrészt az időhöz viszonyított relativitásában rejlik.

A társadalmi fejlődés szoros kölcsönhatásban van az emberek, illetve az általuk termelt és birtokolt javakhoz fűződő viszonyokkal. Amíg az ősember még a létfenntartásához szükséges ennivalót sem tudhatta magáénak egy hozzá képest testi fölényben lévő másik élőlénnyel szemben, addig a polgárosodás során kialakult a magántulajdon, és törvényi megerősítést nyert annak védelme.

A társadalom elfogadja és méltányolja, hogy a magántulajdon elidegeníthető, illetve örökölhető – ily módon a hasznából a leszármazottak is részesülhetnek. Az erősen polgárosodott társadalmakban a magántulajdont egyenesen „szentségnek” tartják, amelynek a megsértése súlyos következményekkel jár.

A szellemi alkotómunka eredményeként nem anyagi termékek jönnek létre, azonban a szellemi javak előállítói is joggal tartanak igényt arra, hogy alkotói érdemeiket anyagi és erkölcsi elismerés övezze.

A szellemi termékekhez fűződő tulajdonjogot ugyan csak néhány évszázaddal ezelőtt kezdték jogilag elismerni, de a szerzői jog története ennél régebbi időkre nyúlik vissza. Az ókorból is maradtak ránk olyan művek, amelyek alkotójának a nevét ismerjük, de először a reneszánsz kor individualizmusa teremtette meg azt a közeget, amelyben – Jacob Burckhardt művészettörténész szavaival: „teljes erejével feltámad a szubjektív elem, az ember szellemi egyéniség lesz és így ismer magára... Senki sem idegenkedik attól, hogy feltűnjék, hogy más legyen és másnak tessék, mint a többi ember”.¹

A modern kori szerzői jog történetét az angol Anna királynő 1710-es törvényétől kezdve számítják. Ez volt az első rendelkezés, amely a szerzőket nyilvánította a művek haszonélvezőinek. Korábban is adtak ki a könyvnyomtatásra vonatkozó monopóliumokat, de nem a szerzőknek, hanem a kiadóknak.

A XIX. században már nyilvánvalóvá vált, hogy a szerzői jogokat csak nemzetközi együttműködéssel lehet hatékony védelemben részesíteni. 1886-ban a Berni Uniós Egyezményben² rögzítették a szerzői jog alapjait: a védelem a mű keletkezésétől fogva létrejön, és – a védelmi időn belül – a szerzőnek kizárólagos joga van a műve felhasználásáról rendelkezni.

Tekintsük át, mit jelent az előző mondatban foglalt feltételrendszer: a mű felhasználására vonatkozó kizárólagos jog a védelmi időn belül.

A szellemi alkotásoknak – mint mondtuk – valamilyen formában létre kell jönniük ahhoz, hogy a szerzői jog biztosította védelemben részesüljenek. A mű létrehozásának célja az esetek túlnyomó többségében a nagyközönséghez való eljuttatás, közvetítés, amely leggyakrabban közreműködők segítségével jön létre. Aki a műveknek az olvasóhoz, nézőhöz, hallgatóhoz való eljuttatásában részt vesz (a kiadó, az internetes tartalomszolgáltató stb.), a mű felhasználójává válik. Az pedig, hogy a mű felhasználására (kiadására, nyilvános előadására, kiállítására, átdolgozására stb.) engedélyt ad vagy sem, a szerző kizárólagos rendelkezési jogát képezi. Ez a jog azonban csak bizonyos ideig, a védelmi időn belül élvezhető; ennek leteltével a mű az emberiség kulturális javait gyarapító közkinccsé válik. (A szellemi tulajdon ebben is jelentősen különbözik a magántulajdontól: egy ingatlan esetében pl. nincs olyan törvényi előírás, amelynek alapján az ingatlan a tulajdonos halála után 20, 50 vagy 70 évvel köztulajdonba kerülne; ezzel szemben az iparjogvédelmi oltalom alá helyezett, illetve a szerzői művek csak az adott műtípusra érvényes védelmi időn belül élveznek jogvédelmet.)

A szerzői jog már említett különleges tulajdonságai tehát:

• viszonylag új keletű, hiszen törvényi szabályozása alig néhány évszázados múltra tekinthet vissza;
• mind a szellemi tulajdon tárgya, mind a szerzői alkotás és a fölötte való rendelkezési jog elvont, sokak számára nehezen értelmezhető;
• az időhöz viszonyítva relatív, hiszen a művek felhasználásából származó anyagi előnyöket csak a törvényben meghatározott időtartamon belül lehet érvényesíteni; a védelmi idő lejárta után a szerzői művek közkinccsé válnak.

Mindehhez tegyük még hozzá, hogy a szerzői jog annak a korszaknak – a könyvnyomtatás korának – a jellegzetességeit tükrözi, amelyben kialakult (ezt az angol neve tükrözi leghívebben: „copyright” – a példányhoz, illetve a példányok készítéséhez fűződő jog).

Az elmúlt évtizedekig viszonylag egyszerűen lehetett a szerzői jogokat érvényre juttatni: a szerzők felhasználási szerződést kötöttek a kiadókkal, amelyek a megállapodásban rögzített feltételek szerint publikálták a műveket, majd a könyvpiaci szereplők közreműködésével eladták a vevőknek. A vásárlók nemcsak elolvashatták, hanem akár el is adhatták a birtokukba került „műpéldányokat”.

Magyarországon a XX. század utolsó harmadáig a szerzői jogi rendszer kedvezményezettjei csak természetes személyek lehettek. A jelenleg hatályos szerzői jogi törvény azokat az irodalmi, tudományos és művészeti alkotásokat védi, amelyeknek a szerző szellemi tevékenységéből fakadó egyéni, eredeti jellegük van. Egyszerűbben szólva: minden olyan egyéni, eredeti alkotás³ szerzői jogi védelemben részesül, amely egy vagy több szerző szellemi, művészi teljesítménye eredményeként jött létre. „A védelem nem függ mennyiségi, minőségi, esztétikai jellemzőktől vagy az alkotás színvonalára vonatkozó értékítélettől.”⁴

Az általános jogérzék alapján ez a szabály méltányolható, mint ahogy könnyű elismerni azoknak az előadóművészeknek a jogait is, akik a művek nyilvános előadásában, a nyilvánossághoz való közvetítésben játszanak fontos szerepet, vagyis a szerzői jogokhoz hasonló, ún. szomszédos jogok kedvezményezettjei közé tartoznak. Érzékelhetően nehezebb azonban elfogadtatni a szomszédos jogi kedvezményezettek között az újabban idekerült hangfelvétel- és filmelőállítókat, a rádió- és a televíziószervezeteket, amelyek – az egyéni alkotókhoz hasonlóan – szintén kizárólagos jogokat gyakorolnak a vállalkozásuk keretében létrejött művek felhasználása fölött. Ugyancsak eltér a szerzői jog eredeti szellemiségétől a „jelentős ráfordítással” létrehozott adatbázisok előállítóit megillető sui generis védelem – ez már végképp nem a mű egyéni, eredeti voltához, hanem egyenesen az invesztíció nagyságához köti a szerzői jogi védelmet.⁵

A későbbiekben látni fogjuk, hogy a tanulmány tárgyát képező digitális jogkezelő rendszerek kialakulása, szükségessége, illetve (sok esetben kedvezőtlen) fogadtatása mind a bevezetőben elemzett kérdésekre vezethető vissza.

Amióta szerzői műveket digitális eszközökkel lehet olvasni, nézni, hallgatni, azóta a szerzői jogvédelem egészen új dimenziókba került. Az egyik oldalról a jogtulajdonosok úgy érzik, képtelenek gátat vetni az ellenőrizetlenül, sokszor hihetetlen számban megvalósuló illegális felhasználásoknak. (Hogy ez mit jelent, elég felidéznünk a szerzői jogi szabályok közül azt, hogy a jogtulajdonos engedélye nélkül nem szabad a művet – a másolást is ideértve – többszörözni.) Sűrűn látnak napvilágot az illegálisan másolt művek be nem fizetett jogdíjai alapján becsült, a nagy hanglemez- és filmgyártók milliárdos veszteségeiről szóló adatok.

A másik oldal, az internethasználók sok száz milliós tábora viszont az általa birtokolt infokommunikációs eszközöket úgy akarja használni, hogy az azokra letöltött kedvenc alkotásokból képezzen maga körül egy sajátos világot, amelyek időbeli és térbeli korlátozás nélkül szolgálják lelki komfortérzését. Ezért aztán a használók minden digitális formában fellelhető művet „szabad prédának” tekintenek, és bármelyik nekik tetsző műhöz korlátozás nélkül hozzá akarnak férni – „természetesen” engedély és jogdíjfizetés nélkül.

A digitális formátumról jól tudjuk, hogy a használók tömegeinek rendelkezésére álló, ma már hétköznapinak számító eszközökkel az eredetivel gyakorlatilag azonos minőségű másolatokat lehet róluk készíteni – és az emberek élnek is ezzel a lehetőséggel. Annál is inkább élnek vele, mert egyre többen tudnak például arról, hogy magáncélra a művek sokaságáról lehet legálisan másolatot készíteni, hiszen az ún. üreskazetta-jogdíjjal⁶ (tulajdonképpen minden, digitális tárolásra alkalmas adatrögzítő eszköz árába beépített többletköltséggel) megfizetik a másolás jogdíját.

Régóta tudható, hogy a digitálisan hozzáférhető állományok szerzői jogvédelmére a hagyományos eszközök nem alkalmasak, ezért erre a célra informatikai megoldásokat kellett kifejleszteni.

Azok az eszközök, amelyek lehetővé teszik, illetve szabályozzák a digitális tartalmakhoz való hozzáférést, a digitális/elektronikus jogkezelés (Digital Rights Management = DRM, illetve Electronic Copyright Management System = ECMS⁷) témakörébe tartoznak. Ahogy valamennyi új keletű technológiára, úgy a digitális jogkezelésre sincs egyetlen érvényes definíció, ezért nézzünk meg hármat a mértékadó nemzetközi szervezetek meghatározásai közül.⁸

Az Amerikai Könyvtárak Szövetsége (The American Library Association = ALA) a következőképpen fogalmaz: a DRM-technológia célja, hogy ellenőrizze a hozzáférést, nyomon kövesse és korlátozza a digitális művek felhasználását.

A felhasználók jogaiért és a szólásszabadságért küzdő alapítvány, az Electronic Frontier Foundation definíciója szerint: a digitális jogkezelő technológiák célja a jogtulajdonosok által birtokolt szellemi tulajdon felhasználására irányuló ellenőrzés fajtáinak és/vagy hatályának a növelése.

A World Wide Web működésének hatékonyabbá tételén munkálkodó W3C konzorcium azt veti föl, hogy a DRM sokkal inkább a szerzői jogok digitális kezeléséről, mintsem a digitális jogok menedzseléséről szól; majd a W3C által szervezett munkacsoport anyaga megállapítja, hogy a DRM mindazt a technológiát, eszközt és eljárást jelenti, amelyekkel a digitális tartalom kereskedelme során védik a szellemi tulajdont.

Egy hazai szakértői anyag alapján a következő magyarázatot adhatjuk meg: a különböző DRM-technológiák célja a szerzői jog által védett digitális tartalom meghatározása, azonosítása, és a törvény által előírt szabályok betartatása. A DRM a védett digitális tartalmak illegális terjesztése ellen kifejlesztett műszaki eljárások rendszere, amely

• korlátozza, illetve megakadályozza a jogosulatlan hozzáférést a jogvédelem alatt álló tartalmakhoz;
• lehetővé teszi a felhasználás engedélyezését, a tartalomátvitelt a jogosulttól a felhasználóig, és a felhasználási díj elszámolását.⁹

A fentiek alapján a legegyszerűbben talán a következőképpen lehet a Digital Rights Management fogalmát meghatározni: a DRM a digitális tartalmakhoz való hozzáférést lehetővé tevő, illetve szabályozó technikai, műszaki, hardver- és szoftvereszközök összefoglaló neve.

Anélkül, hogy belebonyolódnánk a technológiai részletekbe, tekintsük át röviden a digitális jogkezelésre szolgáló rendszerek céljait, módszereit és eszközeit. Mint mondtuk, a DRM-rendszerek két alapvető célja az azonosítás és a jogérvényesítés.

A szerzői jogok érvényesítéséhez feltétlenül szükség van egyrészt a szellemi alkotások és az alkotásokon fennálló jogok, másrészt az alkotók és a szerzői jogi jogosultak azonosítására, vagyis az alkotókra és azok szerzői jogaira vonatkozó adatok közlésére. A szerzői jogok érvényesítéséhez szükség van továbbá a felhasználásra vonatkozó szabályok megadására, valamint a felhasználás körülményeiről, illetve a felhasználás tényéről szóló adatokra.

Azt mindannyian tudjuk, hogy az URL-ek gyakori változása miatt az internetes hivatkozások nyomon követése mekkora gondot jelent. Egyetlen szolgáltató sem tud a dokumentumokban lévő hivatkozások karbantartására vállalkozni, annak ellenére, hogy a dokumentumok használhatóságát jelentősen csökkentik az idők során érvénytelenné váló hivatkozások.

Az internetes világ számára nagy ígéret az egyes fájlokhoz, objektumokhoz rendelt digitális azonosító, a DOI, amelyet az internet „vonalkódjának” is neveznek. A DOI a régóta ismert és bevált ISBN, ISSN és a többi azonosító számhoz hasonlítható. A digitális objektum – amely lehet szöveg-, kép-, hang-, videofájl stb. – a DOI-t akkor is „viszi magával”, ha máshová kerül az interneten; akár az eredeti szolgáltató strukturálja át a szerverét, akár más szolgáltató gépre kerül a szóban forgó dokumentum (vagyis megváltozik az URL). Emellett további garanciát jelent, hogy a szolgáltatók közül mind többen szerződnek a DOI adminisztrátorával, és a szerződésben vállalják, hogy értesítést küldenek a DOI-val ellátott fájlok URL-jének megváltozásáról.¹⁰

Egyre több nagy tudományos kiadó tér át a DOI használatára; ha ezt ismerjük, akkor az interneten könnyen megtaláljuk a keresett művet (1. ábra). A DOI azonosítót érdemes a könyvtári katalógusrekordokba is felvenni (annak ellenére, hogy a MARC szabványban még nincs külön mező a DOI leírására).

1. ábra  A D-LIB Magazine egyik cikkének DOI-ja

Jobb híján digitális vízjelnek nevezik azt az információhalmazt, melynek célja az adott kép-, film-, hang- vagy szövegfájl tulajdonjogának a bizonyítása.

A digitális vízjellel a letöltést nem lehet megakadályozni, de alkalmazásával bizonyítható a tartalom származási helye és szerzői joga. A digitális vízjel számos típusát kifejlesztették, de alapvetően két fajtája ismeretes: a látható és a rejtett (ez utóbbi az emberi érzékszervek számára láthatatlan/hallhatatlan), de lehetséges a kettő kombinációja is.

A digitális vízjel a szteganográfiai eljárások körébe tartozik. A módszer lényege, hogy a szerzői jogok bizonyítására szolgáló adatokat beleillesztik a megjelölni kívánt szerzői mű digitális állományába. A rejtett vízjelet csak megfelelő lejátszó készülékkel lehet érzékelni (de lejátszani is csak ezekkel lehet az így megjelölt műveket).

A látható vízjelek használata egyszerűbb és olcsóbb, de – mivel képeken alkalmazva szabad szemmel is látszanak – erősen rontják a színvonalas alkotások értékét. A látható vízjelek közül valamennyien találkoztunk már azzal a megoldással, amikor a szerző (a jogtulajdonos) nevét és a Š jelet tüntetik fel a kép sarkában, vagy „bélyegzőt” tesznek a képre (2. ábra).

2. ábra  Látható vízjel az IBM Digital Library projektjéből
(http://berghel.net/publications/dw_n/figure1.jpg)

A képeket, illetve a videofájlokat jelölő, rejtett vízjelek nem látszanak a képernyőn, audiofelvételek esetében pedig nem hallatszanak. A fejlettebb technológiát alkalmazó eljárások a felhasználáskor jelölik meg a fájlt. A dinamikus vízjel gyakran tartalmazza a felhasználó azonosítóját, a letöltés időpontját és egyéb adatokat (a későbbiekben még visszatérünk erre a kérdésre).

A digitális vízjelek fejlesztése több irányban is folyik: a tervek szerint például a mozikba kerülő filmek hangsávjába egy – az emberi fül számára hallhatatlan – „audiovízjelet” rögzítenek, a DVD-lejátszókat pedig ellátják olyan érzékelővel, amely ezt a vízjelet figyeli. Ha a DVD-lejátszó észleli, hogy a vízjellel baj van (vagyis engedély nélküli másolat¹¹ van a lejátszóban), megszakítja a film lejátszását.

2006 tavaszán jelentették be, hogy az Open Mobile Aliance (OMA) olyan új mobil másolásvédelmi szabványt dolgozott ki, amely mobiltelefonokon, számítógépeken és szórakoztató elektronikai készülékeken egyaránt alkalmazható.¹² A fejlesztők szerint az új szabvány – amely az interneten használt HTTP protokollt is támogatja – jóval hatékonyabb az elődeinél, és még inkább meg tudja védeni az adott tartalmakat az illetéktelen másolástól.¹³

A vízjelet – ahogy a többi copyright jelölést – nem szabad eltávolítani; ez akkor is jogsértést jelent, ha a mű felhasználása egyébként lehetséges (pl. magáncélra történik).

Tószegi Zsuzsanna írásának első része