Tamás Gáspár Miklós tollából a nolblogról

A szolgaság – habár egyetemes állapot – sokféle, és a szenvedésnek számtalan alakzata van, amelyet evvel a képzettel vagy metaforával leírni nem célirányos. Ha a fölszabadulás módozatain tűnődünk, akkor a legelső dolgunk a szolgaság tüneteinek fölismerése. Azt hihetnénk, hogy ezek a tünetek nyilvánvalók.

De nem. Az uralkodó kultúrának az a föltevése, hogy az emberek ténylegesen szabadok, és a szolgaság patologikus: olykor szabad beleegyezésen nyugszik. Vannak esetek, amelyekben személyek – látszólag – önként alárendelik magukat más személyeknek vagy személytelen tekintélyeknek. Belépnek merev hierarchiájú szektákba vagy katonás szervezetekbe, mazochisztikus nemi kapcsolatokba, mester-tanítvány viszonyokba, egyenlőtlen barátságokba. Néha az a benyomás keletkezhetik, hogy némelyeknek a szolgaság mély (benső) szükségletükké vált. Máskor a szolgaságba való belenyugvást (vagy a benne lelt perverz élvezetet) kulturális tulajdonságként írják le, mintha a szabadság igénye és a szabadság öröme nem volna egyetemes. (Elterjedt közhely Kelet-Európában, hogy az emberek a korábbi rendszerben úgymond „megszokták” az alárendelődést, a tekintélynek való engedelmességet, s ezt most is kívánják, amikor állítólag már „nem volna muszáj”.)

A szolgaság a maga őseredeti formájában tízezer évekig az emberiség nagy részének közös sorsa volt. Egészen a huszadik századig még Európában is verték az alacsonyabban állókat: a béreseket, a zselléreket, a cselédeket, a szolgálókat. Verte az őrmester a bakát, a tanító a tanulót, a férj a feleséget, az apa a gyereket, a nyomozó a gyanúsítottat. Évezredekig térdelt az emberiség a följebbvalói előtt, az istenei előtt, csókolta a rá lesújtó kezet. Kikötötték, deresre húzták, megszégyenítették. Szepegve, szűkölve, sírva, alázatosan kérte az emberiség többsége urának bocsánatát akkor is, ha nem szegett szabályt. A foglyok kínzása ma is elterjedt gyakorlat az összes ismert rendszerben. Az ókorban ezt egyszerre nyersen és ünnepélyesen be is mutatták: a római diadalmenetekben rabláncon húzták-vonták a legyőzött „barbár” fejedelmeket, a vereséggel kivégzés járt, a vesztes ellenfél asszonyait szétosztották a katonák között. Akit legyőztek, rabszolga lett, térdelhetett új ura előtt. Megcsonkították, megbélyegezték.

A keresztyénségről, amely először utasította el ezt félreérthetetlenül, még ma is mondják – Nietzsche nyomán – , hogy „rabszolgamorál”, mert az emberek egyenlőségét állította, és azt merte mondani, „szeresd ellenségedet”. Még ma is, kétezer esztendővel később, ez az egyik legforradalmibb mondat. Ahhoz, hogy erkölcsi következményeit belássuk, még ma is nagy képzelőerő kell.

Az alárendeltek még nem is olyan régen beszolgáltatták az általuk megtermelt javak nagy részét uruknak, ingyen dolgoztak neki, mindig a rendelkezésére kellett állniuk, esetleges gazdasági lehetőségekért (kocsmatartás, őrletés, disznóvágás) fizetniük kellett neki, hozzájuk szállásolták be – akár hónapokra és ingyen – a csapatokat, csak ők fizettek adót, hosszú évekig kellett katonai szolgálatot teljesíteniük, nem volt szavazati joguk, és többnyire az egyszerű fizikai helyváltoztatásuk se volt szabad. Politikailag uruk képviselte őket, és jogilag uruk bíráskodott fölöttük. Az úr fogdmegjei rendszeresen bántalmazták őket. Feleségüknek és lányuknak a följebbvalók szexuális igényeit zokszó nélkül illett kielégíteniük. Ha kellett, szegényes javaikat minden további nélkül elszedték tőlük, vetésükön átgázoltak a lovas vadászok, miközben hajtókként nekik kellett fölverniük a vadat. A panaszkodásért pofon járt vagy korbácsütés.

Így éltek őseink, ezek azok az ezeréves, nemes hagyományok, amelyeken a konzervatívok annyira elérzékenyülnek. A magyar történeti publicisztika (a hivatalos) még az 1930-as években is helytelenítette a jobbágyfölszabadítást. Az volt a romlás kezdete – írták a porladó kollégák.

A kapitalizmus előtt az alárendeltek fizettek az úrnak. A kapitalizmusban a termelőeszközök tulajdonosa fizet a proletárnak. Azért, hogy – saját termelőeszközök híján – a proletár termelhessen s ebből megélhessen, a munkaerejét kell eladnia. A jobbágy nem adta el a munkaerejét s a munkaidejét, az amúgy is ura jussa volt. A proletár nem személyes alárendeltje, szolgája a tőkésnek, kettejük viszonyát a pénz közvetíti. Ez a viszony nem személyes. Ráadásul szabályozott: a munkaszerződés föltételeinek betartása a jog eszközeivel kikényszeríthető. Ezek a föltételek alku eredményei: az alkuban a proletár esélyei rosszabbak, mint a tőkéséi, de vannak azért lehetőségei, ha szervezkedik, sztrájkol.
A proletár (személytelenül) alárendelt helyzetét a polgári társadalom két fő instrumentuma – a pénz és a jog – határozza meg. A proletár mint állampolgár és mint egyenrangú vásárló a fogyasztói piacon A SZABAD IDEJÉBEN nem alárendelt, nem szolga. Egyenlőként alárendelt – ennek kifinomult és bonyolult elemzése Marx egyik fő érdeme – , de itt az egyenlőség mozzanata is valóságos és lényeges.

Igen ám, de ez a társadalom is hierarchikus, és a hierarchiának (az egyenlőtlen rangsornak) úgy látszik, az a természete, hogy kiterjed, mindenüvé behatol. A munkás egyáltalán nem szabad a munkahelyén. Nyilvánvalóan a tőke piaci érdekei szabják meg, hogy mit és mennyit termel, hogy mennyi ideig dolgozik, munkájának természetét pedig a megfizethető „legfejlettebb” technika írja elő. A munkaintenzitást, sebességet állandóan fokozzák. Ezt különleges személyzet ellenőrzi. A technikai utasításokat, paramétereket szigorúan be kell tartani. Az üzemi munkafegyelem egyre szorosabb (szemben ellenkező híresztelésekkel, az iparban a futószalagmunka részaránya alig csökken).

A szabadidőben – írtam följebb – a munkás szabad és egyenlő. De ez változik. A fogyasztás meglehetősen irányított, a céltudatosan megtervezett új (mintegy hetvenéves) településszerkezetben a legtöbben rákényszerülnek a gépkocsihasználatra és a vele együtt járó életmódra – ezt tovább fokozza a városokon kívüli bevásárlóközpontok elterjedése. A szabadidőt a televízió és az interaktív digitális szórakoztatás tölti be, amely látszólag ingyenes, de a reklámok miatt beépül az egyre uniformizáltabb fogyasztói piacba. A prekarizált munkamodellben a megbízásra váró részmunkaidős dolgozók a mobil hálózatok révén folyton „be vannak kapcsolva” (mindig „on”, sohasem „off”), a munkaidő és szabadidő összeolvad. A szabadidő mint fogyasztási cikk mindenkit állandóan „bekapcsol”. A villamoson, buszon, vonaton mindenkinek a fülében a fülhallgató, árad a populáris zene, árad minden autóban, minden szórakozóhelyen, minden nyilvános térben. Még az orvosi várószobákban is mindenütt képernyő, megy a reklám, árad a populáris zene, amely elől nincs menekvés.

Az állampolgár számára politikailag döntő információk látszólag szabadon hozzáférhetők, ám a tények és a racionális vita láthatósági tere egyre szűkül, a silány bulvárlapok és kereskedelmi rádiók, televíziók értelmetlen, sekélyes, repetitív ostobaságai mindent elöntenek, s a maguk fölületes és nevetséges, torz sikerkultuszával a versenyetikát terjesztik. Így a piaci helyzetek szimulálásával töltik ki azt a szabadidőt, amelynek elvileg szabadnak kellene lennie a versenytől, a munkától, a nagy, személytelen erők puha terrorjától.
Azok, akik már kiestek a munkaidő/szabadidő dichotómiából, nem zuhannak ki a szabályozási szférából – s ha mégis, akkor jaj nekik. A munkanélküliek világszerte egyre inkább kénytelenek értelmetlen és kilátástalan átképzési és közmunka-programokban részt venni, ami a közrendet-közcsendet szolgálja, nem a visszakerülésüket az ún. munkaerőpiacra. Akik erre nem képesek, azokat zuhanás közben fölfogja a háló: a büntető igazságszolgáltatás, a börtönrendszer, a pszichiátriai rendszer, a kórház, a drogambulancia, az idegenrendészet, a jótékonyság, a „szociális gondozás”, az „ifjúságvédelem” stb., amely cserébe teljes konformitást, behódolást követel meg.

Aki pedig ebből is kiesik, éhen hal, hacsak nem gyilkol és rabol. De persze így se él sokáig.

A munkába nem álltak (vagy a prekárius-munkanélküli életet még el nem kezdők) egyre nagyobb mértékben intézményekbe zsúfolódnak. A fiatal anyákat (és apákat!) a munkahelyekre kényszerítő rendszer egyre korábban nyomja be a kisgyerekeket a megőrzőkbe (óvodába stb.), és az egyetemi oktatás általánossá válásával egyre hosszabb időt töltenek egyre értéktelenebb és antiintellektuálisabb oktatási intézményekben, Nyugaton ez sok százezer esetben már harmincéves korig terjed.

Az uralkodó ideológia is egyre agresszívabb. Jogilag a KÖTELESSÉG, gazdaságilag a MUNKA, politikailag a NEMZET fogalma köré rendeződik. Ez csupa rendfogalom, szabályozási tervvázlat. Mindegyik a személyes és a kollektív ellenállás megtörését szolgálja. A rendnek ez a fogalmi szentháromsága nem szolgál vigasszal. A vigasz tömegkommunikációs pótléka – a tőketulajdonnal nem rendelkezők állítólagos „piaci sikerének” (vö. vetélkedők, szerencsejátékok, tehetségkutató versenyek stb., no meg elsősorban a profi sport) talmi legendája – nem eléggé hatékony. A „premodern”, prekapitalista rezsimek kettős ideológiája – egyrészt a „rendi”, azaz kasztrendszer, másrészt az ennek közvetlenül ellentmondó evangélium – erre sokkal alkalmasabb volt. Az egyház a maga monarchikus szerkezetével, uralmi szimbolikát erőltető csúcsíves székesegyházaival szintén ambivalens volt, az általa prédikált alázat (szegénység, szüzesség, engedelmesség) ellentmondott a papi fönsőbbségnek, egérutat kínált a lázadásnak.

A mostani rendszerben kisebb a közvetlen fizikai kényszer és a személyes függőség szerepe, de a hatalom sokkal átfogóbb a személytelensége révén (a tőke absztrakció: a burzsoázia politikai osztályhatalma közvetett, s egyébként sem erős: a tőke elvontsága uralkodik, nem a polgárság).

A szolgaság elemeit az állammal egyesült médiák és ideológiai apparátusok jelentik, az uralom lényege rejtett és elvont; tudományos elemzés nélkül nem észlelhető. Mindenki érzi, hogy nem – a jobbik esetben: nem teljesen – szabad, de az uralom (az úr) megfoghatatlan.

Az eredményes lázadás – ha lehetséges egyáltalán – rendkívül bonyolult lenne. A lázadás szerszámait szelíden kivették a szolgák kezéből.