A MAGYAROK ISTENÉNEK VEZÉRNYOMDOKAI

Hogyne lett volna istene annak a népnek, amelyet

maga Isten vezérelt vissza, CSODASZARVAS, HADAKÚTJA

és TURUL (SZENTLÉLEK) képében évezredekről

évezredekre ősi hazájának a Kárpát-medencének

visszafoglalására.

Be fura szó Petőfinek ez a VEZÉRNYOMDOK szava. Szósűrítmény, tisztaságos világító szó. Mert a Magyarok Istenének nem csupán nyomát, nyomjelét találjuk meg a TÖRTÉNET KÖNYVÉBEN, de vezérnyomdokát, vezérlő cselekvését, valóságos népvezérlését. Féltő jósággal és bölcs atyaként, természetfölötti erők megtestesüléseként vezérli évezredeken át a magyar nemzetet, és sohasem gazságra, bitangságra, gyanútlan nép megrohanására, mészárlására, de mindig önvédelemre és honvédelemre, igazságvédelemre, igazságérvényesítésre.

Hengérek kezéből megmenekült középkori krónikáink és búvópatakként évezredek torkából feltörő néphagyományaink vallanak erről.

Teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy e szavak olvastán ellenségeink felröffennek s még magyarjaink is felhörrennek, mert nemzeti önismeretünk annyira elhomályosodott, történelemtudatunk annyira elszürkült, elsekélyesedett, nemzeti önbecsülésünk olyan mélyre szállt, hogyha valamelyikünk számunkra kedvezőt, szellemi kincset hoz föl az ősmúlt tárnáiból, mintha rosszat tettünk volna, kelletlenül, morgolódva fogadják.

Népünk hittel hiszi, hogy volt a magyaroknak istene, sőt nemcsak volt, de van is, él ma is, felekezeteinktől függetlenül ma is valljuk, ezeréves lefojtás után is valljuk:

ÉL A MAGYAROK ISTENE! - mert szájról szájra jár ma is az ősi mondás. Népünk tehát vallja, hivatalos tudósaink, historikusaink viszont tagadják.

Nagy kérdés: ha volt, mi lett vele, hova tűnt, miféle világvégi sziklákra láncolták Prometheusként, miféle kőtömbök alá temették, s miért hiszünk mégis benne? S ha volt, és hűséges, odaadó, vezérlő istenünk volt, úgy miért cseréltük fel, miért váltottuk fel idegennel? Miért kényszerültünk rá, hogy kívülről fogadjunk-kölcsönözzünk magunknak idegen istent? Ha volt hitünk, s istenünk, ilyen koldusságra mégis miképpen s miáltal jutottunk? Miért hagytuk el, ha nem volt hozzánk hűtlen és gonosz, ha meg elhagytuk, miért emlegetjük? Miért kellett őt kivetnünk s legbensőbb lélekrétegeinkbe befogadnunk a másét, az általunk nem ismert idegen istent? Nem voltunk magunkéval megelégedve? Lázadtunk ellene? Jobbnak találtuk az idegent a magunkénál? Rosszul ment talán a sorunk? Átkok sulykoltak, üldözöttekké váltunk, nem védett meg minket, nem nyújtott védő kart felénk? Új istenünk viszont kimentett minden bajból, kicsiből naggyá, gyöngéből hatalmassá tett?

Vagy éppen fordítva történt? Nagy és hatalmas volt nemzetünk, azóta zötykölődünk véres bábként szakadékból szakadékba zuhanva?

Volt-e hát istenűnk? Volt-e Magyarok Istene? Van-e rá bizonyságunk? S miként becsült meg minket?

Kútforrásainkat kell vallatóra fognunk.

Aki végigforgatta középkori krónikáinkat, ősgesztáinktól, a Tárih-i üngürüsztől Thuróczy János Magyar krónikájáig, nem kételkedhet benne: volt a magyaroknak istene, volt nemzeti istenünk, aki féltő gonddal védte és vezérelte népünket a vízözöntől az árpádi honvisszafoglalásig a történelem viharain át.

Ki volt a magyaroknak ez az istene? Bízvást mondhatjuk, minden túlzástól, kérkedéstől óvakodva: ez volt az emberiség legősibb istene, a mindenható és mindent látó, mindent éltető isten, a Szent Égi Szem, a füvet zöldítő, mezőt virágoztató, égi erő, Nap, a mennyei Napisten. Eleink - akárcsak az ősvilág valamennyi népe - a Napistent imádták, a jégkorszak dermesztő fekete évezredörvényei után felderengő, a földi világot arannyal éltető meleggel elöntő szent égi fényt: a Napot.

Tisztább, szentebb és igazabb hitvallás még nem volt a földön, s nem volt egyszerűbb és természetesebb sem. Őt imádták népágazataink, szumérok, kussok, pártusok, hikszoszok, őt imádták testvéreink az irániak, indusok, egyiptusok, japánok, koreaiak, inkák és az ókor csaknem valamennyi nagy népe. Bízvást mondhatjuk: a Napisten volt az emberiség s egyben a magyarság ősvallása, miként ezt ősi napjelképeink, mondáink sora is tanúsítja.

Sátáni részrehajlás és sátáni kétszínűség kell ahhoz, hogy ezt a szent, tiszta ősi vallást bálványimádásnak, pogányságnak, a "pokolbeli ördög kárhozatos művének", "szentségtörő szokásnak" bélyegezzék.

S ez a jégkorszakból felderengő égi, isteni erőhöz fűződő hit emelte Isten népévé a magyart, maga a mindenség Ura, tündöklő koronája a Napisten. Mert az Ég Istene a maga képére formálta az általa teremtett földi világot, s e lenti földi uralmát, kormányzását a maga fiainak, földi képmásainak, a szkíta királyoknak a kezébe adta. A szkíta királyok a napisten földi helytartói, képmásai voltak. A koronázási jelvények, a korona, a jogar, a palást, a gömb, a trónszék mind a napképzetekkel függ össze és a napistenhitre vezethető vissza. Maga a koronázás sem más őseredeti értelmében, mint szent arany körrel való felékesítés, a nap fiává való felavatás: a kerek koponyára szálló arany kör, a korona a nap jelképe, a Napisten jelképe; az száll koronázáskor a kiválasztott személy, a Nap Fiának fejére, kijelölve őt a földi világ fölötti uralkodásra, a Napisten népének, a szkítamagyarságnak irányítására.

Maga a király fogalma is, miként a szót ő mutatja, éppúgy mint a korona, koronázás szavunk kör ősszavunkat rejti s az égi szent körre, a Napra, a Napistenre utal, arra, hogy mindezek a jelképek és szertartások az ősi - és világ tudatában már elhomályosodott - Napistenhit keretébe tartoznak és a Napisten képmásává történő felavatást jelzik. S mindezek a magyar nyelvben ma is élő ősszavak, az ősfogalmaknak, tárgyi jelképeknek, szertartásoknak eredője, ősforrása a szkíta magyarság, s hogy a fogalmak és szokások innen terjednek el világszerte, mitőlünk vette át azt a világ valamennyi népe, anélkül, hogy tudná e jelképek ősértelmét. Magától érthető az is, hogy az ősi jelképek és a fogalmak átvételével, terjesztésével devalválódtak, s szükségszerűen elhomályosodtak maguk a fogalmak is, hiszen ha már nem egy, de több királyság jött létre, úgy tarthatatlanná vált s a valósággal ütközővé az az őshiedelem, az a felfogás, ami az egész szertartás együttest tárgyi kellékeivel egyetemben létrehozta: az, hogy a koronázással a királya Napisten földi képmásává válik, miként az egész világ fölött a Nap, a Napisten, úgy a földi világ fölött ő uralkodik mind a négy égtáj, az egész földkerekség fölött.

A szkíta magyarság tehát ily módon s ezáltal, a Napistenhit kialakításával vált Isten - a Napisten - népévé még annak az időnek hajnalán, mikor a szkítamagyarság még a világ legnagyobb lélekszámú népe volt s mikor - antik szerzők tanúskodása szerint - uralkodott Európában és Ázsiában, vagyis akkor, amikor a szkítamagyarság birodalma még olyan hatalmas területekre kiterjedt, hogy az jószerivel határtalannak volt mondható, s ilymódon tartható volt az ősi hit, hogy királyaink a Napisten megtestesülései s uralkodnak a Négy Égtáj felett. Ennél nagyobb, ténylegesebb kiválasztottság pedig el sem képzelhető: a Napisten maga ruházta rá földi hatalmát a szkíta királyra a koronázás aktusa által: isten népe volt tehát a magyar s Isten képmása a magyarok uralkodója.

Természetesen mindennek tükröződnie kell történelmünkben, mondáinkban, őshagyományainkban. Tükröződik is, még ma is, évezredes inkvizíciós pusztítás után is tükröződik történeti néphagyományainkban, mi több, még árgus szemekkel százszor átvizsgált középkori krónikáinkban is, a Tárih-i üngürüszben, sőt a százfelől gyanúperbe fogott, félreértett Anonymusban is.

Anonymust félreismerték, félremagyarázták, meghamisították; ő maga egyáltalában nem az, akinek beállították.

Szellemileg felajzott vad korban él, a minden ellenvéleményt leigázó s már csírájában kiirtó zsidókeresztény klerikális terror korában, abban a korban, amely semmiféle másként gondolkodást nem tűr meg s ahol már a klerikális dogmáktól való legcsekélyebb eltérésért súlyos büntetés vagy éppenséggel halál jár. Ő pedig, ahogy jellemző módon ma is mondjuk a papi személyekre - "az egyház szolgája", vagyis teljes önalávetésre, vak szolgálatra rendelt szolga. Horatius szerint háromszoros érc övezte annak mellét, aki először mert tengerre szállni; ez itt merészebb kiállás volt, acélkeménységű lélek kellett hozzá, rettenthetetlen elszántság és nemzetféltés, hogy szembe merjen szállnia nemzet létfontosságú kérdéseiben az inkvizíció minden nemzeti hagyományunkat megsemmisíteni akaró s azt sátán művének bélyegző monolitikus tébolyával. S Anonymus vállalja ezt: üldözött nemzete mellé áll.

A magyarok: "a kárhozat és a tudatlanság fiai", "faragatlan kóbor nép", "az irigységgel és gonoszsággal teljes ördög megszállottja" (Árpád-kori legendák és intelmek). Anonymus pedig azt írja, hogy Álmost és Árpádot maga az Isten, a mindenség Ura vezeti vissza a Kárpát medencébe, az isteni kegyelem kíséri őket, az Isten sugallatára cselekszenek. Vagyis Anonymus közvetetten, de félreérthetetlenül kimondja: Árpád hadainak visszatérése s a honvisszafoglalás folyamata Istennek tetsző szent cselekedet, mi több maga az Isten vezeti a honvisszafoglalókat.

Meglehet, mindez hihetetlennek tetszik, mint minden régi-új dolog, amit nem a maga igaz mivolta szerint fogtunk fel, de így van, tagadhatatlanul így van, s tüstént bizonyítjuk is ezt magával Anonymussal.

Álmosnak már a fogantatása is isteni közbeavatkozásra történik, mi több, maga az Isten az, aki madár képében, Turul alakjában teherbe ejti Álmos anyját, Emese ősanyát:

Ügyek hitvesének Emesének "fia született aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert (...) anyjának álmában isteni látomás jelent meg Turulmadár képében, és mint-egy reá szállva teherbe ejtette őt"

(Anonymus 3.)

Az "isteni" fogalmának kétszeri kihangsúlyozása, s maga az a tény, hogy az "isteni látomás" ejti teherbe Turul képében Emesét, nem hagyhat semmi kétséget az iránt, Anonymus szerint, hogy Álmos Isten-ember nászból fogantatott, tehát félisten, akinek atyja a Mindenség Ura, anyja a magyarok ősanyja, Emese.

Álmost és honvisszafoglaló seregét maga az Isten kíséri, vezérli, segíti: a szentlélek, azaz: Isten lelke, amely madár képében jelenik meg: Ő segíti győzelemre a kievi csatában Álmos vezért a túlerőben lévő ellenséggel, a kunokkal szövetkezett oroszokkal szemben.

A hét kun vezér "ugyancsak nem kicsiny számú lovast gyűjtött egybe, és a kievi vezér iránti barátságból sebes vágtában Álmos vezér ellen jött. A kievi vezér a maga seregével eléjük vonult, és most már a kunokkal gyarapodva, sok fegyveressel Álmos vezér ellen vonult. Álmos vezér pedig, akinek segítsége a szentlélek volt, fegyvert öltve csatarendbe szedte seregét..."

(Anonymus 8.)

Hol itt a szentségtörő "szokások"? Hol "a gonoszsággal telt ördög sugallatait" követő nép? A magyargyűlölettől fűtött klerikális legendaszerzők és Anonymus között az eltérés már nem is lehetne nagyobb.

"Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a segítője, felövezve fegyvereit, felállította a csatarendet, aztán könnyhullatva imádkozott Istenhez..."

(Anonymus 39.)

A mindenség Istene tehát a pogányoknak, mindennek elmondott magyarok mellé áll - méghozzá a görög-bolgárszláv sereg ellen, jóllehet, miként tudjuk, a görögök, ekkor már a bolgárszlávok is keresztények: a kereszténységre már régen áttért keletrómai birodalom egyesült keresztény hadai állnak itt a magyarokkal szemben, s a paptudós Anonymus szerint a mindenség Ura az ő ellenükben mégis teljes súlyával a magyarok mellé áll és őket segíti győzelemre, mert miként pár sorral alább megtudjuk, a keresztény görög-bolgárszláv megszállók hatalmas serege elleni küzdelemben az Isten velük szembefordulva az árpádi sereget segíti.

"az Isten járt előttük kegyelmével, nagy győzelmet adott nekik."

(Anonymus 44.)

Anonymus és soraink olvasóiban felmerülhet a kérdés: ki ez az Isten, aki a hunok szent turul madara képében leszáll az égből, hogy közreműködjék a honvisszafoglaló hadakat megszervező Álmos fogantatásában? Ki ez az Isten, aki églakó madár (Turul? galamb vagy szentlélek?) képében a honfelszabadításra induló seregek előtt jár? Ki ez az Isten, aki jelenlétével valósággal megdermeszti a jövevény népségek ellenállását s aki Árpád hadaival együtt küzdve megsemmisíti a hazatérők ellen felvonuló hatalmas sereget?

Nem lehet kétséges a válasz: ez az Isten nem az ószövetségi Jehova, nem a zsidókereszténység bosszúálló Istene, hanem a magyarok Istene, a magyar ősvallás Istene, ha úgy tetszik a Magyarok Hadistene: ő kezdeményezi, ő akarja, ő irányítja a honvisszafoglalás nagy és szentséges művét, ő segíti - személyesen és tevőlegesen - győzelemre a honvisszaszerzőket.

"Az Isten ugyanis, akinek irgalma előttük járt, Árpád vezérnek meg vitézeinek kiszolgáltatta ellenségeiket..."

(Anonymus 50.)

Foglaljuk össze, egészítsük ki a bizonyítékokat.

1.           A magyarok ősidők óta a Napisten népe, a magyarok - minden egyes magyar, akit a magyarsághoz tartozás tudata hat át, a Napisten teremtménye, fia, a Nap Fia.

2.           A magyar királyok - őshiedelmek szerint - a Napisten földi képmásai, a Négy Égtáj Urai: nemzeti címerünk négy sávja nem négy folyót jelez, hanem a négy égtájat, a földi világot övező égi mindenséget.

3.           Naphitű nép voltunknak ókori tanúbizonysága az időszámításunk előtt az V. sz.-ban élt Herodotosz által lejegyzett őskori szkíta eredetmonda, a Thargitosz-Hargita monda, miszerint a mindenség Ura aranykincseket szór le az égből a szkítáknak, hogy kezdjék meg a földművelés szent mesterségét, amely ezek szerint szintén az égből és a szkíta-magyaroktól ered. (L. Arany-kincsek hullanak a Hargitára c. munkát)

4.           Hogy a magyarság Isten népe volt, tanúsítja, hogy Isten különös gondot visel a magyar népre és országára. A vízözön után, még Nimród életében Hunor megfeledkezik az isteni elrendelésről, hogy seregével együtt térjen vissza a Kárpátok övezte szent hazába, s Adzsem padisahjával egy háborúban vesz részt. Emiatti késlekedéséért az Isten pusztító csapást mér rá és seregére. Hunor az égi intést megértve, visszatér Pannóniába, ahol a vele azonos nyelvet beszélő üngürüsz (hungarus) nép örömmel fogadja. (Ld. Tárih-i üngürüsz)

5.           Évezredek múltán Isten (Napisten) Csodaszarvas alakjában vezeti be az őstestvérpárt Meotiszba, ahol mérhetetlenül elsokasodnak (ma is ránk férne egy ilyen segítő égi jelenés) s innen isteni rendelésre kikelve Szkítiába térnek, majd onnan Kattar vezérletével visszatérnek az anyaországba. (L. Tárih-i üngürüsz és középkori krónikák)

6.           Isten a maga kardját, az Isten kardját juttatja el Attilának, a hun nagykirálynak, hogy ezáltal legyőzhetetlenné és birodalmát világhatalommá tegye. Az egykorú Priszkosz, bizánci diplomata és történetíró; aki gyilkosok kíséretében utazott Attilához, szomorúan panaszolja, hogy Attila

"RÖVID IDŐ MÚLVA növelni is fogja jelenlegi hatalmát; éppen ezt jelentette neki az ISTENSÉG AZ ÁRES (Hadisten) KARDJÁNAK NAPFÉNYRE HOZATALÁVAL; E SZENT KARDOT, amelyet a szkíta királyok mindig nagyon becsültek, mert A HADAK URÁÉ, a régi időkben egyszer elvesztették, most aztán egy tehén által jutottak nyomára." (L. Középkori Krónikák, népmondáink és Priszkosz töredékeit)

7.           De a mennyei hatalmak nem csak a földi valóságban, az égi dimenziókban is biztosítani akarják a túlvilágba-árnyékvilágba költözött és bajba jutott népünk segítségéről még holtukban is áthatott ősök visszatérését, ezért teremtették az égi hősöknek az egész égbolton átívelő és a mennyország kapuihoz vezető ösvényt, a HADAK ÚTJÁT (a Galaxis ágait - magát a Galaxist), s ezen áttér vissza a néphit szerint Csaba, az orvul meggyilkolt Attila fia.

8.           Az isteni fogantatás révén világrajött s félistennek tekinthető Álmos honvisszafoglaló seregét maga az Isten vezérli, Turul képében előtte jár a seregnek, s mikor a had kényelmesen letanyázik, késlekedve a honvisszafoglalás művével, óriásmadarak pusztító fölhőjét bocsájtja reájuk, s Árpádot is ő vezeti győzelemre a túlerőben levő, kereszténységre áttért görög-szláv seregekkel szemben.

9.           Felségjelvényeink is egytől-egyig - a korona, a jogar, a palást, a gömb, a trónszék - a napistenhit jelképei, ábrázolásai, annak jelképi megnyilvánulásai. (Erről részletesebben más tanulmányunkban szólunk.) Még a koronázási négy kardvágás is a négy Égtáj Urára utal, s az ősi naphit emléke.

10.       Nap-vonatkozásai okán fehér ló mondánk is ide sorolható; a fehér ló, miként tudjuk, éppen úgy napjelkép, akár a Csodaszarvas, s e jelképiségből nem elválasztható. Árpád tehát a fehér lóval a Napisten képében veszi vissza az avar birodalom bukása után az ország északi szegélyeire beszivárgott Szvatopluk-féle csapatoktól ősei birtokát.

Következésképpen mindez ősvallási, őstörténelmi hiedelmek szerinti valóság, legalább annyira való és igaz, mint bármely más vallási tantétel, hiedelem, mivel pedig ezeket a történelmi hagyományokat krónikák, geszták, népmondák igazolják, oktalan félrehárításuk, kifejtésüktől való eltántorulás volna igazság és történelem elleni bűn.