1.) szerzetes orvosok, akik tudományukat is tapasztalataikat külföldi államok egyetemein szerezték,

2.) a királyi udvarokban található zsidó orvosok,

3.) szerzetesek, akik a különböző monostorok kórházaiban a szegény betegeket gondozták s eme tevékenységük alatt gyakorlati orvosi tudományra tettek szert,

4.) nagyszámú barátok és vándorló szerzetesek, akik keresztül kasul utazták az országot s akik kétség nélkül fölhasználták a népnek tudatlanságát és hiszékenységét, amennyiben legtöbbnyire varázsszerekkel, talizmánokkal és szent vízzel gyógyítottak.

"Az orvosoknak tiszta és feddhetetlen életet kell folytatniok s nem szabad semmiféle gyógyszert használniok, amely veszélyes volna a betegnek akár értelmére akár testére nézve. Továbbá kötelességük a betegségnek elejét venni és példát kell állítaniok a mértékletességről. Az orvos jól teszi, ha akkor kéri Fáradozása jutalmát, midőn a beteg még ágyához van kötve, mert egy egészséges ember hamar elfeledkezik orvosának díjazásáról."

Az orvosságokat általában maguk az orvosok készítették. Egész a 13-ik századig minden kórháznak megvolt a maga gyógytára, ahonnan a betegeket orvosságokkal ellátták. 1244-ben törvényt szereztek a gyógytárak ügyére vonatkozólag. E törvény az "orvosságon kívül minden más árucikknek, így a ruhának árusítását" eltiltotta. Orvosszereket és gyógyító növényeket áruló vándorló kereskedők szintén bejárták az országot, házról-házra járván áruikkal falvakban és városokban.

A 13-ik századig a sebészetnek kevés nyomát találjuk Magyarországon. Valószínű, hogy a szükségesnek tartott műtéteket ebben az időben a szerzetes-orvosok végezték, akik bizonyára jártasak voltak a sebészetben is, amelyet Salernoban és Bolognában elsajátíthattak.

A hő- és ásványvízforrásoknak, amelyek Magyarországban oly nagy számmal fordulnak elő, gyógyító hatását hamar fölismerték. A római hódítás idején a budai hőforrásokat már fürdőkül használták. A kereszténység befogadása alkalmával a szerzetesek is fölismerték azok értékét. Szt. László király egy levelében, amelyet 1082-ben küldött a veszprémi apáthoz, említést tesz az azon vidéken található forrásról, ahova bélpoklosok szoktak járni, hogy szenvedéseiktől megszabaduljanak. Nyilvános fürdők nagy számmal léteztek Magyarországon ebben az időben. Ezeket jótékony intézményeknek tekintették s az adózástól is fölmentették.

A 14-ik század vége s a 15-ik század eleje felé több tudományos iskolát alapítottak Magyarországon. Ezek között az első volt a veszprémi egyetem, mely azonban rövid idei fönnmaradás után már a 14-ik században megszűnt. 1367-ben Nagy Lajos megalapította a pécsi egyetemet s adataink szerint a többi tantárgyak között az orvosi tudományban is nyújtottak oktatást. Ezt követte a pozsonyi egyetem megnyitása 1465-ben, amely éppúgy, mint a pécsi, a bolognai egyetem mintájára készült.

Ezen két intézmény nagyon elősegítette Magyarországon a tudomány és művészet tanulását s ezentúl az orvostudomány tanítása nem szorítkozott csupán a monostorokra. A pécsi egyetem tanulóinak száma hamarosan 2000-re emelkedett, akik közül sokan tanulták az orvosi tudományokat.

Az első magyar orvos tanár

Az orvostudomány első tanára, akiről tudomásunk van, Magister Petrus, a bölcsészet és orvostudomány doktora volt, akit Vitéz [János] nevezett ki a pozsonyi egyetemre. Más egyetemek alapítása gyorsan következett egymásután s Buda, Prága, Bécs és Krakkó a tudományos élet középpontjai lettek. Ezen egyetemektől függetlenül a szerzetes orvosok továbbra is folytatták az orvostudomány tanítását, amelynek bizonysága egy 1325-ről szóló adatunk, amely szerint egy bizonyos Jánost neveztek ki az orvostudomány tanárának Esztergomba. Tényleg ebben az időben azok, akik az orvostudományt és a teológiát elvégezték sokkal könnyebben haladhattak elő az egyházi hivatalokban. A konstanzi zsinatra kiküldött magyar képviselők beleegyeztek egy határozatba, mely szerint csak azon orvos szerzetesek nyerhették el a kanonoki méltóságot, akik az orvosi tanulmányokat is elvégezték, az arra hivatott egyetemeken. Azon papoknak volt a legbiztosabb jövőjük, akiket ebben az időben az orvostudományok doktorává avattak. Nagyon sok emelkedett közülük a legmagasabb egyházi méltóságokra. Némelyiküket különböző külföldi egyetemek tanáraivá nevezték ki, mint Giovanni d'Ungheriát, aki 1461-ben töltötte be a bolognai egyetem orvostudományi székét.

Már a 15-ik században tudományos intézeteket alapítottak Magyarországon, amelyek között az első, amelyről adatunk van, a "Dunai Magyar Tudós Társaság," volt, amelynek tagjai közölt ott találjuk I. Mátyás kirly szolgálattevő udvari orvosát is.

Mint más országokban úgy itt is élesen meg volt külnböztetve egymástól a gyógyítás és sebészet tudománya. A sebészetet alacsonyabb rendű foglalkozásnak tekintették, mint az orvosit s a sebész díjazása az orvos díjazásának csak mintegy felét képezte.

Vannak adataink egy Sylvester nevű sebészről, aki 1525-ben II. Lajos udvarában tartózkodott, úgy szintén egy György nevű borbélyról, akinek a királyi fürdőben állandó helyiségei voltak. Beatrix királyné magas elismerés hangján beszél sebészéről, akiről föltehető, hogy több műtétet végzett a királynén.

Megjavult egészségi állapotok

Amint a városok nagyobbak és gazdagabbak lettek, újabb javulás állott be a nép egészségügyi helyzetében. Sok városban közfürdőket létesítettek, amelynek bizonysága, hogy manapság is minden városkának, bármily kicsiny legyen is, megvan a maga Fürdő-utcája. Különös adatunk van Nagyszombatról, ahol a 15-ik századbeli kőmívesek, akik a városi hatóságok részére dolgoztak, bizonyos "fürdő-pénzt" kaptak, az, előbb szokásos "pourboire" [borravaló] helyett.

Ugyanabban az időben több kórházat rendeztek be Magyarország törvényhatóságai, amelyeket sok esetben gazdagítottak magánszemélyek hagyományai. Más jótékony intézetek is létesültek a betegek sorsának megkönnyítésére. Egyike a legelsőknek az 1323-ban alapított matheóczi. A kereskedő és ipari céhek szintén segítséget nyújtottak a betegeknek. Ha egy céhbeli munkás betegen érkezett meg egy városba, a céh helyiségeiben vagy kórházában szállásolták el, ahol minden szükséges kényelemmel el volt látva. Ha pedig egy munkaadó vagy mesterember betegedett meg, a céh rendelkezésére bocsátotta egyik legjobb munkását, hogy a mester betegsége alatt vezesse annak üzleti ügyeit.

A 14-ik és 15-ik században Magyarországot többször látogatta meg a dögvész. Ezen járványok nevei voltak: fekete döghalál, Szt. János tánca, angol láz és süvöly. Az első fekete döghalál 1349-ben jelent meg amidőn az egész országban gyorsan elterjedt a Földközi tenger olasz partjaitól kiindulva. Úgy látszik, hogy az ország akkori vezetése eleinte semmit sem tett a vész terjedésének meggátlására s az orvosak tehetetlennek bizonyultak a vész terjedésével szemben. Leginkább bizonyos fajta fertőtlenítéssel és ecet használatával iparkodtak határt szabni a vész terjedésének. A nép nagy tömegekbe való gyülekezését megtiltották, úgyszintén megszüntették ruháknak stb.-nek behozatalát fertőzött vidékekről. Magyarországon ezután a Szt. János táncának nevezett vész hatalmasodott el, majd később a 15-ik század vége felé az úgynevezett "angol láz" jelentkezett, amelyben több ezren pusztultak el.

A 16-ik század válságos időszak Magyarország történelmében. Az uralkodó dinasztia tehetetlennek bizonyult s 1526-ban a török hódítás az alkotmány megsemmisülésével s a nemzet pusztulásával fenyegette az országot. De az egész országban dúló zavarok ellenére az orvos tudományban, úgyszintén más művészetekben és tudományokban is jelentékeny haladás észlelhető. Az orvosok belátják a foglalkozásuk gyakorlatában szükségelt megfigyelések fontosságát, amely a klinikai tanításmódra vezetett. Ezen vészes idők alatt a legtöbb orvosi iskola megszűnt, s úgy látszik, hogy mindössze a pécsi egyetem élte túl e pusztító háborúkat. Sok magyar orvos idegen földre vándorolt, ahol vagy a királyi udvaroknál kaptak alkalmazást, vagy pedig az egyetemek tanárainak nevezték ki őket. A tudományos intézetek bezárása eredményezte, hogy a tanulóknak más országokba kellett menniök a tudományok elsajátítása végett.

Az európai egyetemekről hozott tudomány nagyban elősegítette az orvosi művészet gyakorlatának fejlettségét a magyarok között, akik közül sokan az ország határain túl is ismertek voltak. Így Manardo József, aki az orvosi tudomány körébe vágó több művet írt, amelyek 1529-ben Strassburgban jelentek meg. Egy másik író volt Jordán Miklós, akit a pestis gyógyítása terén tartottak tekintélynek.

A csillagjóslás mint a legtöbb európai államban, úgy Magyarországon is jelentékeny szerepet játszott a gyógyító tudomány terén.

Az orvos tanulmányainak egyik részét képezte a horoszkópok készítése és a csillagok megfigyelése. Az e korban írott orvosi könyvek nagy része bizonyságot szolgáltat arról, hogy a babona nagy szerepet játszott az orvosi tudomány alkalmazásában. A magyar nyelven megjelent "Orvosi tanács" írója a többek között ezeket mondja: "Ha a beteg nem akarja bevenni az orvosságot, össze kell keverni liszttel s úgy a csirkének adni. A csirkét ezután meg kell ölni s megsütve a betegnek étkül adni, midőn is a hatás ugyanaz lesz, mintha a beteg magát az orvosságot vette volna be."

A nyavalyatörés gyógyítására szerették a következő keveréket használni: "Négy fiatal fecske testét össze kell keverni 4 adag hódzsírral s egy adag ecettel. Ezt át kell sajtolni egy tiszta kendőn s úgy a betegnek nyújtani; rögtön a roham után."

Az orvostudománnyal összeköttetésben levő babonás hitről némi fogalmat nyújt Fabricius Pál följegyzése, aki jelen volt 1555 okt. 5-én Nádasdy [Ferenc] születése napján. Ő azt mondja, hogy először is megállapította a csillagoknak egymáshoz való viszonyát s úgy képes volt, hosszú életet jósolni a gyermeknek. Képes volt azt is megjósolni, hogy a gyermek 4 éves koráig beteges lesz, de nem fog valami súlyosabb bajban szenvedni.

A magyar orvosok társadalmi helyzete kétség kívül jó volt a 16-ik században. A legtöbb fejedelemnek, vagy nemes embernek megvolt a saját orvosa, akik az országnak azon részében, ahol az osztálykülönbségek fönnmaradtak, társadalmi állás tekintetében a főnemesekkel vetekedtek. Az e korbeli magyar orvosok legnagyobb késze protestáns egyetemeken végezte tanulmányait s ezek meg is maradtak protestánsoknak.

Magyarországon a gyógyító tudomány haladásával egyidejűleg jelentékeny javulás észlelhető a gyógyszerészet terén is. Kínafa, szárcsagyökér és különböző fajta édes higany keverékek kerültek használatba. Különféle oldatokat, eszenciákat és kivonatokat is használtak, amelyeknek készítését a baseli egyetemeken sajátíthatták el a magyar tanulók, akik Paracelsus köré gyülekeztek s midőn visszatértek hazájukba, ott divatba hozták az új gyógyszereket. Ebben az időben minden fontosabb városnak megvolt a maga törvényhatósági gyógyszertára, amelyet egy jól fizetett gyógyszerész vezetett. Bizonyos haladás észlelhető a sebészet terén is s van adatunk, hogy a legtöbb nagy városnak megvolt a maga sebésze, vagy pedig több város alkalmazott egyet közösen. Ebben az időben hallunk először hadi sebészekről; a főbb hadorvosok ugyanis több sebész fölött rendelkeztek, akiknek sok alkalmat juttattak, hogy tapasztalatokat gyűjtsenek és tudományukat bővítsék.

Az 1541-iki török foglalás után az országot három részre osztották. A keleti rész önálló fejedelemséggé lett, a török megtartotta az ország középső részét s a tulajdonképpeni magyar királyság az ország északi és nyugati területének csekély részére szorítkozott.

A török hódítás után az országnak nagy része hamar hanyatlásnak indult és majdnem sivataggá vált; a monostorokat és törvényhatósági intézményeket a kórházakkal együtt bezárták és a különböző fajta járványok nagyon gyakoriak voltak.

A 17-ik század végén csak kevéssel javult az ország állapota. Politikai egyenetlenkedések és viszályok gátolták a művészet és tudomány fejlődését s azoknak, akik tanulni akartak, ismét idegen földre kellett menniök. Német- és Franciaország, Hollandia, sőt Dánia és Anglia is otthont nyújtottak egy-egy időre a magyar orvosi növendékeknek. Sokan végeztek tanulmányaikat ezen országok egyetemein s azután visszatértek saját hazájukba.

Éppúgy, mint más országokban, úgy Magyarországon is, az egyes családokban apáról-fiúra szállt az orvostudomány mestersége. Az atya kioktatta fiát mielőtt egyetemekre küldötte volna. Ezen egyetemeken sok esetben külön ösztöndíj alapítványokat létesítettek magyar tanulók részére. S bizonyara az idegen földön való tanulás az oka, hogy Magyarországon egy sajátos iskola nem fejlődött ki az orvostudományban. Némelyek Paracelsus eszméit követték, mások pedig az angol orvosi iskolák eszméinek magyarítói lettek, s erős hívei voltak Sydenhamnek és Harveynek.

Az e korbeli orvosok nagy része hitt a csillagjóslásban és a talizmánok használatában a betegségek gyógyításnak előmozdítására vonatkozólag. Ezt látjuk Páriz-Pápai Ferencnek, kora egyik legelső gyakorló orvosának, esetében, aki a pestis kikerülésére talizmán viselését ajánlotta.

A 17-ik században az orvosi tárgyakkal foglalkozó irodalom jelentékenyen megnövekedett. Sok munkát írtak a pestisről, s a magyar orvosok erősen tanulmányozták a tífuszt, himlőt, szív- és tüdőbajt, szélütést, sápkórt, köszvényt, hisztériát, epilepsziát, mellhártya gyulladást, légcsőhurutot s más betegségeket. Sok könyv jelent meg ebben az időben a gyógyszertanról. Az első magyar nyelvű munkát a "materna medicá"-ról Ruland írta, akinek műve 1644-ben jelent meg.

E század folyamán egy törvény megtiltotta a gyógyszerészeknek, hogy mérgeket személy válogatás nélkül áruljanak. Ausztriában még szigorúbbak voltak a gyógyszerészet gyakorlatát irányító törvények. A gyógyszerésznek esküt kellett tennie, hogy kötelességét lelkiismeretesen fogja végezni, nem fog túlságos árakat szabni, csak jó orvosságokat fog eladni s mérges tárgyakat nem szolgáltat ki, orvosi rendelet nélkül. Egyúttal meg kellett ígérnie, hogy nem fog érvágásra és köpölyözésre vállalkozni.

Érdekes figyelemmel kísérni a gyógyszerészetnek az orvostudománytól való elválását az e korbeli Ausztriában. Az orvosok nem tarthattak saját gyógyszertárat s a gyógyszerészeknek nem volt megengedve, hogy a betegek részére orvosi rendeléseket írjanak. Azonban e törvény valószínűleg nem volt érvényben Magyarországon, amennyiben a törvényhatósági gyógyszertárak ebben az időben a törvényhatóság szolgálatában levű orvosok fennhatósága alatt állottak.

Az e korbeli sebészeti tudományban nem mutatkozik akkora haladás, mint a gyógyító művészet egyéb ágaiban. Kisebb műtéteket valószínűleg a borbélyok végeztek s az orvosok csak a fontosabb természetű operációkat vállalták. Sok borbélysebész vándorolt szerte az országban, fölállították sátoraikat a vásár helyeken, ahol trombiták fúvásával és dobok pergetésével terelték magukra az arra menők figyelmét. Ezért a sebészek oly rossz hírnévnek örvendtek, hogy némely céh nem akarta tagjai közé föltenni ezen gyakorló sebészek fiait.

A 17-ik század vége felé néhány magyar orvos a hő- és ásványforrások jótékony hatásának tanulmányozásira fordította idejének nagy részét. Magyarország ily forrásokkal rendkívül módon meg van áldva s így az orvosok betegeiket, különösen a nemes rendűeket ezen gyógyforrásokhoz kezdték küldözgetni.

A boszorkány-mesterség az ország egyes vidékein még mindig divatos volt s majdnem minden falunak megvolt a maga javasasszonya, akikhez a tudatlan nép betegség esetén bizalommal fordult. Gyógyítás-módjuk növényekből készült kenőcsök, kenegetések, fürdőzések, kötések és hatástalan kotyvalékok alkalmazásában állott, melyeket varázsigék használata közben nyújtottak a betegnek.

Ha érdekel, ezen az oldalon többet is megtudhatsz a témáról