Kevés olyan régió van a Kárpát-medencében, ahol a magyar néphagyomány annyira megmaradt, mint Kalotaszegen. A keresztelési, esketési, temetkezési népszokásokat a mai napig őrzik ugyan a vidéken, de sajnos ezek is egyre jobban kikopnak az emberek életéből a modern világ előretörésével. Minden egyes szokást átitat a népi humor, profán vallásosság, sajátos életszemlélet.

A fiatalok nagy része őrzi még a hagyományokat. Az Isten házában nagyobb ünnepek alkalmával a lányok padja megtelik színnel, élettel. A gazdagon díszített népviselet látványa az ember szívét is felvidítja, ünnepi hangulatba öltözteti.

Magyargyerőmonostoron egy héttel ezelőtt Kilyén Csaba és Sinkó Ilona lakodalmát ünnepelték. Olyan esküvő volt ez, mely minden mozzanatában igyekezett visszahozni a régi hagyományokat.

A menyasszony így mesél megismerkedésük körülményéről, és arról, hogy miért tartották fontosnak a hagyományos esküvő megszervezését.

– Három éve, 2007 januárjában ismerkedtünk meg, a technika vívmányainak köszönhetően. Hamar rájöttünk, hogy megtaláltuk egymásban a nagy őt, így már 2008 decemberében megtartottuk az eljegyzésünket. Valahogy olyan természetesnek tűnt, hogy hagyományos lakodalmat tartsunk, soha fel sem merült, hogy modern esküvőnk legyen.

Az egyedüli problémát az okozta, hogy Csaba székely származású, így ő székely ruhában szeretett volna esküdni, nem kalotaszegiben. Végül sikerült számára is viseletet szereznünk, így mindkettőnknek teljesült az álma. Hogy miért népviseletben? Mert szerettük volna felejthetetlenné tenni ezt a napot nem csak a magunk, hanem a hozzánk közelállók számára is, hisz az úgynevezett modern esküvő ma már nagyon sablonos és hétköznapi. Azonkívül így szerettem volna letenni a pártát, hisz a kalotaszegi lányoknak ezt az ékességét gyakran és szívesen viseltem.

Az esküvő napján már kora reggel sürgés-forgásba kezdtek a menyasszony portáján. Ilona testvére, János átszalad a parókiára, hogy a pap kösse meg az új nyakkendőjét – a templomba ő is népviseletbe öltözik ugyan, de estére, a lagziba már öltönyösen megy el. Az örömapa a kapu mellé rögzít egy nagy petrencés rudat, erre akasztja fel a pálinkás üveget, amit a vőlegény násznagya kell hogy leverjen, ha szomjas. Az udvar megtelik a násznéppel, a lányok népviseletbe öltözve kínálják a vendégeket kaláccsal, mézelt pálinkával. Pontosabban csak a menyasszony rokonságát, a vőlegényhez tartozó násznépnek még ki kell érdemelnie, hogy bebocsátást nyerjen a portára.

Nemsokára meg is érkezik a vőlegény, a násznéppel együtt. Először a vőfély kér bebocsátást a menyasszony udvarára, de addig nem teheti be a lábát, amíg a pálinkás üveg a rúdon függ. Hamar egy szénás rudat ő is a kezébe vesz, és megpróbálja leütni a spárgával rögzített műanyag pálinkásüveget. Nehezíti a dolgát, hogy egy legény egy marék csalánt ragad a kezébe, s a násznagyot próbálja vele eltántorítani a pálinkaszerzési akciótól.

Miután bebocsátás nyert a násznagy s a vőlegény, előadják szépen, hogy miféle szándékkal keresték fel a portát. A menyasszonyt azonban nem olyan könnyű megkapni. Először egy vénasszonyt mutatnak be a vőlegénynek, gondolván, hátha azzal is megelégszik.

– Egye fene, elviszem ezt is, jó lesz majd főzni, de azért én egy kicsit fiatalabb leányra gondoltam – szól hetykén a vőlegény.

Ha fiatalabb kell neki, hát kihoznak egy nyolc esztendős leánykát, hátha az már jó lesz. A vőlegény azonban csak a fejét csóválja.

– Az rendjén, hogy legyen fiatal, de azért nem gyermekre gondoltam. – Így végre harmadjára aztán előhozzák az igazi menyasszonyt a vőlegény megelégedésére.

A menyasszony szépen kibúcsúzik szüleitől, testvérétől, rokonságtól, s immár jövendőbeli férjével karöltve megy be az Isten házába. A templom tömve van, s mindenki izgatottan várja, hogy a pap rátérjen az esketési szövegre.

Az esküszöveget a vőlegény kimérten, megfontoltan mondja, mintha csak mérlegelni akarná a szavak súlyát. A menyasszony sugárzó arccal fogad örök hűséget, arcán az a földön túli mosoly ragyog, mely csak a menyasszonyok arcán szokott sugározni.

A templomból kijövet, a régi szokás szerint táncra perdül a násznép. A 82 éves Bandi bácsi a fiatalokat megszégyenítő hetykeséggel kéri le a menyasszonyt, és az idősekhez illő méltósággal, kimértséggel pörgeti az ifjú arát, míg a vőlegény le nem kéri tőle, hisz elvégre már őhozzá tartozik hivatalosan is az új asszony.

Sajnos a modern világ nem csupán a régi szokásokat koptatja ki az emberek életéből, hanem magát a fogadalomtételt is. Kényelmesebb mindenféle kötelék nélkül „odakötni” valakihez az életünket. Pedig az örök hűség, melyet az ember az Úr színe előtt tesz, olyan felelősséggel ruházza fel az új házastársat, melyet egy egész életen át hordoz a házaspár. De nem csak felelősséget, hanem áldást is, hisz hinnünk kell abban, hogy ha kérjük, akkor meg is kapjuk a mindenható áldását, gondviselését életünkre.