A közlekedés, a javak szállítása minden emberi társadalom számára létfontosságú. A gyűjtögető vagy nomád állattenyésztő társadalmaknál, melyek életmódja gyakori helyváltoztatással jár, a szállításra szolgáló eszközök fejlettsége határozza meg anyagi javaik mennyiségét is: több és nehezebb használati tárgyuk nem lehet, mint amennyit vándorútjaikon magukkal tudnak vinni. De érvényes ez a megállapítás a letelepedett, földművelő társadalmak esetében is. Városi életről, az élelemszerzéstől függetlenné vált ipari tevékenységről nem beszélhetünk addig, míg nincsen megfelelő szállítóeszköz, mellyel a szükséges élelemmennyiséget a városba tudják szállítani.

A városi lakosság számának alakulása is részben a szállítóeszközök fejlettségének a függvénye. Gondoljunk csak arra, milyen lenne pl. Budapest élelmezési helyzete, ha ökrösszekéren szállítanák a gabonát, és lábon hajtanák a szarvasmarhát a fővárosba! De az élelem és az ipari termékek szállításán kívül fontos az emberek szállítása, közlekedése is. Az olyan társadalmak, melyek elszigeteltségben élnek, ahol hiányoznak a távolabbi vidékek felkeresésére szolgáló közlekedőeszközök, szükségszerűen visszamaradnak a fejlődésben, hiszen nincs módjuk arra, hogy másutt kialakult vívmányokat, felfedezéseket megismerjenek. Emlékezzünk csak arra, mennyire kitágult az emberiség látóhatára Amerika felfedezésével, és mennyire gyorsabb ma a szellemi és anyagi javak cseréje és részben ennek függvényeként a technika, a kultúra fejlődése, mint volt a középkor századaiban. A közlekedés, a szállítás fejlődése tehát párhuzamosan halad a kultúra általános fejlődésével.

A közlekedésnek, szállításnak – századunktól eltekintve – két fő módja alakult ki: a szárazföldi és a vízi közlekedés.

 Az emberi civilizációt forradalmasította a kerék feltalálása. A kerék felhasználásával készült első kocsi is a Kárpát-medencéből származik (Az angol nyelv ma is őrzi a Magyar Kocs község nevét az angol Coach szóban...) Az első kocsik lelőhelyei, Budakalász, Szamosújvár, Gyulavarsánd, és Herpály. Megjelenési idejük i.e. 2.000.

Szárazföldi közlekedés. A szilárd földön a közlekedés, a terhek szállítása igen kevés eszközzel is végbemehet: az emberi izomerőn kívül alig néhány eszközre, tartóra van szükség. A közlekedés legegyszerűbb eszközei közül elsősorban a lábbelit kell megemlítenünk, továbbá ennek fejlettebb formáit: a hótalpat és a sít.

A hótalp kerek vagy ovális alakú kéreg, fadarab, gyakrabban egyszerű keret, melyre zsinór-, vagy szíjrácsot feszítenek. A hótalpat szíjjal, zsinórral erősítik a lábra; nagyobb felülete megakadályozza, hogy az ember a puha hóba süppedjen. Elterjedése az északi félgömbre korlátozódik. Amerikában az arktikus tájaktól kezdve egészen Kaliforniáig megtaláljuk, de megvan Európa, Ázsia arktikus és szubarktikus tájain, sőt helyenként délebbre is felbukkan elsősorban a magas hegységek vidékén. A téli utazás és vadászat eszköze.

A sí, melynek történetét a bronzkorig követhetjük, ugyancsak az északi területek téli közlekedő eszköze, elterjedése azonban csak Európa és Ázsia északi részére korlátozódik. Egyszerű formájában hosszú, keskeny, lapos deszka, melyet lazán kötnek fel a lábra. A gyakorlott síző lépést tud tartani a rénszarvascsordával, és teherrel 70–100 km-t tesz meg naponta.

Míg ezek az eszközök az ember mozgását segítik elő, addig az ember által történő teherhordásnak is egy sor eszköze-módja alakult ki. A legtöbb nép a terhet a fejen vagy a háton hordja. Ott, ahol a terhet a fejen hordják, a teher alá kerek fonatot, párnafélét szoktak helyezni. A háton való teherhordásnál a teher felerősítése kötéllel, szíjjal, esetleg speciális tartószerkezettel történik. A teherhordó eszközök közül sokfelé elterjedt a teherhordó rúd, melyet vállon hordanak és kétoldalt helyezik el a terhet. Gyakori, hogy a teherhordáshoz speciális tartók szolgálnak, kosarak, hálók, kötött, fonott, szőtt tarisznya- és szatyorfélék stb.

Hótalpformák, Észak-Amerika

Háló vagy tarisznya alkalmazása esetén, ha nagyobb súlyt cipelnek, a tartót úgy helyezik el, hogy a teher a háton fekszik, a pánt pedig a homlokon.

A közlekedésben, szállításban ugrásszerű fejlődést jelentett az állati erő alkalmazása. Nemcsak a helyváltoztatás válik gyorsabbá, de nagyobb és súlyosabb tárgyakat is tudnak szállítani. A legegyszerűbb módszer az állat meghátalása, illetőleg málházása. Dél-Amerikában a perui indiánok a lámát használják teherhordó állatként, az észak-amerikai síksági indiánok és az eszkimók pedig (nyáron) a kutyát. Az Óvilágban a teherhordásra, közlekedésre használt állatok száma nagyobb; váltakozva a szarvasmarha, ló, szamár, öszvér, teve, yak, rénszarvas, elefánt jelenik meg málhásállatként.

Teherszállítás csuszkával, Észak-Amerika

Az állati erővel történő közlekedésnek, teherszállításnak külön eszközanyaga alakult ki. Ezek közül elsőnek a nyerget és a csuszkát említhetjük meg. A nyereg különféle típusai részint az állat meghátalását, részint a teher megfelelő elhelyezését segítik elő, az utóbbi pedig már átmenetet jelent a különböző szántípusú járművek felé. A csuszka legegyszerűbb formájában két pózna, melyeket V-alakban úgy helyeznek a teherhordó állat hátára, hogy a V csúcsa az állat hátán van, nyitott szára pedig a földön csúszik. Ezt az egyszerű teherszállító eszközt az észak-amerikai indiánok kutyával és lóval használták.

Jóval nagyobb terhek szállítását teszik lehetővé a különböző szánformák, melyek havon vagy sík földön egyaránt használhatók. Egyszerű formájában a szán két fatörzs, melyet keresztfákkal erősítenek össze. Ilyen szánkófélét használtak pl. még a közelmúltban is Hátsó-India egyes vidékein, régen a polinéziai Húsvét-szigeten hatalmas kőtömbök szállítására. Ebből az ősformából alakult ki északi vidékeken a talpas szán: két, élére állított deszka, kereszt rudakkal vagy deszkákkal összekapcsolva.

A szánformák másik fejlődési vonala a teknőformájúra kivájt fatörzstől indul ki. Ha a megfelelően alakított fatörzset oldalt deszkákkal magasítják, csónak alakú szán jön létre. Ilyen pl. a lappok pulka nevű szántípusa.

Különleges szánformával találkozunk Kanadában, a tűlevelű erdőségek övezetében. A puha havon téli közlekedőeszközül itt az ún. toboggánt használják. Ez két-három vékony falapból áll, melyek elöl ívben felhajlanak, hátul pedig egyenesen végződnek.

A szán húzására az emberi erőn kívül az arktikus vidékeken a kutyát és a rénszarvast, másutt a lovat, ritkán a szarvasmarhát használják.

A szárazföldi szállításban a legnagyobb vívmányt a kerék és ezzel a kocsifélék feltalálása jelentette. Eredetét a nagyobb tárgyak szállításának a megkönnyítésére szolgáló hengeres fatörzsgörgőkben kell keresnünk. Ha egy ilyen görgőt középen elvékonyítanak, előttünk áll egy tengellyel összekötött kerék pár. Erre egy felső részt helyeznek a teher befogadására, és ezzel megjelenik a kocsi ősformája. A fejlődés során azután a tengely és a kerék elkülönül egymástól. A kétkerekű kordé húzása egyetlen rúd mellé, majd két rúd közé kötött állattal történik. Ha két kétkerekű kordét oly módon kapcsolnak össze, hogy a hátsó kordé húzórúdja az első kordéra ráfekszik, négykerekű kocsi jön létre. Ez hatalmas távlatokat nyitott a közlekedés és a szállítás előtt; a rakodófelületet jelentősen meg lehetett növelni, és ezzel egyre nagyobb mennyiségek szállítására kerülhetett sor.

Rénszarvas szán, Észak-Ázsia

A szárazföldi közlekedés megkönnyítésére utak, hidak szolgálnak. Általában elmondhatjuk, hogy épített utakkal Európán kívül csak a keleti és az amerikai magas kultúrákban találkozunk, másutt az utakat maga a használat hozta létre. Mesterséges hidak ezzel szemben jóformán mindenütt vannak. Keskeny folyók, szakadékok áthidalására fatörzs szolgál, nagyobb távolság esetén pedig liánokból, kötelekből építenek függőhidat.

Vízi közlekedés. Az ember a tenger meghódításával vette véglegesen birtokába a világot. Hosszú volt azonban az az út, melyet a tengerjáró csónakok, hajók építéséig az embernek meg kellett tennie. A vízi közlekedés kezdetben csak folyókra, tavakra korlátozódott, és csak nagy sokára bízta magát az ember a tenger hullámaira.

A legegyszerűbb vízi „járművek” azok az ág- vagy kókuszdiókötegek, melyeket mellük alá téve az ausztráliaiak vagy a polinéziaiak nagyobb távolságokat úszva tesznek meg. Már fejlettebb vízi közlekedő eszköz a farönk, melyet Ausztrália északnyugati partjain használnak a bennszülöttek. A fatörzsön hason fekve helyezkednek el, lábukat két bevert fapöcök tartja, evezőként pedig kezüket használják. Hasonló egyszerű és ősi vízi közlekedőeszköz a kecske- vagy juhbőrből készült tömlő, mely Közép- és Dél-Ázsiában sokfelé elterjedt, sőt valamikor Albániában is használatos volt. Több felfújt tömlőt egybekötve teherszállításra is alkalmas tutajra tettek szert.

Nagyobb rakfelületet nyújtanak és biztonságosabbak, a fatörzsekből összerótt tutajok. Hátrányuk, hogy nehezen irányíthatók, és folyóvízben csak a víz folyásának irányában használhatók. Egyes vidékeken a tutaj teherbíró képességét a faszerkezet alá helyezett tömlőkkel (Nyugat-Ázsia) és üres tökökkel (Közép-Amerika) növelik. Átmenet a tutaj és a csónak között az összekötött nád- és gyékénykötegekből készített jármű. Ilyeneket ismerünk a Nílus felső folyása mentéről és Peruból.

A tutaj azonban zsákutcát jelentett, a fejlődés nem a tutaj, hanem az egyetlen fatörzsből vájt csónak (bödönhajó) tökéletesítése irányában haladt. Ez az egyszerű csónaktípus a világnak jóformán minden részén elterjedt. Készítése egyszerű, ahol kőeszközök vannak, ott a tüzet is segítségül hívják a fatörzs kivájásához. Dániai lápleletek arra mutatnak, hogy az őskori Európában is használatos volt, hazánk egyes vidékein pedig a múlt századig fennmaradt. Elsősorban folyami, tavi közlekedőeszköz, a tengeri hullámverés könnyen felborítja. Másik hátránya, hogy a fa hossza és átmérője határt szab a rakfelületnek, a teherbírás bizonyos határon túl nem növelhető.

Vannak területek, ahol az egyetlen fatörzsből vájt csónak helyébe kéregcsónakok lépnek. Főleg Észak és Dél-Amerikából ismerünk több összevarrt kéreglapból álló csónakokat. Az Amazonas mentén még egyszerűbb forma található, az indiánok kalapáccsal és ékekkel egy darabban feszítik le a fáról a csónakhoz szükséges nagyságú kérget, melyet két végén összevarrnak, és máris kész a könnyű, gyorsan sikló vízjármű.

Ahol megfelelő fa vagy kéreg nem áll rendelkezésre, ott bőrből készítenek vízi járműveket. A már említett tömlőtutajok mellett egyszerű formaként az ún. coracle típusokat említhetjük meg. Ennél a bőr félgömb alakú vesszőrácsozatra van kifeszítve. Coracle típusú vízi járműveket ismerünk Délnyugat-Ázsiából, az észak-amerikai síksági indiánoktól, a dél-amerikai patagon indiánoktól. Európában Írország és Wales egyes vidékein használták a coraclét. A bőrcsónak legmagasabb fejlettségi fokát Észak-Amerika arktikus tájain, az eszkimóknál érte el. Az eszkimó csónakoknak két típusa van: az egyik a bálnavadászatra, nagyobb tengeri utak megtételére használt nyitott csónak, az umiak, a másik az egy- vagy kétszemélyes, teljesen zárt, tengeri vadászatra használt kajak.

Coracle (bőrcsónak), Észak-Amerika

Az említett vízijárművek egyike sem alkalmas hosszú tengeri útra, egyik sem tud a viharos tengeren sokáig fennmaradni, vagy hetekre, hónapokra elegendő élelmet, vizet vinni magával. Ehhez járul még a hajtóerő elégtelensége is; tengert átszelni, száz és száz mérföldeket pusztán emberi izomerővel, evezővel megtenni szinte lehetetlen vállalkozás. Ezért a tengeri hajózás kialakulásában a vitorla megjelenése jelentette a döntő lépést. Létrejöttének idejét és helyét nem tudjuk, csak annyi bizonyos, hogy már az i. e. IV. évezredben feltűnik.

A tengerjáró járművek építésénél több megoldással találkozunk. Az egyik egyszerű megoldás az, hogy két kivájt fatörzsből készített csónakot kötnek egymás mellé, a jármű így nem borul fel, és a teherbírás, a rakfelület is növekszik. Ilyen – vitorlás vagy vitorla nélküli – kettőscsónakokat Polinéziából ismerünk. Egy másik típus, melynek elterjedési területe Hátsó Indiától Kelet-Polinéziáig nyúlik, a vendéghajós csónak.

Ennél az egyetlen fatörzsből vájt csónaktestet a felborulástól egy, a csónaktesttel párhuzamosan úszó, és a csónakkal, kereszt póznákkal egybekapcsolt, megfelelő méretű vékonyra faragott fahenger védi. Ilyen vendéghajót a csónak mindkét oldalán is elhelyezhetnek (két vendéghajós típus). Mindkét esetben növelni lehet a rakodófelületet oly módon, hogy a vendégcsónakot a csónaktesttel összekötő szerkezet fölé emelvényt építenek. A vendéghajós csónakoknál technikai újításnak számít, hogy a tengeri utakra használt vitorlásoknál az egyetlen fatörzsből vájt csónaktest oldalait deszkákkal magasítják, és a csónakot ezzel a hullámok becsapódásától megvédik.

Vendéghajós csónak, Északkelet-Új-Guinea

Bármilyen hosszú legyen is a csónaktest, a rakfelületnek a felhasznált fatörzs természetes mérete határt szab, és a csónak oldalai sem magasíthatók tetszés szerint, mivel ez csökkentené a csónak stabilitását. Ezért tértek át a teljesen deszkából álló csónakok építésére: ez bizonyult olyan formának, melynél a jármű nagysága tetszés szerint növelhető. Egyszerű formáival Melanéziában és Északnyugat-Amerikában találkozunk, a deszkákat a széleken fúrt lyukakon áthúzott rostokkal erősítették, „varrták” egymáshoz, a réseket pedig vizet át nem engedő anyaggal tapasztották be. Ennek a formának a továbbfejlesztéséből alakultak ki az újkor hatalmas vitorláshajói.

Az előzőkben vázlatos áttekintést adtunk azokról az eljárásokról, melyekkel az emberiség kezdetleges viszonyok között, a gépesítést megelőző korszakokban életét fenntartotta, és azokról a termékekről, melyeket a társadalomban élő ember életszükségleteinek kielégítése végett létrehozott. Meggyőződhettünk arról, hogy az emberi társadalom létét a munka biztosítja: a csoportban élő ember munkával, a maga és a természet között létesített folyamattal teszi lehetővé az életet.

Ebben a folyamatban a legfontosabb szerepük a munkaeszközöknek, a termelőeszközöknek van, a társadalom és a kultúra általános fejlettségi fokát a termelési folyamatban alkalmazott eszközök fejlettségi foka határozza meg. Láttuk, hogy kölcsönösségi viszony áll fenn a termelési eljárások fejlettsége és a kulturális szint között: minél alacsonyabb az eszközök, eljárások termelékenysége, annál mélyebb szinten helyezkedik el a kultúra egésze. Így az emberiség fejlődése a technológiai eljárások fejlődésének függvénye: a szellemi kultúra fejlődése elválaszthatatlanul kapcsolódik a technológia és az anyagi kultúra fejlődéséhez. A küzdelem lényegében az emberi társadalom és a természet között megy végbe; minél inkább függetleníteni tudja magát az ember a természet erőitől, minél inkább rá tudja kényszeríteni akaratát a természeti körülményekre, fejlődése annál rohamosabban halad előre.

Az a kapcsolat, mely a termelés technológiai oldala, és a kultúra egyéb területei között fennáll, korántsem egyoldalú, hanem kölcsönös: a már kielégített szükségletek újabb szükségleteket hoznak létre, a fejlettebb technológia, a magasabb termelékenység révén kialakult fejlettebb társadalomszervezet, a kultúra magasabb szintje visszahat az eljárásokra és az eszközökre, és ezzel újabb fejlődést tesz lehetővé. De láttuk, hogy az általános szabály alól vannak kivételek is, hogy különösen kedvező természeti körülmények közepette a társadalom és a szellemi kultúra szintje messze meghaladhatja a termelési technikákhoz általánosan kapcsolódó szintet. De ezek a kivételek is csak erősítik a szabályt, hiszen a hangsúly nemcsak a termelőeszközök fejlettségi fokán, hanem általában a termelőerőkén van, és ebben szerepet játszik a természeti környezet kedvező vagy kedvezőtlen volta, továbbá a termelésre egyesült emberek szervezettségének foka is.

Mindez azonban az emberi életnek csupán egyik oldala. Eszközökkel, eljárásokkal, termékekkel ismerkedtünk meg, de nem láttuk még, hogyan egyesítik az emberek erőiket, hogy létüket fenntartsák, és tudásukat a következő nemzedéknek továbbadják. Azaz: a termelésnek idáig csak az egyik oldalával, a technikaival ismerkedtünk meg, de azzal az oldallal, mely az emberek együttműködéséből adódik, még nem. Egy következő munkánkban ezért, az itt elmondottak folytatásaként, arra igyekszünk választ adni, milyen módon vesznek részt az emberek a termelésben, s milyen társadalmi viszonyok, kapcsolatok alakulnak ki a termelés folyamán az abban résztvevők között.

forrás