- A parlamentarizmus árnyékában az ezredfordulóra fenyegető tendenciák rajzolódtak ki. Felerősödött a jogrendet kikerülő akaratérvényesítés. Szervezett magánbandák évtizedek óta nem tapasztalt mértékben nyomulnak be a gazdaság, a politika, az informatika, a mindennapi élet pórusaiba. A nyílt vagy burkolt rablás teljesen bevett, megszokott jövedelemszerzési formává vált. Kiterjedtsége mind életkori, mind területi vonatkozásban elképesztő. Szinte már önálló "termelési módról" lehet beszélni az erőszakkal párosuló rablás esetén. Sok szerző a bandokrácia, a maffiokrácia reális hatalmi veszélyeit latolgatja Közép- és Kelet-Európa vonatkozásában. Az persze nem állítható, hogy a maffiásodás a parlamentarizmus következménye, ez így ostobaság volna. Azt viszont lehet állítani, hogy a rendszerváltó országok az elmúlt tíz évben végzetesen elhanyagolták, néhol elpusztították a társadalmi szolidaritás intézményi és személyes kötelékeit. Ezzel akarva-akaratlan hozzájárultak az elfajzott közállapotokhoz. Hiányzik a demokratikus civil közösségek erős hálózata, amely megtarthatná, segíthetné átmenetileg talajt vesztett tagjait. Úgy véljük, hogy az új médiastílus gyors térhódítása csak rontott ezen a helyzeten, felerősítette a negatív mintaadást, az erőszakkultuszt, az atomizálódás + csordaszellem sajátos keverékét. Kétszáz év civilizációs vívmányai sérülnek, bomlanak fel. A társadalomtudósok által leírt negatív, üres individualizálódás kezd általánossá válni.

- Ennek a dolgozatnak nem feladata, hogy részletezze és árnyalja ezt a sötét képet, amit sokan vázoltak már, és valamennyiünk számára napi tapasztalattá vált. Helyette azokat a politikai és gazdasági elmozdulási lehetőségeket mutatom be, amelyek közelebb vihetnek egy emberszabásúbb világhoz. A közösségi együttműködés új, erősebb formáit kell kifejleszteni az ezredfordulón, és az elkövetkező évtizedekben. Lehetséges persze, hogy ezzel már elkéstünk. Elképzelhető, hogy egy egész generáció kiesett a humánusabb, racionálisabb társadalmi esélyek szempontjából. Ha ez így van, akkor bekövetkeznek a fekete forgatókönyvek... Nem méltó azonban az értelmiséghez, hogy csak vészmadárként huhogjon, még akkor sem, ha reális elemzése fenyegető jövőt jósol. Mert a feladat kettős: (1) a világ tényleges működésének leírása, (2) a kedvezőbb esélyek kimunkálása. Mivel nagyon sokan elvégezték már az első feladatot, jómagam most inkább a második teendőre irányítom a figyelmet.

- A XIX-XX. század bizonyos szempontokból megfelelő politikai intézménye volt a többpárti parlamentáris demokrácia. Egyre több jele van annak, hogy a XXI. század más politikai formákat fog igényelni a fejlett világban. A jelenlegi demokráciákat annyi megalapozott kritika érte, hogy ideje levonni a következtetést: az eljövendő korszakba nem lehet sikeresen átmenni ezzel az intézményrendszerrel, ha változatlan marad. Természetesen nem kevesebb, hanem több és más jellegű demokráciára lesz szükség. A viták elsősorban a módosítás mértéke és iránya körül forognak. Dolgozataimban egy olyan megoldás mellett érvelek, amely radikálisan új struktúrát javasol a politikai konfliktusok megjelenítésére, tudatosítására és civilizált kihordására. Ma már nem lehet nyugodt lelkiismerettel azzal a churchilli gondolattal takarózni, miszerint a (parlamentáris) demokrácia rossz dolog, de nem találtak ki nála jobbat, és a többi lehetséges megoldás még rosszabb. Churchill szeme előtt a fél évszázaddal ezelőtti diktatúrák lebegtek fenyegető alternatívaként, és a maga szempontjából akkor igaza volt. Azóta azonban több évtized eltelt, és sok minden megváltozott. A technikai lehetőségek is, és a társadalmak természete is. Azóta kitaláltak jobbat a többpárti demokráciánál, és ez a közvetlen demokrácia. Számos részlete kellően kimunkált, elméletileg érett, néhány eleme pedig rendszeridegen környezetben is bizonyította előnyeit.

- A közvetlen, részvételi demokrácia kiépítése mellett fogok tehát érvelni. Ez a megközelítés nem érvényteleníti azokat az értékeket és vívmányokat, amelyeket a parlamentarizmus évtizedei halmoztak fel a fejlett világ kultúrájában. Javaslatomban tehát nincs szó primitivizálódásról vagy civilizációs visszaesésről. Ellenkezőleg! Úgy látom, hogy a korábbi korok értékei is csak úgy menthetők meg, ha korszerűbb, közvetlen demokratikus védelmet biztosítunk a számukra. Éppen a XX. századi történelem bizonyította, hogy pusztán a parlamentarizmus milyen törékeny védelmet kínál az állampolgároknak. Olyan erős "sáncokra" van szükség a barbárság erői ellen, amelyek a mikroközösségek, a személyiségek legbelső mélységéig kiépülnek. A demokráciát hitelesen át kell élni, belülről meg kell tapasztalni, és a mindennapokban is működtetni kell. Ez csak közvetlen, személyes formáiban lehetséges. De ezt is intézményesíteni kell, különben esetlegessé válik és elenyészik. Enélkül a közvetett (parlamentáris) demokrácia csak külső héj, ami bármikor összeroppantható.

- A feladat tehát az, hogy keressük a modern társadalomnak, modern kultúrának, fejlett technikának megfelelő társadalomszerveződési formákat. Ezt nem korlátozhatja a pillanatnyi hatalmi helyzet vagy a gondolkodás restsége. A hagyományt, a korábbi időszakok bevált formáit természetesen fel kell használni, de ezt integrálni kell egy összefüggő, új, demokratikus intézményrendszerbe.

- A közvetlen demokrácia kiterjesztése alapvetően nem elméleti, hanem gyakorlati igény. Ez még akkor is így van, ha ezt éppen a benne legjobban érdekeltek nehezen tudják felismerni és megfogalmazni. A közvetlen demokrácia ugyanis hozzájárulhat a tágan értelmezett életfeltételek javításához. Ezért nem véletlen, hogy a legkülönfélébb ideológiai beállítódású csoportoknál fellelhető a közvetlen demokráciára hivatkozás egyik-másik eleme. Nem e dolgozat tárgya ezen törekvések közt különbséget tenni, csak jelzem, hogy az itt (és egyéb írásaimban) körvonalazódó változat az európai haladó baloldali hagyományokkal áll szerves kapcsolatban, miközben nyitott minden máshonnan érkező ésszerű javaslat iránt. Úgy gondolom ugyanis, hogy a modern, alternatív, humanista baloldalnak tartalmában és nyelvezetében egyaránt integrálónak, és nem kirekesztőnek kell lennie. Aki kirekeszt, az kireked. A tartalmi és nyelvi skatulya foglyul ejti alkalmazóját is. A hűség az értékekben van, és nem a szervezetekben. A szellemben, és nem a szóban.

- Valószínű, hogy a kifejtett javaslatok "utópisztikusak" abban az értelemben, hogy a világ (és benne Magyarország) meghatározó erői nem készek egy ilyen fordulatra. De az erők változékonyak. Nem biztos, hogy javaslatunk a ma hatalmasainak szól. Inkább azoknak szól, akik nem akarják, hogy legyenek ellenőrizhetetlen, föléjük kerekedő hatalmasságok. A mai döntéshozókat ez annyiban érinti, hogy előre végiggondolhatják a különféle forgatókönyveket: minél kevésbé fogékonyak a közvetlen demokrácia iránt, a jövőbeni kormányzásuk annál nehezebb, kockázatosabb, veszélyekkel terhesebb lesz. Nem lesz egy nyugodt napjuk, bár a tv-kamerák elé látszólag mosolyogva lépnek. De mi a képernyő túloldaláról érezni fogjuk, hogy "fortélyos félelem" vezérli őket.

- A közvetlen demokrácia nemcsak öncél, hanem egy humánusabb társadalom létrehozásának és fenntartásának eszköze. És nemcsak eszköz, hanem a társadalmi önszerveződés módja is. Azt várhatjuk tőle, hogy az emberi élet nagyon széles területén kedvezőbb feltételeket teremt, mint az eddigi intézmények, más vonatkozásban pedig nem rosszabbakat. Merthogy ez sem csodaszer. Nincs konfliktusmentes emberi társadalom. De egyáltalán nem mindegy, hogy ezek az érdekütközések milyen jellegűek, és hogyan oldódnak meg. Javaslatunk alapvetően békés természetű, és a lehető legtöbb ember számára előnyös. Ezeket az előnyöket és lehetséges problémákat egy másik írásomban (A közvetlen demokrácia esélyei Magyarországon) bemutattam. A mostani dolgozat mintegy annak kiegészítése, folytatása.

- Egy társadalmi rendszer mindenekelőtt intézményeivel és jellegzetes magatartásaival jellemezhető. Mindkettő egyaránt fontos. Számunkra az a kölcsönös megerősítés-megalapozás bír jelentőséggel, amit egymás számára jelentenek. Kifejtésemben a hangsúly az intézményeken lesz, azon belül is a politikai és gazdasági vonatkozásokon. Egy másik munka majd vázolhatja az intézményeket fenntartó értékeket és magatartásokat. Ez utóbbi gondolatmenetet tekinthetnénk (ha elkészül) a közvetlen demokrácia "antropológiai" megalapozásának. Ez a megközelítés amiatt is sürgető volna, mert mind a közvélekedés egy része, mind a demokrácia-kérdésben ellenérdekeltek gyakran hivatkoznak az ember eredendő (önző?) "természetére". Nincsen ennél önmegnyugtatóbb és lefegyverzőbb...

2. Politikai intézményi feltételek

- Általánosan elterjedt az a felfogás, amely a politikai szférát és a civil szférát elválasztja egymástól. Bizonyos korszakokban, illetve tiszta elméleti modellekben előállhat ez a helyzet. Az ezredforduló tagolt, modern társadalmaiban azonban nem ez a valóság. Még akkor sem, ha a politika erőteljes szakszerűsödésen ment át. Még akkor sem, ha az elválasztást mind profi politikai oldalról, mind civil oldalról időnként szorgalmazzák, és néhány jogszabály erre kifejezetten utal is. Az elválasztás azonban mesterséges, és mindkét szférának számos nyúlványa található a másik területén. Van egy nehezen körülhatárolható kölcsönös "átjárhatóság", és ez személyekre, lobbycsoportokra, valamint intézményekre egyaránt vonatkozik. (Például Magyarországon a nyugdíj- és egészségbiztosítási önkormányzatok, vagy a különféle szakmai és média-kuratóriumok a politika vagy a civil társadalom területét képezik?) Sokszor civil szervezetek vezetői is a szétválasztottságra hivatkoznak, különösen ha autonómiájukat és/vagy költségvetési támogatásukat (!) féltik.

A helyzet tehát meglehetősen képlékeny. A civil szerveződés - akarta vagy sem - maga is sajátos politikai formává vált egy erősen átpolitizált világban. Ha eredetileg nem is állt szándékában, mégis politizálásra kényszerül a szűkös erőforrásokért folyó küzdelemben. Vagy már eleve azzal a céllal jött létre, mert csoportérdekeit így hatékonyabban képviselheti. A civil szervezetek tehát - bármit is akartak eredetileg - mintegy "melléküzemágként" politizálnak. Érdekstruktúrájuk messze árnyaltabb, tagoltabb, mint a politikai pártoké. (Nem egy-egy szervezeté, hanem a civil szerveződések összességéé.) Ezt a jövendő politikai modelljének felvázolásánál tekintetbe kell venni, és hajtóerőként ki lehet használni.

- Ha mégis élesebb határt akarnánk húzni a civil szervezetek és a politikai pártok közé, akkor azt állíthatnánk: a párt a mások feletti hatalomszükségletből nő ki, a civil szervezet pedig a saját életvitel megvédésének csoportszükségletéből. Mindkét szükségletre teljes értékű politikai intézményrendszer építhető, bár struktúrájuk és működésmódjuk eltérő lesz.

- A civil szervezetek közvetlen érdektagoltságának, szükséglet-rendszerének a közvetlen demokrácia politikai modellje felel meg jobban. Egy modell működőképessége azonban feltételek egész láncolatán alapul. Ez azt jelenti, hogy ha elfogadjuk a közvetlen demokrácia kívánatosságát, akkor újabb és újabb elmozdulásokra van szükség a jelenlegi gazdasági-hatalmi szerkezetben, hogy a megfelelő feltételek halmaza létrejöhessen. Például előfeltételezi a tájékozottság, a szabadidő, a szűkösségtől való mentesség, a képzettség, az érdekeltség stb. bizonyos szintjét. Ezek nélkül az új demokráciát lehet ugyan jogi formába önteni, de nem lehet valóságosan életre hívni és tartósan működtetni. (A jelenlegi helyzet paradoxona az, hogy a mostani parlamentek nagyon jól megvannak anélkül, hogy mindezekkel a feltételekkel a polgárok rendelkeznének. Kit zavar ez?) Azt állítjuk tehát, hogy a "játékszabályok" megváltoztatásán túl bizonyos feltételeket is meg kell változtatni, különben a közvetlen demokrácia intézményei eltorzulnak.

- Mindenki tudja, hogy a jelenlegi rendszerben a képviselők választásának egyik fogyatékossága, hogy a szavazópolgárok nem konkrét tartalmakat választanak, hanem szimbolikus "képeket". (Milyen önleleplező a "képviselő" kifejezés!) Nincs kapcsolat a polgár akarata és a képviselők parlamenti tevékenysége közt - tisztelet a kivételnek. A választás aktusával tehát a polgár nem bővíti saját lehetőségeit, hanem négy évre elveszti azt. Aztán újabb négy évre... Nem tud kibújni ebből a csapdából, ezt a jelenlegi "játékszabályok" nem teszik lehetővé. Ha nem szavaz, az egész média azt harsogja, hogy ő "hazafiatlan rossz fiú". Csak egy kiút van: minél több embernek együttműködve nyilvánossá kell tennie, hogy más játékot akar játszani. Olyat, ahol megbízottait, delegáltjait folyamatosan ellenőrizheti. Ez lenne a közvetlen demokrácia.

- A képviseleti demokrácia jelenlegi védelmezői és a közvetlen demokrácia szorgalmazói közt van egy társadalometikai törésvonal is, ami ritkán válik nyílttá. Pedig jobb ezt egyértelművé tenni, élesen megfogalmazni, mert ezzel sok félreértés, adott esetben szándékos köntörfalazás megspórolható. A dolog világos megértetése érdekében Antonio Gramscit idézem: "(...) valóban léteznek kormányzók és kormányzottak, vezetők és vezetettek. Az egész politikai tudomány és művészet erre az elsőrendű és (bizonyos általános feltételek fennállása esetén) kiküszöbölhetetlen tényre alapul.

E tény eredete külön probléma, és különálló vizsgálatot érdemel (...)" Majd így folytatja: "(...) az-e a cél, hogy mindig is legyenek kormányzók és kormányzottak, vagy pedig az, hogy olyan feltételek jöjjenek létre, amelyek között eltűnik ennek a megosztásnak a szükségessége? Vagyis az emberi nem megosztottságának állandósága-e a kiindulópont, vagy az a meggyőződés, hogy ez a megosztottság csupán bizonyos feltételeknek megfelelő történeti tény?" Hát erről van szó. Természetesen nem kell külön hangsúlyozni, hogy itt a vezetők és vezetettek megkülönböztetése nem szervezéstechnikai, nem irányítástechnikai felosztás, hanem a társadalmi-gazdasági uralom és hatalom, elnyomás és alávetettség tényeire utal. Ez utóbbi elvileg megszüntethető, és az emberiségben benne van a képesség és lehetőség, hogy ezt a feladatot megoldja. A közvetlen demokrácia általam vállalt irányzata is ez irányba tesz lépéseket. Milyen konkrét politikai intézményrendszeri elmozdulásokra van hát szükség ennek érdekében az elkövetkező évtizedekben? Az elmozdulási lehetőségeket pontokba szedve külön-külön tárgyalom, de kérem az olvasót, hogy ezeket úgy képzelje el, mint "változáscsomagot", mint párhuzamosan zajló fejleményeket.

(1) - A közvetlen demokrácia sikeres működésének egyik feltétele a különféle tőkékkel (erőforrásokkal) való hozzávetőleg egyenletes ellátottság, illetve hozzáférhetőség. Közismert, hogy az egyes társadalmi csoportok konfliktus-képessége, előnyszerző, hátrányelhárító lehetősége szorosan összefügg a tág értelemben vett tőkeellátottságukkal. Ha a cél az állampolgári egyenrangúságon alapuló részvételi demokrácia, akkor az erőforrások olyan eloszlása, illetve hozzáférhetősége kívánatos, amely kiegyenlíti a polgárok konfliktusképességét. Meg kell jegyezni, hogy ez a kiegyenlítődés a különféle tőkék esetében más-más tulajdoni-szervezeti formát kíván, sőt, bizonyos esetekben egyenesen az erőforráshoz való hozzáférés tilalmát. Míg például az információt maximálisan szét kell teríteni, és semmiféle hozzáférési korlát nem lehetséges (társadalompolitkailag fontos információkról van itt szó és nem személyes adatokról), addig a kimerülő fizikai-természeti erőforrásokhoz való hozzáférést korlátozni-szabályozni szükséges, az erőszaktőke (fegyverek) megszerzését és felhasználását pedig egyértelműen tiltani kell. Ha vannak az elmúlt néhányszáz év államfejlődésének pozitív vonatkozásai, akkor bizonnyal ezek közé tartozik az állami erőszak-monopólium. Ebben nem engedhető meg semmiféle civilizációs visszaesés. Nem engedhető meg, hogy fegyveres magánbandák modern fegyverek birtokában szerezzenek érvényt akaratuknak. A magánerőszak tilalmához két megjegyzést kell fűzni. (a) Nem fogadható el, hogy az állam maga tegyen erőszakot a polgárain az erőszak-monopólium birtokában, mert felhatalmazása nem erre szól. Hosszabb távon az állami belső és külső erőszak is visszafejlesztendő. (b) Az állampolgári erőalkalmazás eseteit speciálisan kell mérlegelni és megítélni abban az esetben, ha a lakosság különféle csoportjaival szemben tartós és nyílt államilag szervezett, ösztönzött vagy eltűrt erőszaktétel érvényesül. Szükség van tehát valamiféle modernizált "ellenállási záradékra", "felkelési-jog kritériumra", de ennek a problémának az elemzése nem e dolgozat tárgya. A lényeg az, hogy az erőszakmentes politikai tőke összes fontos kelléke többé-kevésbé egyenletesen terüljön szét az állampolgárok között, illetve korlátozásmentes legyen a hozzáférés, méghozzá a polgároknak nemcsak politikusi, hanem civil mivoltában is.

(2) - A közvetlen demokratikus megoldásokat nem lehet széleskörűen bevezetni és alkalmazni, ha annak nincs erős alkotmányos alapja. Szükség lesz tehát egy olyan alkotmányreformra, amely megnyitja az utat az alkotmányos elvekből levezethető közvetlen demokrácia számára. Ez az egyik legsúlyosabb probléma. A jelenlegi alkotmány (és annak uralkodó értelmezései) csak elvont utalások formájában őrzik a népfelség elvét, konkrétabb módozataiban és származtatott törvényeiben a népszuverenitást egyszerűen átcsúsztatják a képviselő testületekre, illetve egyéb politikai-államhatalmi alakzatokra (pártok, időszaki választások, bíróság, államigazgatási intézmények stb.). A közvetlen demokrácia felépítése viszont olyan alkotmányos felfogást és konkrét szabályozást igényel, amely a joganyag minden szintjén - alkotmánytól a törvényeken át a helyi rendeletekig - lehetővé teszi a civil társadalom aktív jelenlétét, érdemi döntéseit.

(3) - Mérlegelni kell azt a lehetőséget, hogy az alkotmány már a pártrendszerről a civil rendszerre történő átmeneti időszakban tartalmazzon bizonyos előírásokat a megengedhető és nem megengedhető agitációval kapcsolatban. Ez a feltétel akár elhagyható is lehetne, hiszen a liberális és demokratikus felfogás nehezen viseli az ilyen korlátozást. Azonban történelmi tapasztalatok óva intenek, hogy adott közegben a korlátlan politikai agitáció mivé fajulhat. Az átmenet sem engedheti meg a faji uszítást és a militáns fellépést. A közvetlen demokráciára való áttérés ugyanis nem veszélyezteti az emberiségnek mint leendő egységnek a jelenleg még nagyon törékeny gondolatát. Nem feltételezhetjük, hogy az összes civil csoport kezdettől "szalonképes", kulturált fellépést tanúsít. Mivel ez az átmenet kényes pontja, de nem célszerű hallgatni róla, ezért az erre vonatkozó korlátozásokat nagy körültekintéssel és a lehető legszélesebb egyetértés alapján kell meghoznia még a "régi" parlamentnek.

(4) - Sem a demokratikus, sem a liberális elvekből nem vezethető le közvetlenül, hogy mely kérdések lehetnek helyi vagy országos népszavazás tárgyai. Javaslom tehát az átmeneti időszak kezdetén egy olyan népszavazás lebonyolítását, melynek tárgya éppen e hatáskör tisztázása. E népszavazás során egy olyan listáról mondana véleményt a lakosság, amely a lehetséges szavazási tárgyköröket tartalmazza. Ezt a szavazást technikailag kétféle értelemben is le lehet bonyolítani: (a) vagy arra kérdeznek rá, milyen tárgyköröket akar a lakosság a népszavazás hatálya alatt tartani, (b) vagy arra kérdeznek rá, mely tárgykörökről mondanak le az állampolgárok a továbbiakban, és így ezekről nem kell (lehet) népszavazást tartani. Egyáltalán nem mindegy, hogy az erre vonatkozó kérdések az (a) vagy (b) változatot követik, és hogyan értelmezik előzetesen vagy utólag a szavazástól távolmaradók szándékát. Mi abból indulunk ki, hogy eredendően minden hatalom a népé, tehát ő nem jogokat kap, hanem jogokat ruház át, mondjuk egy szűkebb képviselő testületre. Ebből a megközelítésből az következik, hogy minden tárgykör eleve népszavazási tárgykör, kivéve azokat, amelyekről maga a nép népszavazás keretében tartósan lemondott, és úgy dönt hogy nem kíván e lehetőséggel a továbbiakban élni.

(5) - A közvetlen demokrácia intézményi kimunkálásánál messzemenően tekintettel kell lenni az egyes gazdasági ágak illetve területek sajátosságaira. Jelentős eltérések adódnak a termelő ágazatok, a kereskedelem, a pénzügyek, az oktatás, az egészségügy, a közigazgatás, az egyéb szolgáltatások stb. területén. A politikai formának tehát kellően rugalmasnak kell lennie, és az érintettek egyetértését kell bírnia. Ugyanez a helyzet az életkori, területi vagy más tagolódást mutató csoportoknál. Abból célszerű kiindulni, hogy az érintett csoport tudja legjobban meghatározni saját optimális politikai működési feltételeit, amennyiben az belső kapcsolataikra vonatkozik (érdekképviselet, döntéshozatal stb.). Külső hatású tevékenység esetén pedig együttdöntésre van szükség azokkal, akiket e tevékenység érint (pl. szervezetközi vagy településközi koordináció). Magasrendű jogszabály előírhat egyeztetési kényszert mindaddig, amíg a horizontális, közvetlen demokratikus együttdöntés nem válik a mindennapi politikai gyakorlatban természetessé.

(6) - Az információs-kommunikációs technológiák (ICT) fejlődése felvet egy nagyon komoly problémát a közvetlen demokráciát illetően. Vajon nem járunk-e úgy, mint eddig szinte minden korszakos technikai találmánnyal? Vajon nem a helyzeti előnnyel induló csoportok fogják messzemenően a saját javukra kiaknázni a kommunikációs technikában rejlő lehetőségeket? Ha ez bekövetkezik (vannak erre utaló tapasztalatok), akkor tovább nőnek a különbségek gazdag és szegény, fejlett és kevésbé fejlett országok, régiók, települések, társadalmi csoportok közt. Bertolt Brecht írta: "(...) az új korszak fegyverei mindig a régi korszak hiénáinak kezébe kerülnek." Ez a veszély most is reális. Nincs perdöntő érv vagy garancia, hogy ez a történelmi tendencia magától megváltozna. Eddig egyetlen nagy horderejű találmányt sem terített szét úgy az emberiség, hogy az viszonylag hamar mindenki javát szolgálta volna. Előbb a mindenkori elit kimazsolázta a benne rejlő előnyöket, aztán csak ímmel-ámmal (többnyire hatalmi vagy üzleti megfontolásból) folytatta a terjesztést. (Nézd meg az ország út-, vasút-, szennyvíz-, telefon-, iskola- stb. hálózatát! Mint egy lejtő.) Mivel az információs-kommunikációs hozzáférés egyenletessége a közvetlen demokrácia technikai-politikai előfeltétele, ezért az erről döntő csoportok társadalmi felelőssége óriási. Jelenleg a magyar társadalom egy részének áll csak módjában önerőből ezen hálózatok kifejlesztése, illetve a meglévő hálózatokra kapcsolódás. Az igazi kérdés az: képesek és hajlandók-e a civil mozgalmak belátható időn belül (10-20 év) "kicsikarni" az ICT demokratizálását?

3. Gazdasági intézményi feltételek

- A közvetlen demokrácia politikai modelljével olyan gazdasági intézmények vannak összhangban, amelyek megőrzik a hatékonyságot, de mentesek a megalázó következményektől. Ez a hierarchia, az alá-fölérendeltség csökkentését kívánja. Az emberhez nem méltó olyan gazdasági rend, amely a teljesítményt félelemkeltéssel, nyílt vagy burkolt fenyegetéssel éri el. Nem lehetséges demokratikus polgár, aki munkakapcsolataiban kiszolgáltatott, alávetett. Ezért a közvetlen demokrácia általunk vallott tág értelmezése a gazdasági viszonyokat is tartalmazza. A gazdasági szervezetek jelenlegi hierarchikus szerkezete erős hatással van lelki egyensúlyunkra, viselkedésünkre, teljesítményünkre, az egész életvitelre és a politikai szférában kinyilvánított szándékainkra is. A hierarchia-kritikából levezethetők azok a követelmények, amelyeket egy korszerű, nem-hierarchikus szervezeti megoldás iránt támaszthatunk. Ezek a követelmények egyben a közvetlen demokrácia gazdasági intézményi feltételei.

- Az egyik nehézséget az okozza, hogy míg a modern társadalmak alapvetően fogékonyak a politikai szféra kisebb-nagyobb mértékű demokratizálása iránt, addig az uralkodó irányzatok általában ódzkodnak a (magán)gazdaság szerkezetébe és szervezetébe történő beavatkozástól. Kellemetlen történelmi tapasztalatok is erre intik a meghatározó politikai, gazdasági erőket.

(Úgy tűnik, azt már elfelejtették, hogy a nem-beavatkozásnak éppúgy pusztító következményei lehetnek, mint az alkalmatlan beavatkozásnak.) Csakhogy egy olyan rendszer, amelyik a politikában hajlandó demokratizálni, de a gazdaságban nem, az messze a lehetséges hatásfoka alatt működik. Itt nem lehet a piacra hivatkozni, hiszen éppen a magára hagyott (szabad) piaci erők belső természete a nagymértékű koncentrációs hajlam, a monopóliumra törekvés. A gazdasági jogalkotás száz éve birkózik ezzel a problémával, és láthatóan nem tudja megoldani, nem is beszélve a rejtett összefonódásokról. A jelenlegi helyzet tehát az, hogy a politikai demokrácia messzemenően ki van szolgáltatva a nagy gazdasági és kommunikációs érdekcsoportoknak. A gazdaság és politika szétválasztottságára történő hivatkozás az ezredfordulón közönséges humbug. Ahol mégis létrejön e szétválasztás, az elsősorban a gazdaságilag, politikailag gyengébb csoportok rovására történik. Ebből az adódik, hogy a közvetlen demokráciát a gazdasági szervezetek belső világára is ki kell terjeszteni.

- Valószínűleg le kell tenni arról az ábrándról, hogy a társadalmak tovább demokratizálhatók, ha a gazdasági tőkeviszony érintetlen marad. "Az olyan szervezet fából vaskarika, ami vagyonra és rangra épül, de bizonyos tagjaitól azt kívánja, hogy a vagyont és a rangot hagyják figyelmen kívül. Hogyan tehetnék? Az ilyen óhajokon csak mosolyogni lehet." - írja Bozsik Valéria, és teljesen igaza van. Ki kell tehát mondanunk, hogy a jelenlegi kapitalizmus tulajdonszerkezeti okokból nem demokratizálható jobban, legalábbis a közvetlen demokrácia értelmében nem. Ha valaki tovább akar lépni, akkor a tulajdonszerkezetről is nyilatkoznia kell. Nem lehetséges a politikai modellt a hasonló alkuerejű (kis)tulajdonos polgárságra szabni, és úgy tenni, mintha nem lennének nagytulajdonosok és tulajdon nélküliek. Ez önámítás vagy tudatos csalás lenne. Melyik a rosszabb?

- A közvetlen demokrácia eszméjével olyan gazdasági-szervezeti struktúra van összhangban, amely az egymással munkakapcsolatba kerülő személyek és csoportok önszabályozó, mellérendelt viszonyán alapul. Ez tehát nem lehet hierarchikus szervezet, hanem inkább valamiféle gömb-alakzat, hogy Bozsik Valéria találó kifejezését használjam.

Fontos belátnunk, hogy a gazdasági szervezetek struktúrája túlmutat önmagán, és a társadalmi struktúrára is utal, valamint azokra az értékekre és képzetekre, amelyeket egy társadalom kialakít magáról. A "fent" és "lent" ebben az értelemben nem csak irányt jelez, hanem e kifejezéseknek értéktartalmuk is van. Amikor magam a gazdasági demokrácia mellett érvelek, és bizonyos szervezeti formákat ennek megjelenítésére alkalmasabbnak tartok, akkor társadalmi értéktartalmakat is közvetítek. De nem csak erkölcsileg elfogadhatóbb mivolta miatt érvelek a mellérendeltségen alapuló, egyenrangú szereplőket feltételező "gömbmodell" mellett, hanem azért, mert meggyőződésem, hogy a vállalatok alkalmazottainak közreműködésével és egyetértésével hozott gazdasági döntésekben többletteljesítmény-lehetőségek rejlenek. Ilyen értelemben egy demokratikus vállalati belső struktúra tisztán gazdasági előnyökkel is rendelkezik. Ezért elfogadhatatlan többek közt a gazdaság és etika, gazdaság és politika szélsőséges szétválasztási kísérlete mind az elméletalkotásban, mind a gyakorlatban.

- Ha a gazdasági demokráciát komolyan vesszük, akkor hozzá kell nyúlni néhány tabuhoz. Ezek egy része tulajdonosi jogokat érint, ezért nagy felhördülés várható. El kell azonban dönteni, hogy a gazdasági erőforrásokat a társadalom egésze érdekében működteti egy rendszer, vagy csak kevés kiváltságos előnyére. Meg kell itt jegyezni, hogy a polgári demokrácia XVIII-XIX. századi kezdeteinél a szellemi tekintélyek és politikusok még tisztában voltak azzal, hogy a magántulajdont éppen a köz érdekében korlátozni kell. De még később is a tisztábban látó, árnyaltabban érvelő gondolkodók így vagy úgy jelezték, hogy a magán-tőkefelhalmozást társadalom-etikai ellenőrzés alatt kell tartani. R. A. Dahl ki is mondja: "Mi több, a piaci kapitalizmus rendszere aligha maradhatna fenn pusztán az egyéni egoizmus hajtóerejéből. A rendszer fenntartása már önmagában jó szándékot, sőt altruizmust követel. (...)

Az egoizmus gyakorlásával a kapitalizmus tönkreteszi magukat a rendszert fenntartó törekvéseket." Ha ezt állíthatja a kapitalizmus elkötelezett híve, mit mondhatnak a rendszer kritikusai? Tegyük hozzá, hogy ha ez volt a helyzet a XIX-XX. századi kapitalizmussal, még inkább ez várható XXI. századi utódával, hiszen itt a posztmodern kor felelőtlen egoistái sokkal hatalmasabb erőkkel játszadozhatnak. Nekünk azonban semmi kedvünk megvárni e játszadozás végét...

- A közvetlen demokrácia gazdasági intézményi feltételei közül az eddigiekre tekintettel a következőket emelem ki:

(1) - A munkahelyi vezetőket az érintett dolgozói csoportoknak kell választani, de legalább megerősíteni funkciójukban. Egyéb feltételektől függ, az-e a célszerűbb, hogy a csoport a maga köréből bíz meg egy-egy feladat megoldására vagy hosszabb időre vezetőt, vagy külső, nyílt pályáztatás útján. A lényeg az, hogy a feladatra való alkalmasság és a bizalom kombinálódjon.

(2) - A csoport bértömegének vagy bevételének felosztásáról a csoport dönt, tekintettel a törvényekben megadott "-tól-ig" határokra. Ebbe a döntésbe beleértendő a vezetői jövedelem is. A kiindulópontot képezheti a történetileg kialakult bérarány, illetve a termelési egységre vagy feladatra kalkulált bérköltség vagy árbevétel. A lényeg az, hogy a csoporton belüli és a csoportok közötti arányok módosíthatók az érintettek egyeztető tárgyalásai eredményeként. A tevékenységek ellenértékének felosztásáról mikroszintről induló, közvetlen demokratikus, közelítő lépések döntenek. Amíg a nominális adatok nem ismeretesek, addig a felosztás vonatkozhat a teljes összegre százalékban vagy a növekmény (csökkenés) százalékára. Ha nincs megegyezés, akkor a korábbi arányok maradnak érvényben.

(3) - Az érintett csoportnak jóvá kell hagynia új munkatárs felvételét vagy régi elbocsátását. A személyi állomány feletti ellenőrzés perdöntő fontosságú, mert számos területen a "csapat" összetétele meghatározó lehet az eredményességet illetően. Valószínűleg annál inkább így van ez, minél kevésbé helyettesíthető az emberi leleményesség mechanikus gépezetekkel.

(4) - Kisebb létszámú és tőkeértékű cégeknél megoldható, hogy a dolgozói kollektíva közvetlenül terjessze ki ellenőrzését a kft. vagy rt. tőkeműveleteire is. Nagyobb létszámú gazdasági szervezeteknél célszerűbb a részvénytársaság közgyűlése mellé erős jogosítványokkal rendelkező vállalati tanácsot delegálni. Ez utóbbit tehát nem az operatív vállalatvezetésbe vagy a felügyelő bizottságba kell integrálni, hanem kifejezetten a végső döntést hozó tulajdonosi csoport mellé. Kellő jogszabály-változtatással elérhető, hogy így a legfelső stratégiai szinten is képviselve legyen ne csak a vagyoni hányad, hanem a munkahozzájárulás is. Ez más és több, mint a Nyugat-Európában számos helyen alkalmazott participációs vagy együttdöntési rendszer. Természetesen ott, ahol az MRP vagy más konstrukció továbbfejleszthető úgy, hogy a cégnél többségi alkalmazotti tulajdon jöjjön létre, és ez a tulajdonmegoszlás kellően kiegyenlített, ott a kettős (rt. közgyűlés + tanács) struktúra mellőzhető.

(5) - Az eddig jelzett dolgozói jogkiterjesztés tendenciája tulajdonképpen az, hogy az állampolgárok mint munkaerő-tulajdonosok ellenőrzést szerezzenek a tőlük elidegenedett tőketulajdon fölött. Ezzel a "gazdasági szavazati jog" és a politikai szavazati jog belső aránya, megoszlása közeledne egymáshoz. Ez a különféle tőkékkel (erőforrásokkal) való egyenletesebb ellátottságot eredményezi gazdasági oldalról, és mint ilyen, fontos feltétele egy humánus, közvetlen demokráciának. Ennek fokozatosabb vagy gyorsabb keresztülviteléhez azonban magas szintű jogszabályok és felhatalmazások kellenek, különben gazdasági-szervezeti káosz és kiszámíthatatlan tőkemozgások következnének be. Azt lehet állítani, hogy az átmenetnek is szüksége van átmenetre, amely az egyenlőtlenségeket fokozatosan, de mégis érzékelhető tempóban, világos forgatókönyv alapján bontja le. A javaslat ezen a ponton tehát visszautal vagy egy széles, összehangolt tömegmozgalomra, vagy egy megfelelő elkötelezettségű törvényhozó testületre és kormányra.

(6) - Történelmi tapasztalatok azt sugallják, hogy a gazdaságosság és humánum legrugalmasabb, legsikeresebb kombinációja piaci feltételek érvényesülése esetén - és néha ezen kívül is - a szövetkezeti forma. (Hazai és nemzetközi példákra, ipari, szolgáltató és mezőgazdasági szövetkezetekre egyaránt gondolunk, a részleteket most mellőzzük.) Nem az az érdekes hogy a konkrét joganyag hogyan nevezi ezeket a konstrukciókat, hanem az, hogy benne létrejöjjön személyek olyan gazdasági egyesülése, együttműködése, amely ural minden tárgyi, pénzügyi, termelési, informatikai mozzanatot, és senkit nem rendel ezek alá kiszolgáltatott helyzetben. Egy megfelelő jogi szabályozással megtámogatott szövetkezeti konstrukció képes a tőkeképződés és tőkefelhasználás közvetlen demokratikus kézbentartására.

(7) - A közvetlen demokrácia gazdasági intézményi feltételeinél számot kell vetni azzal a nehézséggel, hogy bizonyos földi erőforrások közvetlen, helyi kimerítése negatív külső hatással jár (externális hatások), és drámaian korlátozza az eljövendő generációk esélyeit. A közvetlen demokráciának itt saját - esetleges - túlkapásaitól is meg kell védenie magát. (A régiek pontosan tudták, hogy ha egy erény minden mást háttérbe szorítva elhatalmasodik, akkor pusztulást eredményez.) A közvetlen demokráciának olyan nemzetközi intézményeket kell maga fölé emelnie (mintegy tetőként és nem katonai őrtoronyként), amelyek hosszú távon is képesek érvényesíteni valamennyi jelenlegi és leendő demokratikus közösség érdekeit. Bármilyen képtelenül hangozzék is, ki kell jelenteni, hogy bizonyos dolgok elbírálásában az egész emberiség illetékes, és nincs (nem lehet) ennél kisebb közösség. Ez a feltétel egy világgazdasági szabályozó testületet igényel, melynek tagjait demokratikusan delegálták és ellenőrzik a küldő közösségek. Nyilvánvalóan nem a jelenlegi világkereskedelmi szervezetre (WTO) gondoltunk. Ez utóbbi ugyanis az egész Földet a multinacionális cégek szabad vadászterületévé kívánja alakítani. Az általunk felvázolt feltételrendszer viszont éppen ellenkező szándékú.

(8) - A helyi társadalmakat a globalizálódott pénztőke az elmúlt évtizedekben számos közvetlen és közvetett módszerrel alaposan megcsapolta. A XXI. század gazdasági demokráciájának arra kell törekednie, hogy ezt a folyamatot megfékezze, az áramlási irányt megváltoztassa, és a közösségeket pénzügyi oldalról is megerősítse, mindaddig, amíg nem képesek saját szerves alapjukon fejlődni. A feladat kettős. Egyrészt egy költségvetési-újraelosztási teendő merül fel már rövid távon. Ez a hátrányos települések, térségek és társadalmi csoportok viszonylagos felzárkóztatását jelenti. Másrészt hosszabb távon olyan pénzterelési, pénzhasználati szabályokat jelent, amelyek lehetővé teszik, illetve kikényszerítik, hogy a nem-termelő, spekulációs pénztőke az országon belül és az országok között a történelmileg hátrányos helyzetű területek felé áramoljon. A közvetlen demokratikus közösségek hálózata nem ismételheti meg az egoizmus hibáját, csak most csoportszinten. A közvetlen demokráciának ugyanis gazdasági feltétele, hogy a személyek, családok, csoportok, települések, régiók és még nagyobb szerveződések között viszonylagos kiegyenlítő mechanizmusok működjenek. Ezek a szükségszerűen létrejövő különbségeket egy társadalmilag elfogadható sávban tartják.

(9) - Az előző gondolatmenetből az is következik, hogy a helyi, regionális és országos népszavazások körét gazdasági tárgyú kérdésekre is ki kell terjeszteni. Ezt nem lehet kivonni a nép illetékességi köréből, szakszerűségi vagy adózási érvekre hivatkozva, mert mindenkinek eszébe jut Bős-Nagymaros vagy a Nemzeti Színház, és kínjában nevetni kezd. A kiterjesztésnek az érintettséggel és az informáltsággal kell összhangban lennie. (Például az állami kiadások szerkezeti összetételében javasolt bizonyos irányú és százalékpontú elmozdulást megfelelő hatásvizsgálat elemzéssel, és erről szóló közérthető melléklettel kell ellátni a népszavazás előtt.)

Ha végiggondoljuk a közvetlen demokrácia itt jelzett intézményi feltételeit (és a továbbiakat, melyekről nem esett szó), első pillantásra megrökönyödünk, milyen óriási a feladat, és milyen csekélyek az esélyek. Aztán megnyugszunk. Semmi olyat nem javasoltunk, ami technikai vagy természeti képtelenség. Az esélytelenek nyugalmával is lehet küzdeni. Miért ne? Minden többé-kevésbé életképes rendszernek hosszú időre volt szüksége a kiformálódáshoz. Valahol, valakiknek el kellett kezdeni. Miért ne itt? Miért ne most?...