Az írást kb. 5000 éve használja az emberiség, előzményei az őskorig nyúlnak vissza. A barlangokban élő őseink sziklafestményeiből, barlangrajzaiból származtatható a képírás, az első írásnak nevezett jelrögzítési rendszer. Az első íráshordozó tehát a kő volt. Azokon a helyeken, ahol nem jutottak kőhöz, agyagtáblákat használtak az íráshoz.

Az ókori Egyiptomban és Szicíliában a papiruszt használták. Amikor az egyiptomiak betiltották a papiruszkivitelt, Pergamon városában a az állatok bőrét - főleg kecske és tehénbőr – kikészítették, ( ez a pergamen ) és erre kezdtek kéziratokat írni. Az ókori rómaiak viasztáblára csontból vagy fémből készített szerszámmal karcolták a feljegyzéseiket. Az észak-ausztráliai őslakók a fehér fa kérgére festettek. Latin-Amerikában, Afrikában, Óceániában és Ázsiában is a tapát ismerték. A mai India és Indonézia területén a pálmafalevelet használták.

A kínaiak bambuszkéregre festettek, majd a selyem volt az i.e. III. századtól egészen napjainkig használatos íráshordozó. A selyem drága volt, készítési titkait hétpecsétes titokkal őrizték a kínaiak.

A papírtörténészek a papír feltalálójaként Caj-Lun nevét említik. Caj-Lun sokat foglalkozott a papír készítésének tökéletesítésével, és az általa kidolgozott eljárást a császár elé terjesztette. Ho-ti császár 105-ben elrendelte a papírkészítés általános elterjesztését.

A papírkészítés nyersanyaga: a bambusznád volt, amelyet késő tavasszal learattak, majd feldarabolták. Durva rostokká zúzták, puhára áztatták meszes oldatban, főzték lúgos közegben, a napon fehérítették, szárították, majd fahamu oldatban főzték. Az így kapott pépet finomra zúzták és egy fakádban vízzel hígították, ragadós oldattal dúsítva összekeverték. Bambuszszitára merték ki az anyagot és a keretet rázogatva azt egyenletesen elosztották. A víz lecsorgott a szitáról és a nedves papírlapot óvatosan lefejtették. Többet egymásra helyezve, deszka alatt kőnehezékkel jelentős mennyiségű vizet préseltek ki, és egyúttal a súly simította is a lapokat. Sajtolás után a még mindig nedves papírlapokat fehérített, finom felületű téglafalakon szárították meg.

A papírkészítés titkát több mint fél évezreden át őrizték a kínaiak, míg egy buddhista szerzetes megszökött az országból, és Koreában letelepedve elárulta a papírkészítés titkait. Innen jutott el Japánba, majd a VII. században Indiába. Az arabok a VIII. században ismerték meg a papírkészítés tudományát a kínaiaktól, Egyiptomban pedig 900 körül honosodott meg.

Az arabok a "fehér művészetet" sok újdonsággal gazdagították.

Alapanyagként rongyhulladékot használtak, merítő szitájuk bronzhuzalokból készült. A kész papír felületét kenték be vékony enyvréteggel, (ezt a kínaiak a pépbe tették ) így a tinta nem futott szét rajta írás közben.

Az papírkészítés az észak-afrikai arabok közvetítésével került Európába, Spanyolországba alapították az első papírmalmot. Olaszországba a papír használata a XII. században terjedt el, Franciaországban pedig a XIII. század eleje óta ismerik. Németországban, Ausztriában a XIV. század végén, Belgiumban, Lengyelországban, Angliában a XV. században, Magyarországon, Dániában, Svédországban és Oroszországban a XVI. században kezdtek működni az első papírmalmok.

A magyarországi papírkészítés:

Amikor III. Béla király egyik 1181-ben kiadott oklevelében elrendelte az írásbeliséget, még a pergament használták, azt is külföldről szerezték be. A hazai pergamenkészítés csak a XIV. század folyamán indult meg.
A papír használata az Anjouk korában, I. Károly és I. Lipót uralkodása alatt kezdődött el, de először Olaszországból hozták be. Az első Magyarországi papírmalmot Lőcsén létesítették, a történészek feltevése szerint a papírkészítés lengyel közvetítéssel jutott el hazánkba.

Felhasznált irodalom: Kalmár Péter: A kétezer éves papír.

Gondolat Könyvkiadó 1980.