Lükő Gábor már első munkáiban is több tudományág együttes alkalmazására törekedett kutatásaiban. Mai szakkifejezéssel élve, interdiszciplináris kutatásokat folytatott már hat-hét évtizeddel ezelőtt, amikor még senki nem használta ezt a kifejezést, és a tudományágak képviselői ritkán voltak nyitottak a társtudományok eredményeire.

Egyik legismertebb műve a magyar lélek formái című kötete.

A magyar lélek formái (Exodus, Budapest, 1942) című úttörő munkája mind a mai napig alapműve a magyar népköltészetben és népművészetben megjelenő jelképek értelmezésének. Ebben a művében a magyar néplélek különböző folklóralkotásokban való megnyilvánulásai már a keleti, altaji népek kulturális örökségével összefüggésben jelentek meg, összehasonlító anyagon mutatva be a rokonságot és a kölcsönhatásokat.

KÉT FOLYÓ ÖSSZEFOLYÁSÁNAK ábrázolása
1. két folyó közö kunyhó (1.kunsági beretvatokon, 2-3 sárközi főkötőkön, 4. kirgíz láncöltéses hímzésen "két folyó összefolyásánál fölállított jurta", 7. tatai korsó kunyhós-kígyós díszeKÉT KÍGYÓ KÖZÖTT SZÍV
5. kunsági beretvatokon, 6. kirgíz láncöltéses hímzésen "két kutya összeveszett a csonton", a, csont, b, egyik kutya farka

Karácsony Sándor így méltatta tanítványa talán mind a mai napig legnagyobb hatású munkáját: „Nagyjelentőségű eredménye munkájának a magyar nép szimbólumrendszerének felfedezése. A népköltészet és népi képzőművészet szimbólumai azonosak, az építészet és a zene azonban külön világ.

Lükő aprólékos gonddal dolgozza fel mindezeket, megállapítva törvényszerűségeiket. Legismertebb volt közülük a régi magyar népi zene. A pentaton hangközök szabályosságának és a parlando-rubato társaslélektani hátterének felkutatása azonban egészen Lükő érdeme. Ezen a területen elődei nem voltak. Teljesen ismeretlen területet hódított meg a néplélektan számára a népi építőművészet feldolgozásával is.

A népköltészet szimbólumait sem ismerte eddig a szakirodalom, s amennyiben foglalkozott vele, egyoldalúan szexualis erotikát látott benne.

Lükő érdeme, hogy csaknem kimerítő teljességében összegyűjtötte a népköltészet jelképeit, kimutatta egyetemes jelentésüket, s ennek társaslelki gyökereit is meglelte a mitoszok erotikájában.

ASSZONY ÉS KÍGYÓK ábrázolásaiSzétvetett lábú nő, combjai közt halak és kígyók ábrázolásával

A népművészet jelképeit azonosnak találta a népköltészetével, s azzal együtt tárgyalta. Ábrázolásmódját viszont külön fejezetben fogta vallatóra, s megállapította, hogy a perspektivikus térszemlélet hiánya, az aránytalanság és az aszimetria jellemzik. Külön érdeme Lükőnek az összehasonlító módszer állandó alkalmazása.” (Karácsony Sándor Magyar demokrácia. Exodus. Budapest, 1945. 106–107.)

Társaslélektani Intézet

Lükő Gábor 1943-tól a Karácsony Sándor által szervezett „Társaslélektani Intézet” munkatársa volt. A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karán 1945-ben nevezték ki magántanárrá „A neveléstudomány folklorisztikus alapjai” című tárgykörből. 1945 és 1949 között a következő előadásokat tartotta: Az anyanyelvi nevelés és a magyar népnyelv (1945/46), Zenei anyanyelvünk (1946/47), Az irodalmi nevelés folklorisztikus alapjai (1947/48), A folklore szerepe a szláv nyelvek iskolai tanításában, A magyar népdalok tanításának problémája az egyetemes zenei nevelés megalapozása szempontjából, Képzőművészeti nevelésünk alapvetése a magyar folklór elemeinek tudatosításával (1948/49), Fejlődéslélektan (1948/49). A Társaslélektani Intézet célja a magyarság és a kelet-európai népek hagyományos kultúrájának tanulmányozása volt.

Távolabbi céljai között szerepelt, hogy a népi kultúra elmélyült és sok szempontú tanulmányozása során megismert társaslélektani sajátságok alapján elősegítse a nép korszerű művelődését.

Az 1956-os magyar forradalom ideje alatt Lükő hitet tett és kiállt a forradalom vívmányai mellett. A Gyulai Hírlapban december 13-án megjelent „Őrizzük meg tisztán a forradalmunkat” című írásában az erőszakmentességre szólította fel a forradalomban részvevőket és Gandhit állította például. „Gandhi volt az indus szabadságmozgalom vezére, aki arra tanította népét, hogy először önmagán uralkodjon, csak úgy lesz méltó a szabadságra. Nekünk magyaroknak is meg kell mutatnunk, hogy méltók vagyunk rá. 

Lükő Gábor kései írásai az 1990-es évektől a Gyökereink füzetek sorozatában jelentek meg (Kádár György és Kemény Gyula gondozásában).

Életműkiadása első négy kötete a Táton Kiadó gondozásában jelent meg: A magyar lélek formái (3. jav. kiadás);

A moldvai csángók. A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsággal (2. jav. és bővített kiadás);

Zenei anyanyelvünk. Válogatott zenei tanulmányok (1. kiadás);

Hímfi és a szarvas.

A lükői szintézis felöleli a keleti népek és a magyarság, valamint a Kárpát-medence népcsoportjai kulturális kölcsönhatásának mélyreható, sok szempontú összehasonlító történeti vizsgálatát (nyelv, népzene, díszítőművészet, szöveg- és zenefolklór).

Kiskunság régi képfaragó és képmetsző művészete (1983) című művéből fotóztam ki néhány összehasonlító táblázatot és a hozzájuk fűzött megjegyzések is mind az ő tollából származnak. Én személy szerint nagyon érdekesnek és megalapozottnak tartom a véleményét és kutatásait.

Az első táblázat a HAL, KÍGYÓ, FELHŐ ÉS A HEGYEK ábrázolásáról szól:

NŐI SZIMBÓLUMOK:
1-4 KÖR alakú, 5-6 ROMBUSZ alakú, 7-12 SZILVAMAG alakú, 13-15 "RÓKABŐR" alakú, 16-17 STILIZÁLT NŐ alakú, 18 LÁBNYOM alakú

FÉRFI SZIMBÓLUMOK:
19-21 DŐLT KERESZT alakú, 22-23 ÁLLÓ KERESZT alakú, 29. SZÉLES SÁV alakú,30. BUZOGÁNY alakú, 26-28 NEMI SZERV REALISZTIKUSAN
31-36 EGYESÜLÉS SZIMBÓLUMAI

Külön figyelmet szentelt a különböző finnugor és török népek népművészeti és népzenei megnyilvánulásai történeti rétegződésének és területi változataiknak kutatására. Hatásukat a magyar nép nyelvi, zenei és képi szimbólumrendszerére e tágabb „keleti” összefüggésrendszerben próbálta megragadni és az egyes „kulturális rétegeket” elkülöníteni.

Lükő Gábor szerint a kultúra nem szakítható szét apró darabokra: az egyes szaktudományok képviselői csak úgy tudják saját diszciplínájuk korlátait átlépni, ha megismerkednek – legalább részben – a társtudományok eredményeivel is.

Az „egészről” is képet kell nyernünk, ha kulturális örökségünk fenntartó és megújító közösségeihez közelebb szeretnénk kerülni, s a kultúrateremtő és kultúraátadó embert jobban meg szeretnénk ismerni. Ezért nem híve a tudomány feldarabolásának, a szaktudományok határ nélküli specializációjának, mert ezáltal gyakran éppen azok az összefüggések maradnak láthatatlanok, amelyek csak a kultúra egészének szintetikus és összehasonlító tanulmányozásával tárhatók fel.

Munkásságának eredményei, tanítása és szemlélete megszívlelendők a jelen és a jövő társadalom- és kultúrakutatói számára is.