Az 1848 - 1849-es magyar sza­badságharcot megelőző években Damjanich János Temesvárost szolgált, mint aktív kapitány. Édesanyja temetésére Aradra utazott, és ott látta meg tá­voli rokonának, Csernovics János aradi főbírónak leányát, Emíliát-

Az egészen fiatal leányka és a fér­fikora delén lévő daliás kapitány meg­szerették egymást. A leány vagyonos családja nem örült e szerelemnek, mert Damjanich mögött sok szerelem híre állt. De Emília makacsul ragaszkodott választottjához, és végül 1847-ben hozzá is ment feleségül.

Damjanich és felesége Temesvárt éltek - nagyon boldogan. A hadosztály parancsnoka Haynau volt, ki gyakori vendég volt Damjanichéknál, s szorgal­masan dicsérgette a szépasszony főztjét. Egy alkalommal becsmérelni kezdte a magyarokat, s Damjanich tiltakozni merészelt.

- Mióta, magyar Ön? - kérdezte Haynau elképedve.

- Mióta Magyarországon születtem! - felelte - Damjanich.

- Akkor egy óra múlva indul Olaszországba! - adta ki a parancsot Haynau.

Emília a tábornagyhoz rohant, de csak pár órai haladékot tudott kieszközölni, férjének indulnia kellett az olasz frontra, ahonnan csak 1848‑ban hívta vissza a nemzeti kormány.

Damjanich őrnagy, később tábornok, Batthyány és Kossuth bizalmának letéteményese lett. Győzelemről győzelemre vezette seregét, azt tartották róla, hogy nem fogja a golyó. De egy felboruló kocsiból kiesve lábát törte, s megbénult, amikor a legnagyobb szükség lett volna reá. Kossuth akkor aradi várparancsnoknak nevezte ki.

Arad népe mámoros lelkesedéssel, fáklyás menettel ünnepelte Damjanichot. Milyen büszkén érezhette a fiatalasszony választása igazolását. De már útban volt a szabadságharc leveréséhez behívott orosz hadsereg, és csakhamar bekövetkezett a nemzeti ügy katasztrófája.

A magyargyűlölő Haynau szabadkezet kapott és Damjanich is a halálra ítéltek között volt. Emíliának megengedték, hogy utoljára találkozzék urával. Ezután a szerelmes fiatalasszonynak végig kellett szenvednie annak a tudatnak iszonyát, hogy urát kötéllel megfojtják, miután végignézették vele valamennyi társa halálát.

Damjanichné és társnői - akkor mutatták meg, hogy milyen fából vannak faragva, amikor a borzalmas tragédia után nem omlottak össze, nem lettek idegroncsok, hanem folytatták a nemzet ügyének szolgálatát úgy, ahogy lehetett.

Damjanichné gyűjtést indított a rabok segélyezésére. Ezt felfedezték, s őt hadbíróság elé állították. De nem lehetett megfélemlíteni. Tovább dolgozott. Árvaházat létesített honvéd árvák számára.

1861-ben megalapította a Magyar Gazdasszonyok Országos Egyesületét. Segítőtársai voltak elsősorban Batthyány özvegye és a Wenckheim-család. Programja: segíteni ott, ahol szükség van reá.

Ínséges évek jöttek. Az Egyesület leves-konyhákat, élelmiszerosztó helyeket létesített. A szükséges pénzt hangverseny, bazár, ... stb. rendezésével szerezték.

Rendeztek terménykiállítást is, amiért „Kalarábé Verein"nek csúfolták az egyesületet a szellemes és a közért való munkából magukat ügyesen kivonó delnők.

De az ilyen hangok idővel elhalkultak és a nemzet hálás szeretete koszorúzta azt a nemes és hasznos munkát, melyet több, mint félévszázadon át végzett Damjanich özvegye az ő örökké gyászoló fekete ruhájában.

Beküldte: SZUFI