Általában az értelmezés elmélete, vagyis azon szabályok összege, melyek szerint vm. irat értelmét fölfedezni és magyarázni kell.

A hermeneutika görög eredetű szó, minden bizonnyal Hermész görög isten nevéből ered, aki az istenek hírnökeként hozta-vitte azok üzeneteit. Ebből eredhet tehát annak a tudománynak - művészetnek - az elnevezése, amely valaminek a hírül adásával, tolmácsolásával és magyarázásával - egyszóval interpretációjával - foglalkozik. Ilyen értelemben nemcsak a személyek közötti megértés törvényszerűségeit kutatja, hanem a nyelvvel kapcsolatos megértést ugyanúgy vizsgálja, mint a nem nyelvi kifejezőeszközök (például a képzőművészet) értelmezését.

Négyféle hermeneutikát különböztetünk meg: görög, zsidó és keresztény, ezen belül a katolikus és protestáns hermeneutikát. Valójában ezek nem annyira különböznek egymástól, hisz a keresztény mintegy "átemelte" a görög hermeneutikát, s míg látszólag nem "táplálkozott" a zsidó hermeneutika elemeiből, mégis számos elemét átvette.

   A görög hermeneutika megalapozója és fogalmának kidolgozója Arisztotelész volt. Az ókori hermeneutika nevezetes vitája során Homérosz allegorikus-anagogikus magyarázatának lehetőségeit védelmezte a kritikai-történeti magyarázókkal szemben, s végső fokon azt igyekezett bizonyítani, hogy Homérosz mindentudó volt, mint nagy jós pedig a jövőre vonatkozólag is mindent előre látott (a pergamoni grammatikusok vitája az alexandriaiakkal az i.e. 3. sz.-ban).

A középkortól a 18. sz.-ig a tudománynak két fő válfaját különböztették meg, az egyik, az ún. hermeneutica sacra ('szent hermanautika') a Biblia-magyarázat elveivel foglalkozott, a hermeneutica profana ('világi hermanautika') pedig az antik szerzők szövegmagyarázatának elveivel.

   A 18. sz.-ban - párhuzamosan azzal, hogy a filológia immár nemcsak az antik szövegeket tanulmányozta, hanem általános szövegmagyarázattá fejlődött - a világi hermeneutika is a szövegértelmezés általános elvei felé fordult, másrészt pedig kialakult egy filozófiai jellegű ágazata is, amely a megértés általános kritériumainak kérdéseit kutatta. A hermeneutikának így napjainkban is három fő területe van:

1. a filológiai hermanautika,
   
2. a filozófiai hermanautika és
   
3. a vallástudományi hermanautika.

   Számunkra az első az érdekes. A filológiai hermanautika a szövegértelmezés általános elveivel foglalkozik. A szűkebben felfogott filológiai problémákon túlmenően ide sorolhatók mindazok stilisztikai, poétikai és-verstani kérdések is, amelyek a mű egészét érintik, tehát olyan formajelenségekre vonatkoznak, amelyek az irodalmi alkotás értelmét meghatározzák, s így értelmezése szempontjából lényegesek. Különösen legújabban (főként a kontextus-vizsgálat és a szövegelmélet nyelvészeti-irodalomtudományi módszereinek elterjedése révén) általános szövegelemző és interpretációs eljárásként jelentkezik, amely egyesíti a szövegek apró vonásainak tanulmányozását az eszmei-poétikai mondanivaló egészének vizsgálatával. Elméletét a szellemtörténetből, J. G. DroysenJ. Habermas "kritikai" közléselméletéből, valamint a társadalmi kommunikációelméletből veszi. Mindez eléggé heterogén szellemi háttér, mindazonáltal sok kérdésre feleletet ad, és ha bekövetkeznék valódi rendszerré fejlesztése, egy sokoldalú szövegvizsgálatot eredményezne, amely utal a művek keletkezésének és befogadásának társadalmi összetevőire is. historizmusából,

A megértés folyamatában tehát meghatározó szerepet játszik a megértő egyénben lévő háttér, az ő előfeltevései. Igen fontos fogalom itt az előzetes megértés, ami a tényleges megértésnek feltétele. Ez azt jelenti, hogy a megértés folyamatába bevisszük a történetiségünket és a nyelvi hátterünket. Az előzetes megértés egyfelől egy adott társadalom egészére jellemző, hiszen a történeti háttér nagyjából egységesen befolyásolja a közösség összes tagját, másfelől viszont az egyén egyedi történetiségét, múltját, származását stb. foglalja magába.