Mintegy 100 kisebb-nagyobb internáló és munkatáborban dolgoztak nagyapáink az 1950-es években. Közül a leghírhedtebb a Recski politikai internálótábor volt, a "magyar Gulag". Hogy áltek ott nagyszüleink, milyen körülmáényeket kellett elviselniük?

A recski politikai internáló tábor helye a térképen

A volt recski munkatábor leírása

ÁVÓ

A Mátra hegység térségében, közel Recsk községhez, a Magyar Államvédelmi Hatóság (ÁVÓ) 1950 nyarán minden törvényes felhatalmazás nélkül a szovjet gulág-táborok mintájára büntető jellegű kényszermunkatábort létesített. Az 1500 kényszermunkás a magyar társadalom minden rétegét képviselte.

Volt közöttük munkás, értelmiségi dolgozó, a hadsereg tagja, korábbi földbirtokos, politikus. Közülük senkit sem állítottak bíróság elé, el nem ítélték őket.

Kényszermunkások

A politikai okokból fogva tartott kényszermunkások maguk építették fel a kényszermunkatábort, kerítették be magukat többszörös szögesdrót kerítéssel. Az andezitbányában dolgoztak, primitív kéziszerszámokkal sziklát fejtettek, követ törtek az útépítésekhez. Naponta 12-14 órát dolgoztak, nem több mint 1000 kalóriányi élelemmel. Szinte valamennyien éheztek, minden szájba vehetőt, amit az erdőben találtak, megettek: gombát, zöld hajtásokat, gyökereket, bogyókat, sőt gyíkot és csigát is. Legtöbbjük eredeti testsúlya mintegy negyven százalékkal csökkent fogságuk ideje alatt. Az orvosi ellátás elégtelen volt, gyógyszerhez alig jutottak, a kényszermunkások jelentős része fog nélkül hagyta el a tábort. Számosan éhen haltak, az andezitbányában balesetben vesztették életüket, s volt, akit az őrök agyonlőttek. Senki sem tudja pontosan, hogy a halottakat hol temették el. A tábort három esztendeig tartó fennállása alatt hermetikusan elzárták a külvilágtól. A fogva tartottak hozzátartozói - miután semmi hír nem érkezett felőlük - meg voltak győződve arról, hogy szeretteik már nem is élnek.

1953, lebontás

Akik túlélték a megpróbáltatásokat, 1953 nyarán és őszén szabadultak. Az egykori munkatábort feloszlatása után néhány esztendővel lebontották, a barakkok helyét befásították, hogy nyoma se maradjon. A kommunista rezsim alatt a magyar hatóságok mindvégig állították, hogy a recski kényszermunkatábor sohasem létezett.

Recski Szövetség

A kényszermunkatáborban meghaltak és túlélő bajtársaik emlékére a Recski Nemzeti Emlékparkot 1996 szeptemberében avatták fel. Szövetség emlékművet emelt, amelyet Magyarország néhai miniszterelnöke, Antall József avatott fel 1990. október 25-én. 

Emlékpark

Az emlékparkhoz autóval is eljuthatunk, mintegy 6 km-re található a recski vasúti átjárótól. Végig tábla jelzi az útirányt. Az emlékparkban tábla alapján azonosíthatjuk az egykori barakkok és létesítmények helyét. Az egyik barakkban kiállításon ismerkedhetünk meg az egykori tábor tárgyi emlékeivel, illetve láthatók azok a kiadványok, melyeket a tábor túlélők vetettek papírra.

Egy egykori rab emlékeiből:

"A tábor öt kilométerre volt Recsk falutól, a régi Csákánykő puszta helyén. Voltak itt: csendőrtisztek és altisztek; gyári munkás szociáldemokraták; földjükhöz ragaszkodó egyszerű parasztok; és különböző politikai perek el nem ítélt vádlottjai és gyanúsítottjai. Nyáron öt órakor volt az ébresztő, majd a reggeli és kenyérkiosztás. Hatkor indultak gyalog a bányába és hétkor megkezdték a munkát. Délben félóra volt az ebédidő és este hatig dolgoztak. Bevonulás után vacsora, létszámellenőrzés és este kilenckor takarodó volt.

Max. 1600 kalória

A bányamunkához feltétlenül szükséges négyezer kalóriával szemben az internáltak legfeljebb napi ezerhétszáz kalória értékű élelmet kaptak. A bányában csak szombat délig volt munka, de délután és vasárnap délelőtt a tábor belterületét csinosították. Így került sor az őrség labdarúgópályájának megépítésére. Ehhez szombat délben a bányában felszedték az iparvasút vágányait és a csillékkel együtt vállon leszállították a táborba. Ugyanezt hétfő hajnalban visszavitték. Az internáltak kövezték ki az őrség udvarát is, amihez a köveket a bányából szintén kézben hordták le.

A bányavállalat fizetett az ÁVO-nak az internáltak munkájáért. Ebből az levonta az élelmezést, ruhát, lakást, sőt az őrzést is, így legtöbbször semmi se maradt a fizetésből. Aki magas százalékot teljesített, az havonta néhány kenyeret, kis cukrot, lekvárt és cigarettát vásárolhatott keresete terhére.

Nehéz fizikai munka

A hétfőtől szombat délig tartó sziklafejtés, szállítás, lapátolás, kőtörés és kőfaragás nagyon igénybe vette az internáltak fizikai erejét. Lustálkodni nem lehetett, mert előírták az alap-teljesítményt. Aki ezt nem érte el, azt megbüntették.

Büntetések

Ezek nemei: Zárka volt a legenyhébb büntetés. Egy kétszemélyes szobába hat-nyolc internáltat tettek, akik naponta fél liter kávét és harminc deka kenyeret kaptak. Reggel és este csuklógyakorlatot is tartattak velük. A sötétzárka tizenöt naptól kilencven napig terjedt. Az internáltat egy kis helyiségbe tették, ahol fél méter magasságban farúd volt ülőkének. A különleges zárkának beton medencéje volt, amelyben állandóan húsz centiméter magasan állt a víz. A gúzsbakötés két órára szólt; éjjel hajtották végre, mert nappal dolgozni kellett. Ennél a büntetett két karját összekötötték, s térdei alatt áthúzták. Végül egy botot dugtak a karjai és térdhajlása közé, majd oldalt döntötték.

Figyelőtornyok

A körülbelül háromszáz fős "külső őrség" a tábor körül felállított nyolc géppuskával ellátott figyelőtoronyban teljesített szolgálatot. A harminc-negyven hivatásos altisztből álló "belső őrség" - amelynek tagjait felügyelő úrnak kellett szólítani - a szögesdrót kerítésen belül irányította a tábor lakóinak életét. Ebben a munkájában a "brigádvezetők" és a "normások" támogatták, akik az internáltakból kerültek ki. Az esténkénti külön munkát a "büntető század" emberei végezték.

Bolhák

A tábornak nyolc százada volt. Mindegyik külön barakkban lakott, amelynek négy huszonöt-harminc személyes priccse, két kályhája és ülőpadja, egy mosdója és latrinája volt. A barakkokban a hihetetlen mennyiségű bolha sokszor lehetetlenné tette az internáltak nyugodt éjjeli pihenését. A tábort teljesen elzárták a külvilágtól; posta, csomag és látogató itt ismeretlen volt."

(Idézet Dr. NY. P. csendőr százados, "A recski internáló tábor", 1952.

visszaemlékezéséből)

Böszörményi Géza

Sajnálatos aktualitása van recski beszámolónknak. Néhány napja halt meg Böszörményi Géza filmrendező, forgatókönyvíró. A Balázs Béla- és Kossuth-díjas rendezőt az igazságfeltáró filmművészetet segítő tevékenységéért Magyar Örökség-díjjal is kitüntették. Munkássága meghatározó volt a dokumentumfilmek történetében. Többek között - saját élményeit is - feldolgozta a Recsk 1950-53 című filmeben, amely a recski munkatáborról szól.

A Heves megyei Recsk község mellett emelkedő Csákány-kő nevű hegy kőbányája közelében, 1950 októbere és 1953 ősze között, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) által működtetett kényszermunkatábor. A mintegy 100 kisebb-nagyobb internáló és munkatábor közül a leghírhedtebb. A "magyar Gulag".

"A tábor öt kilométerre volt Recsk falutól, a régi Csákánykő puszta helyén. Voltak itt: csendőrtisztek és altisztek; gyári munkás szociáldemokraták; földjükhöz ragaszkodó egyszerű parasztok; és különböző politikai perek el nem ítélt vádlottjai és gyanúsítottjai. Nyáron öt órakor volt az ébresztő, majd a reggeli és kenyérkiosztás. Hatkor indultak gyalog a bányába és hétkor megkezdték a munkát. Délben félóra volt az ebédidő és este hatig dolgoztak. Bevonulás után vacsora, létszámellenőrzés és este kilenckor takarodó volt.

A bányamunkához feltétlenül szükséges négyezer kalóriával szemben az internáltak legfeljebb napi ezerhétszáz kalória értékű élelmet kaptak. A bányában csak szombat délig volt munka, de délután és vasárnap délelőtt a tábor belterületét csinosították. Így került sor az őrség labdarúgópályájának megépítésére. Ehhez szombat délben a bányában felszedték az iparvasút vágányait és a csillékkel együtt vállon leszállították a táborba. Ugyanezt hétfő hajnalban visszavitték.

Az internáltak kövezték ki az őrség udvarát is, amihez a köveket a bányából szintén kézben hordták le.

A bányavállalat fizetett az ÁVO-nak az internáltak munkájáért. Ebből az levonta az élelmezést, ruhát, lakást, sőt az őrzést is, így legtöbbször semmi se maradt a fizetésből. Aki magas százalékot teljesített, az havonta néhány kenyeret, kis cukrot, lekvárt és cigarettát vásárolhatott keresete terhére.

A hétfőtől szombat délig tartó sziklafejtés, szállítás, lapátolás, kőtörés és kőfaragás nagyon igénybe vette az internáltak fizikai erejét. Lustálkodni nem lehetett, mert előírták az alap-teljesítményt. Aki ezt nem érte el, azt megbüntették. Ezek nemei: Zárka volt a legenyhébb büntetés.

Egy kétszemélyes szobába hat-nyolc internáltat tettek, akik naponta fél liter kávét és harminc deka kenyeret kaptak. Reggel és este csuklógyakorlatot is tartattak velük. A sötétzárka tizenöt naptól kilencven napig terjedt. Az internáltat egy kis helyiségbe tették, ahol fél méter magasságban farúd volt ülőkének. A különleges zárkának beton medencéje volt, amelyben állandóan húsz centiméter magasan állt a víz.

A gúzsbakötés két órára szólt; éjjel hajtották végre, mert nappal dolgozni kellett. Ennél a büntetett két karját összekötötték, s térdei alatt áthúzták. Végül egy botot dugtak a karjai és térdhajlása közé, majd oldalt döntötték.

A körülbelül háromszáz fős "külső őrség" a tábor körül felállított nyolc géppuskával ellátott figyelőtoronyban teljesített szolgálatot. A harminc-negyven hivatásos altisztből álló "belső őrség" - amelynek tagjait felügyelő úrnak kellett szólítani - a szögesdrót kerítésen belül irányította a tábor lakóinak életét. Ebben a munkájában a "brigádvezetők" és a "normások" támogatták, akik az internáltakból kerültek ki.

Az esténkénti külön munkát a "büntető század" emberei végezték.

A tábornak nyolc százada volt. Mindegyik külön barakkban lakott, amelynek négy huszonöt-harminc személyes priccse, két kályhája és ülőpadja, egy mosdója és latrinája volt. A barakkokban a hihetetlen mennyiségű bolha sokszor lehetetlenné tette az internáltak nyugodt éjjeli pihenését. A tábort teljesen elzárták a külvilágtól; posta, csomag és látogató itt ismeretlen volt."

(Idézet Dr. NY. P. csendőr százados, "A recski internáló tábor", 1952. visszaemlékezéséből)