A veremház vagy süllyesztett ház a népi építészetben olyan földbe ásott lakóépület, amelynek járószintjét a földfelszín alá süllyesztették. Az ilyen épületeknek fennálló falazata egyáltalán nincs vagy rendkívül alacsony, az oromzat és a tetőszerkezet ilyenformán a talajon ül. A Föld nagy részén elterjedt ősi épülettípus. A magyar néprajzi szakirodalom a veremház két főbb típusát különbözteti meg: a többnyire ideiglenes, egy helyiségből álló putriházat vagy putrit, illetve az állandóan lakott, többosztatú földházat vagy burgyét.

Története

A földbe süllyesztett hajlékok egyidősek a letelepült ember történetével. A legkorábbi veremházleletek Európa rideg éghajlatú, kedvező talajadottságú keleti részeiből ismertek. A legrégibb, veremházakból álló prehisztorikus települést a szlovákiai Bárca közelében tárták fel, ahonnan ovális, négyszögletű és körte alaprajzú, ágasfás tetőszerkezetű házak egyaránt előkerültek a 37–30 ezer évvel ezelőtti rétegekből. Hasonlóan jelentős leletek, korabeli mamutvadászok mamutcsontokkal borított, 22–20 ezer éves süllyesztett hajlékai kerültek elő az ukrajnai Kosztenkiből, az oroszországi Avdejevóból és Puskariból. A mezolitikumban Európa-szerte elterjedtek a veremházak (Soroca, Moldova, i. e. 5500–5400; Lepenszki Vir, Szerbia, i. e. 5410–4610; Tasovice, Csehország; Tannstock, Juhnsdorf, Németország; Schotz, Svájc; Farnham, Anglia). Az i. sz. 8–12. századra az egész kontinens földműves lakossága általánosan veremházakban lakott, ahol ezt a talajadottságok lehetővé tették.

A veremházak feltehetően több tízezer évvel ezelőtt Európából terjedtek el Ázsia északi felében, és onnan az észak-, majd dél-amerikai indiánok között.

Magyarországi veremházak

A Kelet-európai-síkságon, a vándorló magyarság átvonulásának helyén régészeti ásatások alkalmával egy egész sor, a Kárpát-medenceiekhez hasonlóan ágasfás, így feltehetőleg szelemenes tetőszerkezetű, kemencés, egyhelyiséges veremház nyomait találták meg. Ezeknél az épületeknél a gerendákon nyugvó tető széle nem a verem partjához illeszkedett, hanem túlnyúlt rajta, s az így kialakult padka szolgált fekvő- és tárolóhelyül.

Emellett egy további kisebb ülőgödör volt található a veremházakban, amelynek partjára ülve végezhették munkájukat a lakók. Levédia és Etelköz területéről kizárólag veremházakból álló települések is előkerültek a 6–9. századi rétegekből, így a veremházépítés ismeretét őseink feltehetőleg magukkal hozták a Kárpát-medencébe. Ugyanakkor régészeti ásatások arról is tanúskodnak, hogy a helyben élő szláv népek a 7–9. században szintén ismerték a veremházakat, amelyekben valamely négyszög alaprajzú tüzelőalkalmatossággal fűtöttek (jelentős leletek: Alsócsernáton, Maroscsapó, Alsókomána, Cege, Fiatfalva). Mindenesetre az egyosztatú veremházak a 13. századig általánosak voltak Magyarország agyag, lösz vagy homok borította területein, legjellemzőbben az Alföldön. Harmincöt ilyen Árpád-kori lakóépület nyomát tárták fel a Tiszalök melletti Rázompusztán, de hasonló települések kerültek elő Malomfalva, Székelykeresztúr, Orosháza, Doboz, Szarvas, Tiszaeszlár, Abaújvár, Dunaújváros, Visegrád, Répcevis térségében is.

A letelepült és árutermelő gazdálkodással foglalkozó magyarság korai, egyosztatú veremházainak helyét már az Árpád-kor évszázadaiban elkezdték felváltani a többhelyiséges földházak. A késő középkortól az egyosztatú putriházakat mindinkább ideiglenes jellegű szállásként használták a pásztorok, csőszök, summások és erdölők. Emellett a falvakban is megmaradtak, de mint kis építőanyag-igényű, ezért olcsón előállítható épületek a legszegényebb réteg (zsellérek, uradalmi cselédek, cigányok) hajlékai voltak, illetve a háborúk, járványok, aszályok sújtotta korokban, a tömeges elszegényedés kísérő jelenségeként egészen a 20. század közepéig fennmaradtak. A török hódoltság idején, 1686-ban például a Caraffa által is feldúlt Debrecen 2599 házából 336 „föld alatti gunyhó” volt. Az Alföld nagy határú pusztáiban emellett egészen a 19. századig fennmaradtak a kunyhószerű, földbe süllyesztett putricsárdák is.

A putriházak többnyire kis alapterületű (3–4×4 méteres), négyszögletes építmények voltak. A falba vájt boltozatos vagy kőből épített kemence elhelyezkedése és típusa változatos lehetett, sőt, ismerünk putriházakat középütt elhelyezett, kövekkel körberakott nyílt tűzhellyel is.

Felmenő fala – az oromzat kivételével – ritkán volt, s ágasfás-szelemenes tetőszerkezete a földön ült. A többhelyiséges földházak alaprajza többnyire követte a helyben kialakult normát, a két- vagy háromhelyiséges szoba–pitvar(–kamra) beosztást. Tekintve, hogy alapterületük, így a kitermelt föld mennyisége is nagyobb volt, a földházaknál az oromzat mellett a hosszanti oldalra is gyakran került alacsony felmenő falazat. A földházakban a nyílt tűzhely és a szabadkémény a pitvarban kapott helyett és innen fűtötték a szobát melegítő kemencét. A hosszanti oldalon lévő bejáratot többnyire gádorral védett lépcsősor vezette le a pitvarba. A veremházak mindegyike padlástalan, egy esetleges mennyezet ugyanis rendkívül alacsony belmagasságot eredményezett volna. A helyiség(ek) megvilágítását az oromzatnál kivágott két ablaknyílással oldották meg, illetve felmenő falú földházak esetében gyakran a hosszanti falra is került néhány kisebb ablak.

A veremházak elkészítésének módja rendkívül egyszerű, anyagszükséglete pedig elhanyagolható volt, jóformán csak a tetőszerkezet és a héjazat anyagát kellett biztosítani. A legfeljebb 0,5–1 méter mély verem kiásásából adódó földet egyfelől az oromzat vagy az alacsony hosszanti felmenő falak kialakítására használták fel, másfelől az épület közvetlen környezetét töltötték fel, hogy így oldják meg a csapadékelvezetést. Ezt követően alakították ki az ágasfás-szelemenes tetőszerkezetet, és készítették el a héjazatot nádból, gallyból, kukorica- vagy napraforgószárból. Erre gyakran földréteget is terítettek, és a kiásott verem falához hasonlóan a héjazatot belülről is kitapasztották, majd esetenként kimeszelték. A veremházak padlózatát a felszíni lakóházakhoz hasonlóan döngölték és tapasztották. Régészeti ásatások alapján feltételezhető, hogy az egyosztatú veremházak esetében régebben először a tetőszerkezetet állították fel, s csak ezután alakították ki alatta a vermet.

Árpád-kori veremházak rekonstrukciója található ma Magyarországon a tiszaalpári Árpád-kori skanzenban, valamint a százhalombattai és a szarvasgedei régészeti parkokban. Újkori változataik megtalálhatóak majd valamennyi szabadtéri néprajzi múzeumban.

Vajon a szögletes, általában járószinttel, kemencével és/vagy cölöplyukakkal rendelkező beásások ténylegesen veremházak nyomaként értelmezhetők-e.

Egyrészt minden bizonnyal téved az, aki az összes járószinttel és/vagy cölöplyukkal rendelkező, nagyjából szögletes beásást azonos rendeltetésűnek véli. Hiszen joggal feltételezhető, hogy az ilyen objektumok egy részét állatok tartására, műhelyként, és/vagy tárolóhelyiségként hasznosították. Az elmondottakon túl azonban alig lehet kétségünk ama tekintetben, hogy a talajba ásott járószintű objektumok jelentős hányadát lakták. Olyan esetekben gondolhatunk elsősorban erre, amikor az objektumban fűtőberendezés maradványai is napvilágra kerülnek. Sőt, éppen a kemencék léte és elhelyezése teszi valószínűtlenné azon rekonstrukciót, miszerint egy-egy Árpád-kori ház tárolóhelyiségből és vele azonos légtérben levő, de a talajba nem ásott padlójú lakóhelyiségből állt volna.

A veremház közelmúltban végrehajtott rekonstrukciója során Sabján Tibornak sikerült bizonyítania azt, hogy egy-egy egykori veremház alapterülete semmiképpen sem lehetett azonos gödrének kiterjedésével. Azaz a gödör széle és a talajra ültetett tető széle között padkákkal kell számolnunk, amelyeket mind tárolótérként, mind pedig ágyként igen jól lehetett hasznosítani (az újabb ásatások leletei közül a Hejőkeresztúr-Vizekköze nevű lelőhelyen feltárt 32. veremház szélein kibontott padkák támasztják alá a leginkább e gondolatmenet helyességét).

Bár az Árpád-kor folyamán talajba nem ásott lakóépületeket minden bizonnyal nagyobb számban építettek, mint azt ásatási módszereinkkel regisztrálni tudjuk a földbe nem mélyedő padlójú épületek száma egy "átlagos" faluban nem haladta meg, sőt talán még meg sem közelítette a veremházakét. Azaz azokkal értünk egyet, akik szerint az Árpád-kor folyamán a talajba nem ásott padlójú és/vagy többosztatú házakban olyanok laktak, akik a korabeli köznép életszínvonalánál magasabb szinten tudtak élni.

Az előzőekben a talajba nem ásott padlójú építményeket tartós épületként feltéteztük kimondatlanul is. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a földbe nem ásott padlójú objektumok esetében joggal vetődhet fel a könnyűszerkezetű, ideiglenes épületek létezése is. Erre még a régészeti leletanyagból is kiolvashatók halvány nyomok. Elsősorban a cserépbogrács népszerűsége alapján következtethetünk könnyűszerkezetű, ideiglenes építményekre. Mivel ugyanis ezen edénytípusban elsősorban szabad tűz felett lehetett főzni, jogos arra gondolni, hogy a korabeli köznép élete jelentős mértékben zajlott a szilárd hajlékon kívül - legalábbis az év melegebbik felében. Másrészt viszont az sem légből kapott okoskodás, ha a hidegebb, szeles hónapok miatt a szabad tűz körül valamilyen védőépítményt, például az újkorban is ismert szárnyékot feltételezünk. Az elmondottakat pedig tovább árnyalja az, hogy a sátrazással is számolnunk kell, legalább a XII. század közepéig. E hajléktípusról ui. megemlékezett Babenberg Ottó freisingi püspök is, 1147-es útleírásában. E forrást elemző szakemberek általában jurtként értelmezik a hivatkozott forráshelyet, és a sátrazás szezonális voltával számolnak. Egy-egy jurt nemezanyagának elkészítéséhez és fenntartásához egy kisebb birkanyáj gyapja szükségeltetik, aminek következtében joggal feltételezhető, hogy a nyári sátrazás a köznépi átlagnál módosabbak körében lehetett népszerű. A régészet oldaláról e megfigyelésekhez igen keveset lehet hozzátenni. Az egykori jurtokból ugyanis a legkedvezőbb esetben is csak kerítőárkuk maradhatott meg oly mértékig, hogy azt feltárással rögzíteni lehessen. A magyar kutatásban eddig csak a csongrád-felgyői körárkok esetében merült fel a jurtárkoló árokként való értelmezés lehetősége, László Gyula e magyarázata ellen azonban több szakember is komoly ellenvetéseket fogalmazott meg.

A fentebb elmondottakból leszűrhető azon végkövetkeztetés, hogy a talaj felszínére épített lakóházak, illetve a jurtok ellenére is az egysejtű veremház döntő szerephez juthatott az Árpád-kori köznép lakáskultúrájában. Így érdemes néhány szót szólni e háztípus formai sajátságairól. A veremház alapvető jellegzetességeit Méri István az alábbi módon foglalta össze utolsó, 1970-ben megjelent munkájában: "Földházak négyszöglétes gödreit az Alföld területén igen sok helyen feltárták már középső - néha oldalt levő lépcsős bejárattal együtt. Az ágasfák lyukainak elhelyezkedése is általában olyan szelemenes nyeregtetőről tanúskodik, amelyből a lépcsősen kiugró bejárat fölé védőtető nyúlik. (...) az alföldi földházakban általános az agyagból megépített kemence. (...) olyan ház is akadt, amelynek egyik hátsó sarkában kemence, közepén pedig nyílt tűzhely volt. (...) A kerek tűzhely egy kissé a padlószint alá mélyített kör alakú sekély gödör közepén agyagrétegekből domborodóra tapasztott és erősen átégett felületű. (...) Hasonlóan, de laposra tapasztott és erősen átégett a kemence feneke is. A füst a száján keresztül húzódott ki a kemencéből."

A fentebb elmondottakkal ellentétben igen kevés, és sokszor csak áttételes információkkal rendelkezünk a veremházak azon részeiről, amelyek a humusz és az altalaj határa fölé nyúltak. Mivel joggal feltételezhető, hogy e házak tetőszerkezete az egykori talajfelszínre támaszkodott, épített falaknak csak a két oromzati oldalon lehetett szerepük. E falazatok milyenségét talán leginkább a kunfehértó-kovács-tanyai lakóház alapján lehet megismerni. Ezen példa alapján sárral-agyaggal borított sövényfalat feltételezhetünk. A tetőszerkezet vonatkozásában pedig szintén egy új lelet hozhat előrelépést: azon mosonszentmiklósi ház, ahol a leégett tetőszerkezet számos részlete is megőrződött a talajban.

Léteztek kis alapterületű, feltehetőn nem lakás céljára épített, szintén földbe ásott padlójú, és/vagy szilárd tetőszerkezetű építmények is. E kategóriába elsősorban a kerek házak sorolhatók. A kerek kunyhó Árpád-kori létezését e körben azért is érdemes külön kiemelni, mert a magyar néprajzkutatás Herman Ottó óta igen nagy érdeklődéssel fordul e lakóhelytípus felé. A közelmúltban rajzban is rekonstruált ménfőcsanak-szetes-dűlői kerek kunyhó jól mutatja ezen épülettípus alapvető jellegzetességeit: így a rendszerint a középen elhelyezkedő, nyitott tűzhelyet, valamint a változatos kiosztású, de mindig kúp formájúra összeállított tartóoszlopokra támaszkodó tetőszerkezetet. Fentebb több alkalommal is utaltunk arra, hogy a szögletes alaprajzú veremházak esetében az egyes részletmegoldások rendszerint a korai Árpád-korban mutatják a legnagyobb változatosságot. Vigyáznunk kell azonban, hogy ezen összefüggést ne alkalmazzuk további elemzések nélkül a kerek kunyhókra. Hiszen a kerek alaprajzú objektumok bármennyire is archaikusnak tűnik e forma nem csak a X-XI. századra jellemzőek.


Szerző: Takács Miklós - MTA Régészeti Intézet