Szerencsére Paulini sokkal jobb szervező volt, mint
ideológus. Szinte a szervezés legapróbb részletéig mindent maga
végzett. Minden bokrétás vezető személyesen ismert, minden csoportot
helyszínen felkeresett, a színpadi munkát személyesen és határozottan
irányította, diktátor és atya volt egy személyben. Lapot szerkesztett és
magas rangú pártfogókat szervezett a mozgalom támogatására. Népi
kerámia és szőttes árusítást, kiállítást, divatbemutatót szervezett, az
ügyek vitelétől még a Szövetség főtitkárát, dr. Molnár Imrét is
elmorogta. Közben a magyar úr szerepében érezte jól magát, igyekezvén a
„magyar úr” „jellemző” tulajdonságait láttatni viselkedésében. Harminc
év távlatából alakja a bokrétások visszaemlékezéseiben kivétel nélkül
úgy él, hogy a Szövetség, a Bokréta személy szerint Paulinit jelentette.
Gönyey Sándor személyes visszaemlékezése szerint a
Néprajzi Múzeumban hozzáforduló Paulininek az első bemutatóra Boldog,
Mezőkövesd, Buják, Bocsárlapujtő, Nagykálló, Zsámbok csoportjait
ajánlja. (Gönyey Sándor: „A Gyöngyösbokréta története” EA 577.) Paulini
mindenütt személyesen jár és mindenütt megnyeri támogatónak a falu
vezető társadalmi erejét. (Ez nem mindig azonos az értelmiségi, vagy a
vagyonos réteggel.) A gondolat és maga mellé leginkább a tanítókat
állítja, akik közt a helyi hagyomány sok lelkes gyűjtőjét is
megtaláljuk. Olykor a jegyző, más esetben a pap – főleg a protestáns –
válik a helyi bokréta vezetőjévé. Ugyanakkor Paulini az egyszerű
bokrétás tagokat is szinte személy szerint nyeri meg. Igaz, nem egyszer
„úri közéjük ereszkedés”, vagy pinceszerezés keretében, mindig megtartva
az országos vezetők megfellebbezhetetlen felsőbbségét. Ezt a
magatartását azonban hatásosan tudta vegyíteni a közvetlenül
szeretetreméltó, „úrtól szokatlan” egyszerű modorral. Nem beszéltem
olyan bokrétással, aki ne rokonszenvvel emlékezett volna rá.
Állíthatjuk, hogy nagyszerű szervező egyénisége fogta össze és tartotta
aktivitásban, majd másfél évtizedig a pár ezer bokrétás tagot és vezetőt
(népművelők tudják, hogy ez milyen nagy dolog).
Az eredményes munkát jól kiépített szervezet biztosította. Ez a
szervezet praktikus volt, erős kezű irányítással. A Belügyminisztérium
által engedélyezett alapszabályok szerint az egyesületi felépítés volt a
Bokréta Szövetség alapja. Tehát volt elnöksége, választmánya,
közgyűlése, évi beszámolója, kötelező költségvetése. A szövetség e
központi részén kívül vannak a „helyi bokréták”, amelyekben szintén van
elnök, vezetőség, tagság. Azt is tudjuk, hogy a 10 éves évfordulóra
Paulini kiadja a jelszót, hogy a bokrétás csoportok készítsenek zászlót;
ezek után még zászlóvivőkről is tudunk. Mégis úgy tűnik, hogy az egész
helyi szervezet papírforma volt, és inkább egy-egy helyi vezető vitte az
ügyeket. Az évi közgyűlésen való részvételen túl a központi vezető
szervek sem funkcionáltak. Paulini jelentette egy személyben a szervezet
vezetőségét. Ő tartotta a kapcsolatot a helyi vezetőkkel, a helyi
vezetők pedig függetlenül minden bokrétás szervezettől, hol magasrendű,
hol középszerű, hol elfogadható szervező-nevelő munkát végeztek.
A tanulmányunkban közölt jegyzék és térkép a
napjainkig felderített bokrétás községeket tünteti fel. Könnyen lehet,
hogy rajtuk kívül még számos község igényelheti a Gyöngyösbokrétás
címet. Ez abból is adódhat, hogy esetleg saját vidékükön a Bokréta
Szövetségen kívül, de Gyöngyösbokréta néven tartottak előadást,
népművészeti bemutatót az említett időszakban, esetleg kapcsolatban
voltak Paulinival, de budapesti bemutatkozásukra valamiért már nem
került sor.
Természetesen egy ilyen nagyszabású testület szervezeti élete, de maga a
bemutatók létrehozása is megkövetelte, hogy a szövetség költségvetéssel
és elszámolással dolgozzék. Tudjuk, hogy a Fővárosi Idegenforgalmi
Hivatal részéről Ochrona Dezső és Weszely Géza volt az egyes
Gyöngyösbokréta bemutatók gazdasági felülvizsgálója. A Bokréta Szövetség
költségeihez, a megmozdulások és a vezetők folyamatos fizetéséhez, a
bokrétás lap fenntartásához és a levelezéshez azonban a szervezetnek
államilag rendelkezésre bocsátott költségvetési kerete volt. Az évi
elszámolás nyomán a következő évi költségvetés kiadásainak fedezéséhez
az állami támogatáson túl néhány jogi személy (bak, biztosító, város)
járult hozzá adományokkal, valamint magánszemélyek is, akik az
alapszabályok értelmében alapító tagnak számítottak. A Bokréta Szövetség
pártoló tagsága évi tagdíjat fizetett és e tagdíj ellenében elszámolás
után ún. népipari cikkek közül választhatott (népi szőttest, vagy
kerámiát).
Említettem, hogy a Szövetség 1937-ben 20 000,- pengő ráfizetéssel zárta a
költségvetést, illetve az évi rendes költségvetésen kívül ennyi volt a
Szent István heti Gyöngyösbokréta bemutatók deficitje. Ezt az összeget a
főváros fizette ki. A továbbiak során Paulini ügyelt arra, hogy a
Bokréta Szövetség és megmozdulásai ne legyenek nyereségesek, hogy a
bevételt mindig elérje vagy meghaladja a kiadás. Abból a meggondolásból
fakadt ez, hogy nyereség esetén az egyes tagok netán joggal követelnének
részesedést. Nem valószínű persze, hogy ilyen követelés előfordult
volna. Az egész meggondolás inkább azt szolgálta, hogy a meglevő
támogatások szintjét fenn lehessen tartani, és az ügy üzleti gondolattól
való mentességét is reprezentálhassák.
1934-től a Bokrétások Lapja, majd 1940-től a Hagyomány Szava a szervezet
hivatalos orgánuma. Az egyes számokat Paulini egyesül szerkeszti és
jórészt egyedül is írja, a kiadóhivatal szintén a lakásán van. Néhány
hivatalos értesítésen és a néprajzi gyűjtéssel foglalkozó bokrétavezetők
hagyományleírásán kívül az egyes évfolyamokban egy-egy meghívott
cikkíró, pl. Harsányi Zsolt, Karácsony Sándor, Gönyey Sándor stb.
írásait találjuk. A Hagyomány Szava néprajzi értesítések szempontjából
elődjénél már jóval gazdagabb. A folyóirat legértékesebb adatait a
bemutatók műsorai, a helység és szokásismertetések jelentik.
A Bokréta Szövetség tényleges tevékenységét
természetesen elsősorban a bemutatók jelentették, közülük is főleg a
Szent István hetében 3–12 napig tartó esti előadássorozat, a kb. 2000
személyt befogadó budapesti Városi Színházban. Talán nem érdektelen
felidézni az első budapesti bemutatók szervezését, előkészítését,
létrejöttének körülményeit. Feltétlenül igaz, hogy az „ügy” már
születésre érett, mégis kellett a „bába”, Paulini. Kellett Paulini hite,
elhivatottsága, hogy ő az avatott színpadi rendező és egyben a
magyarság, a hagyományok egyik legfőbb védangyala. A „Magyar Földmíves
Játékszín” Háry-bemutatói után vagyunk ekkor, Paulini színházi rendezői
sikere Hevesi Sándor és Márkus László megítélése szerint is
vitathatatlan. A komoly erkölcsi siker szárnyakat ad Paulini
fantáziájának. A Balaton Kávéház asztalánál Szőke Kálmán és Péter
Tivadar színészek, Faragó Sándor karikaturista, valamint Babay József és
Zalai-Szalai László írók társaságában napi vita tárgya a „hogyan
tovább?” kérdése. Paulini praktikus ember, új lehetőségeket keres a
„Magyar Földműves Játékszín” újabb pesti bemutatójához. Meg is találja
segítőtársát Fővárosi Idegenforgalmi Hivatal vezetőiben (Zilahi Dezső
igazgatóban és helyettesében Markos Bélában). Ez a hivatal a Fővárosi
Polgármesteri Hivatal egyik szerve, melyben a Fővárosi Népművelési
Bizottság részéről Novágh Gyula, a gazdasági osztály részéről pedig
Kovácsházi Vilmos támogatja Paulini elképzelését: a különböző
színmű-részletek előadása mellett népművészeti bemutatók szervezésére is
vállalkoznak, illetve biztatják Paulinit. A hivatalos támogatást két
körülmény is elősegíti; az egyik: törekvés az előző évek igen rossz
visszhangú Szent István napi programjainak megváltoztatására, a másik:
az országosan jelentkező igény népművészeti bemutatókra. Paulini már a
megbeszélések nyomán kialakult új koncepció megvalósításán dogozik,
amikor Gönyey Sándorral és Bátki Zsigmonddal beszél a Néprajzi Múzeumban
és tájékozódik a parasztcsoportok felől is. De nem engedi el a
színműrészletek bemutatóját sem, tehát az 1931. augusztus 20-i
ünnepségeken kettős produkció jön létre.
A Pesti Napló, Pesti Hírlap és Magyarság hírt ad arról, hogy a Szent
István hét ünnepségén a „Magyar Földműves Játékszín” keretében a
csákváriak, a „Magyar szivárvány”-t mutatják be. Ez hét kis játék,
szavalókórusra és játékra bontott népballada, de „magyar groteszk” is. A
bemutató a Kamaraszínházban volt. Az egyes részek: „A csillag, a
csillag...”, „Egyszer egy királyfi..”, „Sirató asszonyok...”, a „Háry”
egy része, a „Piros bugyelláris” egy felvonása, „Betlehemes játék”, és
„sziluettjáték” (lényegében a hét évvel későbbi „Csupa-játék” ötletei). A
Városi Színházban viszont Boldog, Tiszapolgár, Nagykálló, Őcsény,
Kapuvár, Mikófalva, Koppányszántó, Püspökbogád és a Matyóföld csoportjai
mutatták be táncaikat saját népviseletükben. A bemutató eredetileg az
„Ispilángi rózsa”, majd végül a Gyöngyösbokréta címet kapta.
A bemutatónak mindjárt rangos pártfogói támadtak. A
néprajzosok közül Györffy István, Viski Károly, Lajtha László, Seemayer
Vilmos, Szendrey Zsigmond, Szendrey Ákos, Gönyey Sándor, Bátki Zsimgond
és Madarassy László támogatja az ügyet, de Kodály Zoltán is, aki később
a Bokréta Szövetség művészeti tanácsadója. Zenei, irodalmi, képző- és
iparművészeti körökből Volly István, Kerényi György, Karácsony Sándor,
Glatz Oszkár, Tüdős Klára, Holló Valéria és Iser Márta csatlakozik a
támogatókhoz. A politikusok közül az ügyet ugyancsak többen
pártfogolják: Zsindely Ferenc, Csíkvándy Ernő, Padányi-Gulyás Jenő és
Hertelendy Miklós képviselők, Wlasschich Gyula államtitkár, Dorner Aurél
miniszteri tanácsos, Csoór Lajos, az Igazság lap tulajdonosa, László
Géza kereskedelmi minisztérium osztályfőnök és Benkő Sándor, az Iparügyi
Minisztérium főtisztviselője. Később, a Bokréta Szövetség
megalakításában is ők segítenek Paulininak.
Az 1931-es bemutató után a népszínművek vagy más, parasztcsoportokkal
bemutatott színpadi művek már érdektelenné válnak. Sikerei nyomán annál
szívesebben látják a Gyöngyösbokrétát. Még az is felvetődik 1932-ben, a
bemutatók szervezésekor, hogy igazi hivatásos rendező – Márkus László
operaházi főrendező közreműködésével – az Operában ismételjék meg a
produkciót. Paulini minden rábeszélő készségére szükség van, hogy Márkus
Lászlóval szemben magának mentese meg ezt a második bemutatót. Végül is
a személyes ismeretség mellett valószínűleg Márkus belátása döntötte el
az ügyet: nyilván méltányolta Paulininak az első Gyöngyösbokrétás
bemutatóban szerzett érdemeit és visszavonult a rendezéstől. Ezzel
lehetővé tette, hogy Paulini legyen a további bemutatók szervezője és
rendezője. Így 1932-ben a Nemzeti Színházban tartják meg a második
Gyöngyösbokréta bemutatót. 1933-ban a produkció véglegesen visszakerül a
Városi Színházba. Ezt követően alakul meg a Bokréta Szövetség. Az
előadások széleskörű szervezése a továbbiakban már a Szövetség
védőszárnya alatt akadály nélkül folyik, nemcsak augusztusban, hanem
azon kívül is. Emellett a helyi bokréták is tartanak előadásokat, főleg a
későbbi idők folyamán különböző vidéki központokban. Utóbb pedig a
második világháború alatt Magyarországhoz visszacsatolt területeken
központilag szervezett bemutatókat is rendeztek. Tudunk egy sor külföldi
szereplésről is.
A bemutatók rendezése és visszahatása
Minden bemutatónak bizonyos beállítottság,
ugyanakkor nagyméretű improvizáció volt a jellemzője. Túl sok
beállításra nem is lehetett alkalom, hiszen Paulini egymagában képtelen
lett volna a mai értelemben vett néptáncfeldolgozásokat készíteni, vagy
akár munkatársaitól megkövetelni. (Éppen ezért egy-egy rossz sikerű
„belenyúlás” azonnal feltűnővé vált, s mint minden más esetben, az ilyen
természetű hibák is hamarabb váltottak ki helytelenítő kritikát, mint
az általában jól megoldott feladatok a dicséretet.) Ugyanakkor Paulini
felismerte: nagy színpadon nagy hatásokat kell produkálni. Ez elsősorban
a zenére vonatkozott. A helyi bokréták zeneileg éppen olyan szegényesen
voltak ellátva, mint sok mai falusi tánccsoport, bár maga a zenei
matéria többnyire friss, értékes hagyományanyag volt. A bokrétások nagy
színpadon és dekoratív körülmények között hallották hivatásos
előadásban, nagyszerű vivőerejű, olykor 26–30 tagú cigányzenekartól
azokat a tánczenéket, amelyeket otthon többnyire malacbandák
muzsikálásában szoktak meg. Már a próbákon felfokozott hangulatban
táncoltak s a zene vivőerejétől önmagukat felülmúló produkcióra voltak
képesek. Az ilyen próbákat követő bemutatók mindig sokat megőriztek az
improvizáció hatásából, s a táncosok a spontán, őszinte rögtönzés
hangulatát az egész előadáson keresztül tartani tudták.
A bokrétás csoportok egy évben alig néhány alkalommal léptek fel állandó
zenekísérettel. Anyagilag is lehetetlen lett volna e téren ellátni
őket. A bemutatók legtöbbjén Rácz Zsiga és 25–30 tagra kiegészített
cigányzenekara adta minden csoport kíséretét. A csoportok legtöbbször
kottázott dallamokat hoztak a próbára. Előadás előtt egy vagy két
próbalehetőség volt. Ez a körülmény a zenében is alkalmat hagyott az
olykor nem kívánatos rögtönzésre, de a nézőben kétségtelenül a spontán
zenélés benyomását keltette. A mai néptáncfeldolgozásokhoz igényelt
zenei formák kialakítására nem volt lehetőség. Következésképp a
koreográfiai formálás is a rögtönzéshez közelálló, nagy vonalakban
megtervezett formák használatára szorítkozott. Tulajdonképpen nem is
beszélhetünk koreográfiákról; a feldolgozásnak csak az elemi
színreviteli követelményeknek kellett eleget tennie. Ez a megoldás
persze csak akkor lehetett eredményes, ha az előadott táncanyag
tökéletesen élt az „előadók lábán”. (Kifejezetten betanult táncot a
kiemelkedő csoportok közül talán csak Szatmárököritó, Nagykálló és
Kiskunhalas vitt színpadra.) A rögtönzés persze olyan, hogy egyszer
ragyogóan, máskor gyengén sikerül. Csoportok esetében egy-egy ember
„megzavarodása” az előadáson belül az össz-produkciót is veszélybe
hozhatja. Az improvizáció tele van továbbá változékony hangulati
elemmel, s ez egyenként és alkalmanként ismét meglepetést hozhat. A
rögtönzés tehát – mint a színpadi műforma szerkezeti eleme – kicsit
mindig hazárdjáték. Ugyanakkor megfelel az eredeti, élő
hagyománybemutatásra való törekvés – „beállítás-ellenes” igényének. A
bokrétás produkciók színrevitelében tehát ez a felfogás érvényesült.
Egyidejűleg azonban az alapvető színpadi törvényeknek is eleget kellett
tenni, pl. a szám ne legyen hosszadalmas, a színpadra meghatározott
módon kell bejönni, az előadást a nézők felé kell formázni stb. Legalább
annyi buktatója volt egy ilyen bemutatónak, mint egy napjainkban
szervezett TV-fesztivál élő adásának. Nem véletlenül használtuk a
hasonlatot: a bokrtás műsorok szerkezetére is ma többnyire azt
mondanánk, hogy fesztiválműsor összeállítás, mindenféle keretjáték
nélkül.
A Gyöngyösbokréta színpadi produkciója
szerkezetileg és megalapozottságában lazább volt a néptáncfeldolgozások
és bemutatók később kialakult formáinál, de hangulatában,
hagyományszerűségében, a népi táncolási módhoz való közelállásban a mai
feldolgozásoknál általában teljesebb, gazdagabb volt. Az ilyen módon
való színpadravitel ugyan a hibalehetőségek sorát hordja magában. Mégis,
a népi táncolási mód tartalmát és „levegőjét” tudja „hozni” – ha „jól
jön ki a lépés”. Erre egyébként volt lehetőség: a tagok az egyes
bemutatókon valóban ünnepi hangulatban érezhették magukat.
Megszabadulván otthoni gondjaiktól, egy olyan közösségben és légkörben
mentek színpadra, amelyben önkéntelenül megpróbálták képességük legjavát
adni. A rendszeres szereplés és a várt siker elmaradása olykor ugyan
károsan is visszahatott: egyes csoportoknál, vagy tagoknál a műgond
hiányát idézhette elő, esetleg nagyképűséget, sztárszellemet is. A
fellépéseknek a tagságra gyakorolt hatását egészében mégis pozitívnak
kell tartanunk. A mozgalommal annak résztvevői olyan lehetőséghez
jutottak és olyan élményben gazdagodtak, amilyenre egyéni helyzetük
alapján semmiképpen sem lett volna módjuk. Az a jelszó, hogy „ünnepnap
Kelet”, ebben az értelemben számukra valóban realizálódott. De nem
annyira Kelet lett itt a döntő (amin a Paulini-féle megfogalmazás a
ruhákat, a táncokat értette), hanem az ünnep, a mindennapi
megszokottságból való alkalmi kiemelkedés. A bokrétázás természeténél
fogva nem oldotta, nem oldhatta meg a falusi társadalom feszültségét,
égető szociális gondjait, de mint kulturális mozgalom eleget tett
funkciójának, amikor résztvevőit kiemelte – ha csak rövid időre is – a
köznapi gondok egyhangúságából és a művészet vigasztaló, felemelő
pillanataiban részesítette. Az élményben sokan osztoztak. Ha száz
bokrétás csoportot veszünk alapul és mindegyik csoport kezdő létszámát
átlag 14–16 főben jelöljük meg, akkor is tekintélyes létszámú volt ez a
mozgalom. Az évek során azonban majdnem mindegyik bokréta tagsága
legalább egyszer kicserélődött. Ezért elmondhatjuk, hogy Magyarországon
ez a falusi kulturális mozgalom addig nem látott méretekben mozgatott
meg tömegeket. A Bokréta Szövetségnek a tizenöt év folyamán mintegy
3500–4000 tagja lehetett. A bemutatókon való részvétel igen mély nyomot
hagyott bennük. Csak az élmény nagyságának tulajdoníthatjuk, hogy a volt
bokrétások visszaemlékezése a hajdan történtekre ma is nosztalgikus és
eleven.
Kapcsolódó hírek:
Hogyan szervezzünk internetes távoktatást a vállalatban?