Nemcsak a társadalombalépés kezdete, a születés fontos esemény a közösség életében; hasonlóan jelentős aktus az egyén végleges kiválása a társadalom kötelékéből: a halál is. Tévednénk azonban, ha azt gondolnánk, hogy az egyén fizikai megsemmisülése egyúttal társadalmi kapcsolatainak teljes megszűnését is jelenti, és távozása nem befolyásolja a közösség tagjainak társadalmi viszonylatait, magatartását az elköltözöttel szemben. Inkább azt mondhatnánk, hogy a halállal újfajta kapcsolat alakul ki a társadalom és a halott között; olyan kapcsolat, amelynek normái igen változatosak.

Ennek magyarázatát a kezdetleges emberi tudatban kell keresnünk; abban az alacsonyabb és magasabb kultúrszinten egyaránt megtalálható felfogásban, hogy a létet nem zárja le végérvényesen a halál; van egy másfajta „lét” is, az egyéni megmaradásnak egy másvilági formája; az egyén és a társadalom kapcsolata ezért nem szakad meg véglegesen, csak tartalmában és formájában megváltozik. A halálhoz, gyászhoz és temetéshez fűződő szertartásokban, szokásokban és eljárásokban így a létezés eltérő formáiban „élő” emberek viszonyai jutnak kifejezésre, természetes tehát, hogy a halott korábbi társadalmi helyzete, rangja is tükröződik bennük.

 A kurgánok ( régi magyar neve korhány)  a Kárpát.medence és az eurázsiai sztyeppei népek hagyományos temetkezési helyei.

A kurgán-kultúra vagy kurgán-művelődés a Kárpátoktól, sőt a Tiszától majdnem a Bajkálig – a Minuszinszk-medencéig – terjedő nagyjából bronzkori óriási művelődési kör volt, nagyon sok régészeti kultúrát foglalt magában, amelyre jellemzőek voltak a kurgánok különböző formái.

A halállal, az egyéni életfunkciók megszűnésével kapcsolatban primitív kultúrszinten egy irracionális oksági viszony feltételezésének vagyunk a tanúi. A halál közvetlen okát ismerik, és nincs kétségük, hogy például a krokodil által megevett ember pusztulását az állat okozta. A racionális ok-okozat viszony azonban itt véget ér, mivel a véletlen kategóriáját a primitív gondolkodás nem ismeri, ezért egy fantasztikus oksági vonatkozást feltételezve eléggé általánosan úgy vélik, hogy az állat maga csak vak eszköz, a halált természetfölötti lény vagy ember okozta ártó hatalmával. A francia L. Lévi-Bruhl idéz az effajta, saját szavaival prelogikusnak nevezett gondolkodásmódra egy esetet Monteirótól a Kongó-medencéből.

„Ambrizettei tartózkodásom alatt három cabinda nő ment vízért a folyóra. Egymás mellett guggolva töltötték korsóikat, amikor a középsőt egy krokodil megragadta, a víz alá vonszolta és felfalta. A meghalt nő családja megvádolta az életben maradtakat, hogy varázslatukkal késztették a krokodilt arra, hogy a középső nőt ragadja el. Megkíséreltem megmagyarázni, hogy mennyire abszurd ez az álláspont, de így válaszoltak: »Miért éppen ezt a nőt, és miért nem egy másikat hurcolt el a krokodil?« – és nem sikerült ezt a gondolatot kibeszélnem a fejükből. A két nőt arra kényszerítenék, hogy cascát (méreg) igyanak. Nem tudom, mi lett az esetnek a vége, de valószínű, hogy egyikük vagy mind a kettő elpusztult, vagy pedig rabszolgává tették őket.” (L. Lévi-Bruhl: Die geistige Welt der Primitiven. 32. 1.)

Ez a gondolkodásmód, amely a halált ártó hatalomnak tulajdonítja, magyarázza, hogy a gyászszertartásokban sok népnél fontos szerepe van annak az eljárásnak, mellyel megállapítják: ki okozta a halált. Ausztráliában, ahol úgy hiszik, hogy a halált valamely varázsló idézte elő a halott vesezsírjának ellopásával, a szertartások kezdetén a „gyilkos” személyét igyekeznek kideríteni. Az eljárás technikája eltérő; a dél-ausztráliai wailpi törzsnél például a halál beállta után közvetlenül végzik el a vizsgálatot. Három férfi a fején tartja a holttestet, egy negyedik pedig bumeránggal a kezében neveket sorol fel. Amikor a halott „meghallja” a gyilkos nevét, „leugrik” a fejekről a körbeálló férfiak karjába. Az eljárást ismételten elvégzik, és ha három esetben azonos névnél esik le a halott, akkor nem kétséges, ki volt a halál okozója. A bűnös cselekedetet a rokonság megbosszulja.

A gyászszertartásokban a közösség tagjai meghatározott módon vesznek részt, és magatartásukat a szokások szabják meg. Általános gyakorlat, hogy a gyászt külsőségekben is kifejezésre juttatják. Megmutatkozik a gyász a speciális viseletben, amelynek színe eltérő lehet: Európában általában fekete, Kínában fehér, megmutatkozhat a testszőrzet és a haj eltávolításában, a test befestésében, agyaggal való bekenésében vagy megcsonkításában (ujjízület levágása, sebek ejtése a testen, a nyújtott fülcimpák átszakítása). Az egyének és a csoportok szerepét a halotti szertartásokban részint a halottal való közelebbi-távolabbi viszony, részint pedig a társadalom szerkezete határozza meg.

Az ausztráliai dieriknél a szertartásokon például csak a halott házassági osztályához tartozók vehetnek részt, ami annyit jelent – az osztályok anyaági leszármazáson alapulnak! –, hogy egy férfi megjelenik anyjának, anyai nagybátyjának, anyja apjának, fivérének és nővérének halotti rítusain, de távol kell maradnia, ha apja, apai nagynénje, gyermeke stb. hal meg. Az észak-amerikai irokézeknél a frátriális szerkezet szabta meg az egyén szerepét a szertartásokban. Az elhunyt frátriájához tartozók voltak a gyászolók, és a másik frátria tagjai végezték a szertartásokat. A rokonság foka jut kifejezésre azokban a szokásokban, amelyek előírják, milyen rokon mennyi ideig hordja a gyászviseletet, milyen szertartásokon vegyen részt stb.

A szertartások időtartama is eltérő lehet. Általában elmondhatjuk, hogy a túlvilági életről való hiedelmek és képzetek jelentős szerepet játszanak a szertartások rövidebb-hosszabb időtartamának meghatározásában. Az irokézeknél például tíz napig tartott a siratás és a gyászolás, mivel úgy hitték, hogy a halott lelke tíz nap alatt ér fel a földről az égbe. Más népcsoportoknál a halotti szertartások évekig elhúzódnak, és az egyes rítusok a közösség szűkebb-szélesebb köreit mozgatják meg, amint ezt a melanéziai Tanga-szigeten tapasztalták. (F. L. S. Bell: Death in Tanga. Oceania 1937. 323–329. 1.)

F. L. S. Bell: Death in Tanga. Oceania, 1937. 323–329. 1.

A halotti szertartások fontos része a halott siratása. Ezzel világszerte találkozunk; főleg a nők, de sokfelé a férfiak is részt vesznek a siratásban, amelynek során a halott dicsőségét zengik, életére emlékeznek vissza, vagy a halál elkerülhetetlenségéről elmélkednek. Mély emberi fájdalom árad a sziu indiánok siratójából:

A halott társadalmi helyzete, rangja nemcsak a gyászszertartásokban, ezek mértékében és pompájában tükröződik, hanem a végső nyugvóhely megválasztásában, a temetés módjában stb. is. Melanézia egyes közösségeinél például csak a főnökök halálát kísérik szertartások, mivel úgy vélik, hogy csak a főnököknek van halotti szellemük, a közemberek a halálban véglegesen megsemmisülnek. (Itt nem érintjük a társadalmi rang és a túlvilági élet, a halottak birodalmának kapcsolatait.) A társadalom szerkezete jut kifejezésre például abban, hogy minden nemzetségnek saját temetője van. Mint Morgan írja, a tuszkaróra indiánoknál „a törzsnek egyetlen közös temetője van, de ebben az egy nemzetséghez tartozó halottakat ugyanabban a sorban temetik el. Egyik sorban a hód nemzetség tagjainak a sírjai vannak, két sorban a medve nemzetségbeliek…

A házastársakat egymástól külön, más-más sorban temetik el.” (L. H. Morgan: Az ősi társadalom. Budapest, 1961. 75. 1., nemzetségi exogámia: férj és feleség más-más nemzetséghez tartoznak.) Hasonló szokással találkozunk a melanéziai Tanga-szigeteken is, itt azonban az előkelő férfiak feleségeivel kivételt tesznek, őket általában férjük nemzetségi temetőjében helyezik örök nyugalomra. Ilyenkor a férjnek a nő fivérétől engedélyt kell kérnie, és a szertartásokat sem a nő nemzetségi rokonai, hanem a férj nemzetségének tagjai végzik.

A holttestnek az élők köréből való eltávolítására világszerte számos mód, eljárás alakult ki. Ezek közül a legegyszerűbb, amikor a halál beállta után a holttestet otthagyják, ahol meghalt, és a közösség tagjai eltávoznak a színhelyről, esetleg a kunyhót, enyhelyet ráomlasztják a halottra. Ilyen eljárással találkozunk a Malakka-félszigeten élő szemangoknál. Másutt, az állandó településeken a halottat valamely ember nem járta helyre, sivatagos részre, szakadékba, őserdőbe viszik, és otthagyják a vadállatok martalékául. Ezzel az eltávolítási móddal még fejlettebb társadalmakban is találkozunk, Így például egyes indiai közösségeknél, itt azonban nem általános, inkább csak bűnözők, kivégzettek, tisztátalannak számító emberek esetében szokásos. (Analógiaként megemlíthetjük azt az európai szokást, hogy az öngyilkosokat, kivégzetteket az egyház nem engedte a temető „megszentelt” földjébe temetni.)

Ennél az eljárásnál sokkal gyakoribb a halott elföldelése, amelynek számos változatát ismerjük, aszerint, hogy hová földelik el a halottat, milyen helyzetben teszik sírba stb. Sok nép gondot fordít arra, hogy a halott feje milyen irányban fekszik. Ez többnyire a halottak birodalmának helyéről kialakult képzettel áll kapcsolatban. Ausztráliában csaknem minden törzsnek megvan a maga kialakult gyakorlata, és törzsenként váltakozva keleti és nyugati, ritkábban északi és déli irányú elföldelést látunk. Az elföldelés helyét is a társadalmi szokás határozza meg. Az ausztráliai Viktória államban élő csoportoknál például a fiatalon meghalt gyermeket születése helyén temetik el, és az anya halott gyermekét nem egyszer hetekig cipeli magával, míg visszajut oda, ahol gyermekének életet adott.

A táboron, településen kívüli eltemetés ugyanolyan gyakori, mint a faluban, a ház mellett vagy a házban történő elföldelés. Itt szerepe lehet olyan tényezőnek is, mint a halott foglalkozása; a polinéziai Chatham-szigeten a madarászokat két fa közé temetik, a többieket egyszerű gödörbe teszik stb. A holttest meztelenül történő elföldelése ugyanolyan gyakori, mint szövetbe, faháncsba, gyékénybe göngyölése, vagy koporsóba helyezése. Előfordul, hogy a halottat megkötözik, akár kinyújtóztatva, akár guggoló testhelyzetben temetik is el, másutt a holttestet a sírban rögzítik, nehéz köveket raknak rá, póznához kötözik.

Megkötözött, gyékénybe és szövetbe tekert múmia Peruból

Előfordul, hogy a holttestet megcsonkítják, fejét levágják, sarkán átvágják az Achilles-ínt stb. Ezek az eljárások, a visszatérő halottól való félelemből fakadnak.

Az elföldelés egyik fajtája a kősírokba temetés. A Hankori Kínában mélyen a föld alá épített kriptába temették a halottakat, másutt a földre fektetik, 1–2 méter magas kőlapokból álló kerítéssel veszik körül, és az így adódó tért földdel kitöltik. Itt említhetjük meg a temetkezésnek olyan formáit, mint a barlangi temetkezés, melynél vagy a barlang talajába földelik el a halottat, vagy mumifikálva helyezik el a barlangban.

Gyakori és világszerte elterjedt a holttest elhamvasztása is. Ebben eltérő képzetek juthatnak kifejezésre; sugallhatja a halott és a halotti szellem teljes megsemmisítésének gondolata, de az az elképzelés is, hogy a halott lelke a máglya felszálló füstjében jut el a halottak birodalmába. A halott hamvát földbe temethetik, urnába helyezhetik, vagy nem törődnek tovább vele, és hagyják, hogy a szél szétszórja a környező földekre.

Míg az elföldeléssel és hamvasztással az egyszerű társadalmaknál és a fejlett kultúrájú népeknél egyaránt találkozunk, vannak temetési módok, amelyek elterjedése korlátozott. Ezek közül megemlíthetjük az állványos temetkezést, amely Új-Guineában gyakori. A mumifikálást, amelynek eseteit az ókori Egyiptomból ugyanúgy ismerjük, mint Peruból, Ausztráliából és Új-Guineából; a Dél-Amerikából ismeretes urnatemetkezést, amelynél a többnyire mumifikált, guggoló helyzetben összekötözött halottat nagy agyagedényben temetik el; a fában vagy fán történő temetkezést, amikor a halottat vagy a fa odvába vagy a fa ágai közé teszik (főleg Ausztráliában); a tengeri temetkezés különféle fajtáit, melynél a halottat a tengerbe dobják, csónakban a vízre lökik stb.

A temetésnek sok helyütt több, rendszerint két fokozata van. Új-Guineában eléggé általános, hogy bizonyos idő elteltével exhumálják a halottat, koponyáját kiveszik a földből, és külön koponyaházacskában helyezik el. A koponyát ilyenkor agyaggal betapasztva és kifestve portrészerűvé teszik. Néhány új-guineai törzsnél az a szokás, hogy a halott férj koponyáját özvegye kis hálótarisznyában állandóan magával hordja. A koponyának ilyen és ehhez hasonló megőrzése azzal a képzettel függ össze, hogy a halott lelke bizonyos idő elteltével a koponyába költözik.

A temetéssel kapcsolatban említhetjük meg az endokannibalizmus szokását, azt a nem kevésbé elterjedt gyakorlatot, hogy a halottat vagy annak egyes részeit a hozzátartozók megeszik. Ausztráliában a gyászszertartás részeként a legközelebbi hozzátartozók esznek a halott archúsából vagy a máját fogyasztják el, míg vannak csoportok (így pl. a melanéziai Új-Hebridákon), amelyek rokonukat teljes egészében bekebelezik (patrophagia). Az endokannibalizmus formái között említhetjük meg a porrá tört csont folyadékba töltését és megivását (Dél-Amerika, brazíliai indiánok). Az endokannibalizmusnál elsősorban a halottal való mágikus egyesülés képzete játszik fontos szerepet.

Állványos temetkezés Síksági indiánok, Észak-Amerika

Eltérő temetkezési módokkal azonban nemcsak különböző etnikumú népeknél találkozunk; olykor egyetlen közösségen belül is többféle temetkezési módot figyelhetünk meg. Részint társadalmi, részint vallási szempontok határozhatják meg ilyenkor, hogy kit milyen módon temessenek el. Az említett melanéziai Tanga-szigeten például a temetésnek négy különféle módja van, és alkalmazásuk a halott társadalmi státusától, foglalkozásától függ.

Az egyszerű, különösebb társadalmi szerepet nem játszó embert halála után a szigetet körülvevő szirtekről – lábára nehezéket erősítve – bedobják a vízbe. Már nagyobb társadalmi megbecsülés jele, amikor a szirten apálykor kőfalat emelnek, és ide helyezik a holttestet. Az előkelő személyeket, nemzetségfőket – a nemzetség totemjétől függően – vagy a férfiházban földelik el, vagy faháncstakaróba csavarva csónakba teszik. Bizonyos idő elteltével a csontokat különválasztják, a maradványokat pedig elégetik.

A Nyugat-Himalája lejtőin elterülő Spitiben a temetés módját vallási megfontolások döntik el. Itt is négyféle temetési eljárás ismeretes: 1. a holttest kitevése és szétdarabolása, 2. elhamvasztás máglyán, 3. elföldelés, 4. vízbe dobás. A lámákat máglyán hamvasztják el, minden más halott esetében a papok a szent könyvek alapján határozzák meg a temetési módot. A holttest kitevésére például az aratás utáni időszakban kerül sor. A szétdarabolás rítusok közepette, pontosan meghatározott módon megy végbe. Rossz jelnek tekintik, ha a szétdarabolási szertartás alkalmával nem szállnak le madarak a közelben.

Indiai temetés

Az egyén halála tehát – mint láttuk – felbolygatja a szűkebb közösséget, és a halott hosszabb-rövidebb időn keresztül szinte meghatározza a társadalmi életet. A halál a halott legközelebbi hozzátartozójának, házastársának – különösen a feleségének – az életét jelentősen megváltoztatja; az özvegy magatartását, sorsának alakulását társadalmi szabályok, előírások, szokások változó sora szabja meg.

Az ausztráliai arandáknál például az özvegy nő új nevet kap, a warramungáknál 12 hónapon keresztül nem beszélhet, csak jelek útján érintkezhet társaival, Európában meghatározott ideig gyászruhát hord, nem vehet részt mulatságokon, nem mehet férjhez stb. Az özvegy nő újraházasodását egyébként a társadalmi szokások néhol lehetővé teszik, másutt tilalmazzák. Vannak népek, ahol az özvegy nő továbbra is férjének családjában, nemzetségében marad, és ilyenkor vagy férjének más feleségtől származó fia veszi feleségül (Nyugat Afrika, özvegy-öröklés), vagy férjének egyik fivére (levirátus). Előfordul, hogy az özvegy nő rokonaihoz tér vissza gyermekeivel együtt, másutt pedig – elsősorban apajogú társadalmi intézmények esetén – gyermekeit elhunyt férje rokonainál hagyja. Ismerünk olyan társadalmakat, ahol az özvegy nőt a halotti szertartások folyamán megölik, vagy „önként” követi férjét a halálba.

Délnyugat-Új-Britannia lakóiról írja J. A. Todd, hogy itt még az 1930-as években is szokás volt a temetés alkalmával az előkelő férfiak feleségeit megfojtani. A nőt fivére ölte meg, majd a holttestet férje mellé helyezték. Afrikában is találkozunk hasonló szokással, a régi királyságokban a király halálakor egy vagy több feleségét is megölték. Ilyen rituális özvegygyilkosság főleg olyan társadalmakban fordul elő, ahol a királyság szakrális jellegű volt, tehát az uralkodó egyúttal istenként is szerepelt, esetleg rituálisan őt magát is megölték (rituális királygyilkosság); ennek e nem-emberi embernek halál utáni sorsában annak is osztoznia kellett, aki életében társa volt.

forrás