Interjú Alexander von Schönburggal, Széchenyi István ükunokájával

Küldetésének érzi, hogy kedvet csináljon a magyaroknak a régi-új értékekhez, Alexander von Schönburg az egyre elérhetetlenebb vágyálmok helyett inkább azokra a dolgokra igyekszik ráirányítani a figyelmet, amelyeket valóban birtokolunk. A Széchenyi ükunokával nemrég megjelent könyvéről és egy anyagi javaitól megfosztott arisztokrata család emlékeiről beszélgettünk.

Az ön könyvének címe: Pénz nélkül gazdagon, avagy a stílusos elszegényedés művészete.

A könyv ajánlószövege:

A kevesebb mindig több - Alexander von Schönburg elegánsan szellemes kiáltványa a konzumőrület ellen, egy tartalmasabb életért! A könyv tartalmából: A spórolás szükségességéről; Méltósággal pénz nélkül; "Menjünk, együnk egy jót" - és egyéb csökevények; Az újszegénység bája, Védőbeszéd a média lomtalanítása érdekében; Boldogságra nevelés - fogyasztási kényszer nélkül; Vásárlás teljes elbutulás nélkül; Amiért a pénz nem boldogít; Dolgok, amelyek valóban gazdaggá tesznek.

Ragaszkodtam a személyes találkozáshoz, mert kíváncsi voltam, vajon egy clochard vár-e rám a Gellért Szálló halljában, többször foltozott nadrágban, esetleg lyukas zokniban. Már amennyiben ön igazán következetes…

– Nagyon sajnálom, hogy megleptem önt…

– Mondja csak egész nyugodtan, hogy „csalódást okoztam önnek”…

– Igen, tehát akkor: csalódást okoztam önnek… Nézze, én a könyvem címében hangsúlyossá tettem azt a szót, hogy „stílusosan”. Ha én most clochard-ként futkosnék, egyáltalán nem lennék szavahihető, itt ugyanis arról van szó, hogy miként lehet pénz nélkül és mégis stílussal élni úgy, hogy ne ríjon le feltétlenül az emberről a szegénység. Ehhez ízlés szükségeltetik, és nem sok pénz.

– Gondolom, ön államilag dotált szerző, hiszen az állam legfőbb vágyálma, hogy minden terhet és felelősséget a lakosságra hárítson, miközben elvárja a néptől a teljes lojalitást. Nagyobb szívességet nem is lehet neki tenni, mint hogy valaki megmagyarázza a lakosságnak, mennyire nem fontos a pénz, hisz nélküle is létezik elegáns, vállalható élet.

– Nálunk, Németországban egyáltalán nem létezik államilag dotált szerző. Önnel ellentétben én úgy gondolom, az államnak feltétlen érdeke, hogy állandóan fogyasztásra buzdítson mindenkit, hogy az emberek zsebéből előcsalogassa az utolsó garasokat is. Az állam olyasmiket ígérget a nyugdíjaktól egészen a legkülönfélébb támogatásokig, amiket aztán eszében sincs betartani. Minden állam a saját lehetőségei, realitásai fölött él, és azt szeretné, ha a nép is ezt tenné. Én azt szoktam mondani, óvakodnunk kell attól, hogy vágyálmokat kergessünk, egyszerűen meg kell szabadulnunk attól a kényszertől, hogy mindent meg akarjunk szerezni, amit folyton felkínálnak nekünk.

– Ön két nevezetes főnemesi család elszegényedési tapasztalatainak történelmi talajáról indul. Nagy pech, hogy édesanyja, Széchenyi Beatrix grófnő, illetve a családnak ez az ága elhagyta egykor Magyarországot. Önnek itt most sokkalta több lehetősége nyílna a stílusos elszegényedés igazi gyakorlatát megtapasztalni és tanulmányozni, mint mondjuk Németországban.

 A családi kastély

A szegénység kreatívvá teszi az embert

– Ifjúkoromban gyakran jártam Magyarországon, még a nyolcvanas évek elején is. Mindig mély benyomást tett rám, egyszerűen lenyűgözött, ahogy az itthon maradt rokonaim kitartottak, hihetetlen eleganciával élték az életüket. Nagybátyám, Nyáry Zsigmond például hétfős családot navigált egy kétszobás lakásban. Ez a lakás minden éjjel alvótáborrá alakult, nappalra meg egy kis palotává vedlett át. Összepakolták, eltüntették a matracokat és Zsigmond nagybátyám ott trónolt tökéletes eleganciában, nyakkendőben, viseltes tweedzakójában a szalonban és elnökölt. Lenyűgözött, hogy mennyire nem hagyták magukat leigázni, megalázni.

Örökre megőrizték az önérzetüket, a lelki függetlenségüket, a büszkeségüket, így aztán sosem hatottak szegénynek még a legsötétebb tényleges nyomor idején sem. Az én családom persze minden vagyonát elvesztette a második világháború után, de ennek nem kell feltétlenül szerencsétlenséget jelentenie egy család számára. Ezt fejtegetem a könyvemben is. Szerzőként a legnagyobb példaképem Vlagyimir Nabokov, aki tehetős szentpétervári család sarja volt, és az egész életét lepkegyűjtőként vagy playboyként élte volna le, ha nem kényszerül a menekültek keserű kenyerére Berlinben, ahol tanításból élt és írni kezdett. Ha nem szegényedik el, sose írja meg a Lolitát. A szegénység ugyanis kreatívvá teszi az embert, tehát előny, lehetőség kovácsolható belőle. Persze ezzel is vigyázni kell, szegénységen itt nem azt a végső állapotot értem, amikor már nincs mit enni, nincs meleg ruhánk, nincs fedél a fejünk fölött. Én a nélkülözhető jólét hiányát értem szegénység alatt.

– Az Ön kötete egyfelől könnyű nyári olvasmány, másfelől nagyon is komoly, praktikus kézikönyv. Számunkra nem ismeretlen, amiről ír, hisz ezzel a metódussal vészeltük át az elmúlt fél évszázadot Magyarországon.

Igyekeztünk kicsikarni mindenből azt a kicsi jót, amit még lehetett. Mindez Nyáry Zsigmondnak meg nekünk természetes, az azonban bámulatos, hogy ön mennyire tisztában van a túlélési technikák lényegével, pontos, megbízható, jó képet ad, valóságos receptet.

– Hitem szerint az igazán komoly dolgokról csak tréfásan lehet komolyan beszélni. Alapigazság, hogy a növekvő jólét ideje véget ért, elmúlt az az idő, amikor folyton azt próbálták belénk beszélni, hogy mindenki egyformán meggazdagodhat, ha akar. Az olajáremelések csak az olajkutak végleges kimerülésének előhírnökei. Én felhívást intézek sorstársaimhoz: ahelyett, hogy mindezen folytonosan zokognánk, inkább arra készüljünk, hogy rövidesen el kell búcsúznunk örökké növekvő, feneketlen jólétünktől. Ehhez ad az én könyvem néhány praktikus tanácsot. A legegyszerűbb tipp, amit a róka alkalmaz a mesében. Ha nem kapjuk meg a szőlőt (a plazmatévét, az autót, az utazást), ha nem engedhetjük meg magunknak a drága éttermi számlákat és a többit, egyszerűen csak le kell néznünk mindezt. Ahogy a róka teszi, mondván: „savanyú a szőlő”. Ezt teszem én is a könyvben. Polemizálok az egyes jóléti szokásokkal, mint például a folyamatos étterembe járkálás, az örökös utazgatások.

Helyette olyasmit népszerűsítek, amit a szamurájok vabielvnek neveznek. A vabi egy olyan esztétikai filozófia, amely szerint minden, ami egy kicsit koros, sokkal szebb bármi újnál. Például egy sérült teáskanna, amelyiknek megrepedt a csőre sokkalta szebb, mint egy új. A patinás, stoppolt nadrág értékesebb, mint az új. Ez a szamurájok esztétikai alapelve, s ez a szemlélet a magyarokat is erősen jellemzi. Fő küldetésemnek azt tekintem, hogy kedvet csináljak a régi-új értékekhez, ahhoz, hogy fejen belül legyünk gazdagok. Azokra a dolgokra kell figyelni, amelyeket valóban birtoklunk, azok helyett, amelyek úgyis elérhetetlenek a számunkra. Ez az igazi fő trükk. Olyan ez, mint mikor Daniel Defoe könyvében Robinson a szigetre kerül. Először nagyon kellemetlen a magány érzete, szörnyű, hogy semmije nincs.

Akkor elhatározza, hogy két listát készít. Az első listán azok a dolgok vannak, amelyeket kellemetlennek talál, a másik listán azok a dolgok szerepelnek, amelyekért hálás. Például, hogy túlélte a hajótörést, hogy sok partra vetődött holmit tudott magának begyűjteni, hogy szerszámokat szerzett, hogy meleg klímájú vidékre érkezett, ahol nem kell azon gyötrődnie, hogy mit húzzon magára, hogy fedél legyen a feje fölött stb. Amikor megírta azt a listát, amiért hálás, akkor a szerencsétlenséglistát egyszerűen eldobja. Ettől kezdve csak arra gondol, amije van és amiért hálás lehet. Csak így, ennek köszönhetően tudja túlélni a hajótörést és így sikerül később megmenekülnie.

– Mondja, Alexander von Schönburg, gróf Széchenyi István ükunokája is így él?

– Igen, én ezt próbálom megvalósítani. Keresztény, katolikus nevelést kaptam, gyakorló hívő vagyok. Ha a templomban imádkozom, igyekszem arra figyelni, hogy ne csak kéregessek a Jóistentől, hanem inkább hálát adjak. Minden este megpróbálom fegyelmezetten sorra venni az elmúlt napot, elmondom magamban, mi mindenért lehetek aznap hálás. Persze végiggondolom azokat a dolgokat is, amelyek nem nagyon örvendetesek, de a hangsúly mindig a jón van. Ebből mindennapi gyakorlatot csináltam, és ez nagyon sokat segít.

Kövesdy Zsuzsa