Róna Péter befektetési bankár úgy véli, hogy a válság miatt összeomlott a harminc éve uralkodó neoliberális paradigma, a piac önszabályozó mechanizmusai nem válthatják ki az állami szabályozást. A válság következtében visszafordulhat a globalizáció és újjáépülhetnek a nemzetállamok. Az ELTE tiszteletbeli tanára szerint az euró bevezetése több kárt okozhat mint hasznot, a külföldi befektetők helyett pedig a hazai mezőgazdaságra kéne koncentrálnia az országnak.

Fotók: Barakonyi Szabolcs

Van esély az államcsődre Magyarországon?

Az államcsőd esélyének megítélésénél a legfontosabb tényező paradox módon nem az államadósság mértéke, ami aggasztó, de nem viszi csődbe az országot, mert ezt a nemzetközi szervezetek segítségével kezelni lehet. A legveszélyesebb az óriási, nyolcezermilliárd forintos lakossági devizahitel állomány, mert a forintot nem lehet védeni: a Nemzeti Banknak igazából nincs befolyása a forint árfolyamára. Ha a devizahitelek elkezdenek bedőlni, nagy kérdés, hogy a bankok tudják-e majd kezelni ezt a helyzetet.

Mi lehet az államcsőd következménye?

A klasszikus, 19. századi típusú államcsődben a pénz teljesen elveszíti az értékét, és a lakosság krumplit cserél cigarettáért. Ez nem valószínű. Az viszont elképzelhető, hogy az állam egy ideig bizonyos területeken fizetésképtelenné válik, de a nemzetközi intézményi struktúra szerintem elég erős ahhoz, hogy ezt kezelni tudja. Akkor viszont Magyarország nemzetközi pénzügyi gyámság alá kerül, és teljesen elveszíti gazdaságpolitikai mozgásterét.

Ön szerint mi okozta a gazdasági válságot?

A válság mögött néhány nagyon alapvető és korszakmeghatározó tényező van. Az egyik a neoliberális gazdasági paradigma összeomlása. Az 1970-es évek közepén kezdődött, Margaret Thatcher és Ronald Reagan nevével fémjelzett korszaknak az volt az ideológiája, hogy a piac jó, és az állam rossz. A piac társadalom-, gazdaság- és kultúraszervező képessége meghaladja az államét, sőt az állam igazából csak elszúrni tudja a dolgokat. Ez a modell sokáig hatalmon volt, és Magyarországon a mai napig hatalmon is van. Magyar szempontból a legfontosabb mondanivalóm az, hogy miközben a világ erről a modellről már lemondott, a magyar kiigazítási törekvések még mindig ennek a szellemiségét tükrözik.

Miért omlott össze a neoliberális modell?

Nem a marxista osztályharc, hanem a saját logikája miatt. A saját logikája ugyanis az, hogy nem kell szabályozás. Csökkentjük a szabályozást, csökkentjük az állami beavatkozást, mert a piac képes nagyjából mindent a helyére tenni, és saját magát szabályozni. Ezzel szemben a helyzet az, hogy a pénz teljesen elvont találmány, nincs semmi, a természethez visszavezethető szabályozó tartalma, kizárólag a szabályozás terméke és gyümölcse.

Ilyen szabályozó hatása volt például a múlt században megszűnt aranyfedezetnek?

Igen, az aranyfedezet lehet az egyik olyan horgony, ami egy természetből fakadó tényező segítségével meghatározza a pénz terjedelmét, minőségét, tartalmát. De legyen az arany, vagy legyen az puszta szabályozás, a pénz értelmének, tartalmának és hitelességének szavatolója az állam. Ha leépítjük az államot, ez a szavatolóképesség csorbul. Pontosan ez történt. A válság legfontosabb jellemzője az, hogy nem konjunktúraválság, nem az alapanyagárak felrobbanásának vagy összeomlásának a következménye, nem tőzsdebuborék, hanem a hitelpiacok összeomlásának a válsága. Mint ilyen, egyedülálló a gazdaságtörténelemben. Arra még nemigen volt példa, hogy egy óriási nemzetközi gazdasági válság a hitelpiacokból indult volna ki.

Ha pusztán szabályozási problémáról van szó, miért terjedt át a reálgazdaságra?

A hitelpiacok lebénulása következtében terjed a válság a reálszféra felé. A pénz szabályozatlansága miatt bekövetkezett óriási likviditásbővülés olyan többletkapacitást és többletkeresletet hozott létre a reálszférában, ami irreális volt. Amikor a hitelpiacok elkezdtek zsugorodni, a világgazdaság likviditásának negyede, de talán a harmada is egyszerűen eltűnt. Ekkor vált csak nyilvánvalóvá, hogy például az autóipar harmincszázalékos túlkapacitással küzd.

Milyen szerepük van ebben a multinacionális cégeknek?

Ha a szuverén államok szabályozóképessége ott marad, ahol a neoliberális korszak előtt volt, akkor a multinacionális cégek nem jöttek volna létre. Az ő növekedésükhöz és hatalmukhoz szükség volt arra, hogy a határok megszűnjenek, hogy az államok ellenőrzési, szabályozási képessége megszűnjön annak érdekében, hogy ők az egész világra érvényes termelési, terjesztési, értékesítési, hirdetési és fogyasztási kultúrát alakíthassanak ki. Nincs Microsoft globalizáció nélkül, mert amit csinál, az csak egy globalizált világban működik. Ehhez viszont az államok szuverén szabályozóképességét vissza kellett fejleszteni.

Ez hosszú ideig jó ötletnek tűnt, fellendülést hozott.

Egy darabig valóban látványosan működött: növelte a hatékonyságot, a jólétet, a demokráciák elterjedtek, növekedtek a világban. Csakhogy ahhoz, hogy a multik és az egész világgazdaság működhessen, kell egy hiteles hitelpiac. Közben viszont létrejött a származékos pénzügyi termékek hatvannégyezer-milliárd dolláros piaca, amelyre semmiféle szabályozás nem érvényes, senkinek sincs lehetősége arra, hogy ezt a piacot ellenőrizze. Míg a tőzsdéken szereplő értékpapírok felügyelet alatt állnak, a felügyelen kívül álló tőkepiacok a válság kitörése előtt már hatszor akkorák voltak, mint a felügyelet alatt állók. Ez okozta a gondot.

Mi a megoldása ennek a helyzetnek?

Két kiút van. Az egyik az, hogy létrehozunk egy nemzetek feletti szabályozó szervezetet, a másik pedig hogy visszatérünk a nemzetállami keretekhez, és ismét felruházzuk a nemzetállamokat azzal a lehetőséggel, hogy szabályozzanak. Az első lehetőség eddig nagyon komoly akadályokba ütközött: az EU-országok tavaly októberben úgy döntöttek Párizsban, hogy nincs harmonizált beavatkozás.

Lehetséges út, hogy nem adunk fel semmit a még meglévő szuverenitásunkból, és mindenki maga kezeli a válságát – ez a nemzetállamok visszaépítését szolgálja. De ez a válasz nehezen egyeztethető össze az euró bevezetésére irányuló magyar elképzelésekkel, hiszen a nemzetgazdaság szabályozásának egyik fontos eszköze a saját valuta.

Pedig most sok szó esik arról, hogy a gyors euróbevezetés menthet meg minket a csődtől.

Ezzel nem értek egyet, hiszen az elmúlt nyolc évben az euróövezet kumulatív inflációja húsz százalék, míg a magyar kumulatív infláció ötvennyolc százalék volt, vagyis a mi inflációs rátánk majdnem háromszorosa az euróövezetének. Márpedig a nominálkonvergencia reálkonvergencia nélkül bukáshoz vezet.

Vagyis csak úgy érné meg Magyarországnak bevezetni az eurót, az euroövezethez harmonizálná vissza a magyar árakat. Ilyen viszont még nem történt sehol.

Majd meglátja, mi lesz a szlovákokkal az év végére: a legnagyobb zuhanás lesz Európában, pontosan úgy, ahogyan az írek esetében történt.

Ráadásul, ha a mi konjunktúraciklusunk eltér az euróövezet konjunktúraciklusától – márpedig nagyon is eltér – akkor a csatlakozó ország a gazdasági igényeivel ellentétes monetáris politika szenvedő alanyává válhat. Fontos megérteni azt is, hogy ilyen körülmények között az árfolyamkockázat a csatlakozás után nem tűnik el, hanem átalakul hitelkockázattá, mert a magyar gazdaság teljesítőképessége markánsan eltér az euróövezet gazdasági teljesítőképességétől, mindössze hatvankét százaléka körül alakult.

Nemcsak az euróval kapcsolatban szkeptikus, gyakran beszél arról is, hogy elhibázott az a gazdaságpolitika, amely a multinacionális nagyvállalatoknak több adókedvezményt juttat, mint a hazai kis- és középvállalatoknak, és hogy túlbecsüljük a külföldi tőke szerepét.

Mit hoztak a multik Magyarországnak? Bérmunkát. A bérmunka pedig addig van itt, amíg nem talál olcsóbb bérmunkát hasonló teljesítőképességgel, aztán megy tovább. Én nem látom annak a lehetőségét, hogy a nemzetgazdaságot fenntartsuk abból, amit a multik által biztosított bérmunka hoz. Magyarország elmúlt húsz éve klasszikus példa a Kuznets–Williamson-hipotézisre: amikor egy ország a felzárkózás pályájára lép, a fejlett régiók és társadalmi rétegek hamarabb zárkóznak fel mint a fejletlenek, akik leszakadnak.

A felzárkózó ország társadalma előteremti azt a vagyont, amiből a képzett munkaerőt elő lehet állítani, de a képzett munkaerő bére nem elégséges sem a képzett munkaerő utánpótlásának biztosítására, sem a leszakadó rétegek ellátásának fedezetére. Tehát ez nem működik, ez egy kifulladt modell. Kezdetben óriási hatékonyságnövekedést idéz elő, látszólag óriási gazdasági növekedést eredményez, de ez csak néhány évig tartható.

Mi a külföldi tőke alternatívája?

A nemzetgazdaság alapjait az úgynevezett komparatív előnyökre kell építeni. Azt kell kitalálni, hogy melyek azok a természeti vagy társadalmi tényezők, amelyek ezt a régiót, országot, társadalmat versenyelőnybe hozzák a többiekkel szemben. A mi esetünkben a két nagyon erősen kiugró tényező a víz és a föld.

Magyarországnak már régen Európa egyik legjobb, legfejlettebb mezőgazdaságával és élelmiszeriparával kellene rendelkeznie. Ez az a terület, ahol verhetetlenek lennénk, mert senkinek sincsenek ilyen jó minőségű földjei.

De élelmiszerből túltermelés van Európában.

Kukoricából, meg még néhány alapanyagból. Sok mindenből viszont nincs túltermelés! Magyarországon például harminc évvel ezelőtt 57 ezer hektáron termeltünk rizst, ma kevesebb mint háromezer hektáron, és vesszük a rizst, ahonnan tudjuk, miközben a nagy rizstermelő országok exporttilalmat rendeltek el, mert már a saját lakosaikat sem tudják ellátni. Az élelmiszeripar amúgy is fel fog értékelődni, mert a világ lélekszáma gyorsan növekszik, ugyanakkor a környezetvédelmi problémák miatt csökken az élelmiszertermelő területek nagysága.

Tehát a kereslet növekszik, a kínálat pedig csökken. A mediterrán térséget például negyedik éve nagyon komoly erdőtüzek és aszályok sújtják, aminek következtében egy sor mediterrán termék már nem kerül piacra. A spanyol vagy a holland példa ugyanakkor azt mutatja, hogy ha egy ország technológiaintenzív mezőgazdasági fejlesztésekbe fog, az egész európai piacot meghatározó szereplő lehet. Magyarországnak is itt kéne keresnie a kitörési lehetőségeit.

index.hu