A KOZMOBIOLÓGIA ÉS KOZMOPSZICHOLÓGIA LOGIKAI ALAPJAI

 A Kozmosz biológiai hatásai című sorozatunk eddigi cikkeiben beszámoltunk egy új tudományág néhány alapvető eredményéről (Harmadik Szem, 1996 február, március, április). Ez az új tudományág azonban rendkívüli ellenállással találkozik az intézményesített, a társadalom hatalmi szféráiba beépült tudomány (establishment) részéről. Mi ennek az oka?

Vegyünk sorra néhány ellenérvet, utána jöjjön a terület logikai megtisztítása!

1.) Először is, a kozmobiológia úgymond nem szükséges és nem lehetséges tudomány. A biológiai organizmusoknak megvannak a maguk törvényei. Miért kéne a biológiai szükségszerűségek megértéséhez egy teljesen más jelenségkört leíró tudományhoz fordulnunk? Ez értelmetlen és szükségtelen egyaránt.

2.) Másodszor, bár igaz, hogy minden mindennel összefügg, de a kozmikus hatások a biológiai szervezetekre, ha léteznek is, elhanyagolhatóak.

Harmadszor, ha mégis léteznek tudományos tények, melyek bizonyítják a

kozmikus hatások létét az emberi pszichikumra, akkor ezek csakis anyagi részecskék vagy erőterek közvetlen fizikai hatásával lehetnek kapcsolatosak, mint például a napkitörések hatása az idegrendszerre. Az űrhajósokra a napszél mint erős kozmikus sugárzás gyakorol hatást, ahogy a röntgen-sugárzás hatást gyakorol a laboratóriumban a szervezetre. Az időjárás hatásaira érzékeny emberek a napszél megerősödésének hatására létrejövő hideg vagy melegfrontok meteorológiai hatásait tapasztalják. A kozmobiológiai hatás tehát ritkán, de lehet valóságos, de a mai tudomány az összes ilyen hatást világosan értelmezni tudja. 4.) Negyedszer, nem létezik, és nem létezhet közvetlen Kozmosz-psziché kölcsönhatás, csak közvetve, fizikai hatások szigorú egymásraépülésével.

5.) Ötödször, a kozmobiológia tudományága mindörökre betiltandó,

leállítandó, a kutatások hatóságilag megakadályozandók, mert a kozmobiológia áltudomány, az igazi tudomány halálos ellensége. Érvek: a kozmobiológia gyanúsan közel áll a dicstelenül leszerepelt, hitelét egyszer s mindenkorra elvesztett, véglegesen hamisnak bizonyult asztrológiához. Márpedig ha a kozmobiológia mégoly tudományos alapossággal bizonyított tényei itt-ott esetleg kapcsolatot mutatnak ki kozmikus és földi rendszerek között, ezzel az asztrológia alá adnak alapot.

 A Világegyetem természete

 Világlogikák (5. Rész, ld. Harmadik Szem, u. ezen szám) c. tanulmányomban megmutattam, hogy minden megismerés legelső lépése a Világegyetem természetének feltárására kell irányuljon. Minden további vizsgálatot az itt szerzett ismeretek, vagy helyesnek tartott feltevések határoznak meg. Egy élettelen Világegyetemet részeiből kell megérteni, redukcionista szemlélettel kell tanulmányozni, egy élő Világegyetemet egészében, mint organizmust is meg kell közelíteni. És ami vonatkozik az egészre, az érvényes a részre is, még a materialista redukcionizmus gyakorlata szerint is: a Világegyetem esetleges élettelen természete tudományos alapot ad a földi rendszerek redukcionista, részletekben kimerülő, atomizáló vizsgálataihoz. És fordítva: a Világegyetem esetleges élő vagy tudati természete a redukcionista atomizáló szemlélet alapvető hiányosságát mutatná.

A Kozmosz organikus jelenségeiről a csillagászat és az elméleti biológia összekapcsolásával az életjelenségek legáltalánosabb lényegi vonását megragadva általános életjelenségeket adtam meg, amelyeknek a földi élet jelenségei csak alesetei, és amelyek így általános jellegüknél fogva először lehetnek alkalmasak a kozmikus élet- és tudatjelenségek vizsgálatára (Élő égitestek, Harmadik Szem, 1995 június, július, augusztus). Térjünk rá most a kozmobiológia elleni érvekre, pontosabban, ezen ellen-érvek elleni érvekre.

1.) A különböző szférák összefüggése nem ismeretlen a tudományban. Egy példa Neumann Jánostól, a kibernetika megalapozójától, aki meteorológiai előrejelzések megbízhatóságának növelésével foglalkozva bukkant a problémára. A fizika, meteorológia egyenletei a világszerte egyre jobban megfigyelt meteorológiai adatokkal együtt elvileg lehetővé tehetnék az adott pontosságú, megbízható jóslást. Az igazi problémát az okozza, hogy a meteorológián kívüli, s így a meteorológiai egyenletekkel figyelembe nem vehető tényezők is lényeges szerepet játszhatnak az időjárás alakulásában, például, hogy sztrájkolnak-e a Ruhr-vidéki munkások. Ha sztrájkolnak, kevesebb szennyező anyag jut a légkörbe, s így a felhő, amely képződött volna, nem képződik. A meteorológus nem képes számításba venni a Ruhr-vidéki munkások anyagi, gazdasági, szakszervezeti viszonyait, lelkiállapotukat, a szakszervezeti vezetők szónoki képességeinek és inspirációinak alakulását az adott időszakban, amely utóbbi maga is kapcsolatban állhat az időjárással vagy a meteorológia tegnapi előrejelzésének esetleges kudarcával. A szférák kölcsönhatása így szükségképpen ‘előreláthatatlan’, spontán jelenségekre vezet.

Hasonló eredményre jutott Stephen Th. Bornemisza (1954). “ A Természet végső titkai” c. könyvében megmutatta, hogy a véletlen nem egy különös, esetleg rosszindulatú erő, amely letéríti a rendszereket szabályos fejlődésük tökéletes útjáról, hanem a törvényszerű fejlődésnek gazdagabb lehetőséget kínál. Bornemisza hasonlatában a véletlen a Természet kapcsolóasztalának mélyebb szintű törvényszerűségeinek kifejeződése, amellyel a különböző szintű törvényeket kombinálja (lásd G. A.: A Természet végső titkai. Harmadik Szem, 1995 október, november, december, 1996 január).

2.) Igen, tegyük fel, hogy vannak példák a különböző szférák kölcsönhatására. De ez a kapcsolat szükségképpen véletlenszerű, esetleges - mondhatja a materialista redukcionizmus híve. Így például a redukcionista Atkins: Teremtés (Gondolat, 1987) című művében az evolúció huszonhét kulcslépésében szorul rá a döntő tényező szerepében a véletlen kiemelésére. A véletlen tehát egyáltalán nem esetleges, hanem maga a döntő tényező a biológiai, és különösen a tudati evolúcióban. És épp ez az, amire mi kíváncsiak vagyunk. A helyzet tehát az: vagy redukcionisták leszünk, és akkor a kulcslépéseknél meg kell elégednünk egy nem-tudományos “ véletlen” szerepének emlegetésével, vagy valóban érdekelnek bennünket ezek a kulcslépések, és elkezdjük a különböző szférák kölcsönhatásainak tanulmányozását, a véletlen, a spontaneitás tudományos vizsgálatát.

Mivel jelen tanulmányunkban a spontaneitás a kulcsjelenség, érdemes a spontaneitás fogalmát világosan megfogalmazni. Bauer Ervin szerint a spontán jelenség nem vezethető le a környezet fizikai-kémiai viszonyaiból. Ez annyit jelent, hogy a rendszer viselkedése nem mechanikus, a rendszer viselkedése a környezeti feltételeknek bonyolult és változó függvénye, azaz a rendszer belső feltételeit képes sokoldalúan és érzékenyen változtatni, úgy, hogy hasonló fizikai hatásokra képes lehessen lényegesen eltérő válaszokat is adni. A spontaneitás egy mélyebb szintje az, amelyben a fellépő változás a rendszer belsejében a rendszer belsejében fellépő fizikai változásokból sem vezethető le. A fizika által le nem vezethető hatás nem létezik, ha a fizika univerzális. De a fizika egyenleteinek érvényre jutásához szükséges határ-és kezdeti feltételek nem vezethetők le a fizikából. Bauer Ervin szerint azonban a biológia alaptörvénye nem vezethető le a fizikából, bár a fizika törvényei egyetemes érvényűek. Azok a feltételek, amelyek között az egyes fizikai törvények érvényesülnek, akkor vezethetnek spontán jelenségekre, ha különböző szférákat kapcsolnak össze. Egy olyan fizikai rendszer, amelyben a mechanikai hatások mintegy járulékosan, kísérőjelenségként elektromágneses jelenségeket hoznak létre, és amely fizikai rendszer mechanikai viselkedését ezek az elektromágneses jelenségek irányítják, még lehetne élettelen rendszer, ilyenek például a robotok. Bauer Ervin ezért a spontaneitást nem tartja elégséges kritériumnak, és ezért fogalmazza meg az elméleti biológia alaptörvényét úgy, hogy “ Az élő és csakis az élő rendszerek soha nincsenek egyensúlyban, és szabadenergia tartalmuk terhére állandóan munkát végeznek annak az egyensúlynak beállta ellenében, amelynek az adott külső feltételek mellett a fizikai és kémiai törvények értelmében létre kellene jönnie.” Tehát egy ilyen mechanikai-elektromos rendszer akkor lehet élő rendszer, ha belső feltételeit önállóan, spontán képes változtatni, azaz, ha maga is képes elektromos jelek önálló létrehozására, módosítására, de nem mechanikus, hanem önálló, egységes, az egész szervezetre kiterjedő szabályozására. A valódi lényegi spontaneitás feltétele, hogy a rendszer egészére kiterjedő, a rendszer működésének szabályozásában részt vevő mezők (biológiai, vegyi-hormonális, elektromos áramlási terek, áramkörök, akusztikus, elektromágneses hullámok, vákuumhullámok) energiái egymással kölcsönhatásba, energia-és információcserébe legyenek képesek lépni (Grandpierre, A.: The Physics of Collective Consciousness. World Futures, 1996). Egy ilyen rendszer számára egy hangjelzés éppúgy képes összes többi erőtér összehangolt egységes terében értelmezve jelként, ingerként szolgálni, mint egy fényjel, vagy egy vákuumrezgés hordozta gondolat. A spontaneitás tehát a különböző, önmagukban egész szférák összekapcsolódásainak jelenségköre. Így a fizikai és biológiai jelenségvilág határterületének világa szükségképpen “ megjósolhatatlan” , tehát a spontán jelenségek a határterületeken szükségképpen elszaporodnak.

Érdekes módon a fizika világán belül is fellépnek spontán jelenségek, mint pl. a “ spontán rekombináció” , a gerjesztett atom visszahullása alapállapotába. A spontaneitás oka itt is a jelenségkörön kívüli tényező bekapcsolódása, ami jelen esetben a vákuum zéruspontrezgése, ami viszont Harold Puthoff kutatásai szerint a Világegyetem összes részecskéinek mozgásából kapja energiáját. A véletlen másik forrása az áttekinthetetlenség, a követhetetlenül gazdag bonyolultság (és épp ez az áttekinthetetlenül gazdag bonyolultság az, amely a ráépülő jelenségszint törvényeinek megjelenéséhez vezet). Amíg azonban a fizika véletlenszerű eseményei a szokásos idő- és térbeli skálákon nem mutatnak általában irányítottságot, és ezért megfelelnek a “ vak véletlen” (matematikailag: Poisson-eloszlással leírható, egymástól teljesen függetlenül bekövetkező események) követelményének, addig a spontaneitás a biológiai evolúcióban huszonhét egymásrakövetkező skálán mutat következetesen irányítottságot. Másrészt, ami az egyes tudományágak számára spontán, előreláthatatlan jelenség, az az interdiszciplináris tudomány számára nem feltétlen az. A geofizika és a biológia határterületén a biogeofizika tudománya számára nem feltétlenül marad előreláthatatlan az, ami külön-külön szemlélve spontán vagy véletlen jelenségnek tűnik, mert ennek a határterületnek épp a kölcsönható szférák kölcsönhatásban álló tényezőinek összességéről kell számot adnia. Ez az összekapcsolás egyáltalán nem pusztán szak-kérdés, ellenkezőleg, alapvető filozófiai jelentőségű! Képzeljük el, hogy két terület, mondjuk az ég és a föld, vagy az álom és az ébrenlét határán két külön szféra hat kölcsön, és emiatt spontán, véletlen jelenségek keletkeznek, nem kivételként, hanem jellemzőként! Egy ilyen terület jelenségvilága az egyes szaktudományra specializálódott kutató számára a csodák, vagy legalábbis a megmagyarázhatatlan, véletlen, spontán jelenségek birodalma. És ha a spontán jelenségek a határterületeken tűnnek fel, akkor a többszörös határterületeken különös gyakorisággal jelentkezhetnek. Lehet, hogy a legnagyobb véletlen az összes Kozmoszban létező szféra összekapcsolódásában, összetartozásában rejti titkát. Ha a huszonhét evolúciós véletlen véletlenül egyirányba mutatása a legnagyobb véletlen, akkor ennek a véletlennek titkát egészen biztosan a kozmobiológia tudományában kell keresnünk.

A fogyasztói társadalomban az élet annyira beszűkült, hogy a nagy összefüggéseket szem elől tévesztettük. Az Új Tudomány a tudományok határterületeinek összekapcsolásával képes a világ visszahódítására, a tudat és a Világegyetem kölcsönhatásainak tanulmányozására.

“ Kozmobiológia” sorozatomban éppen konkrét fizikai tények

segítségével bizonyítom, hogy a Hold és az élővilág, a Nap és az élővilág, a Föld és az ember között olyan kölcsönhatások állnak fenn, amelyek javarészt elektromágneses természetűek, tehát “ testetlen” kölcsönhatások. Mivel a bioelektromágnesesség új tudományága (G. A.: Mitogenetikus sugárzás, Harmadik Szem, 1995 február, Biofotonok, 1995 március, Eleven elektromágnesesség, 1996 március) bizonyítja, hogy az élő szervezetek működésének vezérlésében az elektromágneses tér döntő szerepet játszik, ezért a kozmobiológiai hatások nem esetlegesek, hanem szükségszerűen döntő tényezők a szervezetek életének fenntartásában és irányításában. Az elektromágneses kölcsönhatás mellett egy még finomabb jelenségszint, a kvantum-vákuum kölcsönhatás adja a biológiai-tudati kölcsönhatás legfinomabb szintjét (lásd G. A.: Kozmikus összehangoltság. Harmadik Szem, 1992. aug., A vakító Semmi működése, 1993. szept., Pszí-mező, 1994. febr., márc., A tudat kvantumbiológiája, 1994 október, november).

4.) Az erőterek szerepe a biológiai rendszereket képessé teszi egymással testetlen kölcsönhatásba lépni. Az erőterek tehát egyben a pszichológiai jelenségek kulcsai is. Így ölünkbe hull a kozmobiológia és a kozmopszichológia (a közvetlen, testetlen kölcsönhatás) tudományos alapja!

Grandpierre Attila

Végül egy rövid, tanulságos audió összefoglalása a témának