Kulturális örökség, néprajzi sajátosságok

Karcag, és a környéki települések népi kultúráját alapvetően Nagykunság történeti néprajzi hagyományai határozzák meg. A tájegység életében jelentős esemény volt a kunok bejövetele. A 13. században a keletről jött etnikai csoportokkal újra megjelenik a Kárpát-medencében az eurázsiai sztyeppe lovasnomád kultúrája. A török- és iráni eredetű beköltözők hatása a térség embertani képén, anyagi és szellemi kultúráján egyaránt érezhető. Velük felülrétegződött a keleti kultúra, ennek hatása markánsan jelenik meg a Nagykunság és a vele munkamigráció illetve kereskedelmi kapcsolatban lévő szomszédos területek népi kultúráján. A térség sajátos történelmi fejlődésének, különös jogállásának és az ebből adódó zárt közösségének köszönhetően megmaradhattak azok a kulturális sajátosságok, amelyek a népi kultúránk különös színét adják.

Kunsági festett bútor
(Kattintásra nagyobb méretben is megjelenik!)

A térségben a korábban elkezdődött pusztásodás a török hódoltság ideje alatt fokozódott. A hódoltság, illetőleg a Rákóczi-szabadságharc utáni visszatelepülés, a Nagykunság benépesülése után alakult ki ez a sajátos történelmi tudat, ami a térségünket is jellemzi. Ez egyfelől származástudatot takar, de területhez kötődést is jelent. Kunnak lenni az élők tudatában annyit jelent, mint „konok, nyakas, kálvinista”, a szíken is megélő, összetartó, de egyben a Kunságon lakót is jelent. Befelé zárt világába alig enged be idegent, más etnikumút, más vallásút.

A keleti vonások ma is megfigyelhetőek
(Kattintásra nagyobb méretben is megjelenik!)

Különös természetű emberek a kunok. Az a mondás járja, hogy: sohasem tudni, hogy egy kun kire, miért haragszik… Egy biztos, hogy a táj jellemformáló tényező. Az Alföld egyenes, a kun ember is az, nehezen hajló. Bél Mátyásnak, a 18. század nagy utazójának feljegyzései jól mutatják a korabeli állapotokat: „A föld különben kövér, feketés, ha megtelik nedvességgel, megterem mindenféle magot, noha trágyázás nélkül, pusztán csak szántással forgatják meg. A szőlőt is megtűri, melynek gyümölcse halványvörös és kellemes, de nem tárolható. Nem marad el állattartásban sem, sőt, ökrök, lovak, disznók és juhok igen kiváló ivadékait neveli. (…) Ha az ember szóba áll velük, ki nem fogynak a síránkozásból, jajveszékelésből. (…) Különben testük erős, és az sajátos ruhába, többnyire kékbe, néha fehérbe öltöztetik. Egyaránt csinosak a férfiak és a nők, de a nőkben nagyobb a tisztelet a férfiak iránt, ámbár csintalanabbak is a férfiaknál. A fiatal nők ugyanis mikor férjhez mennek, a többi magyar szokása szerint otthon maradnak, ha férjük távol van a földön és a legelső adandó alkalommal tiltott szerelemre lobbannak és megszegik férjük iránti hűségüket… Ritkán található itt tizenöt esztendősnél idősebb hajadon lány, ha szép, menyecske annál több, akik csak arra törekszenek, hogy csinos ruházatukkal elhagyjanak más előkelőbbet. Irással mindnyájan foglalkoznak,: az olvasáson kívül meglehetősen sokan ismerik a latin nyelvet is.”

A Nagykunság, mint az Alföld legnagyobb állattartó körzete életmódjában sokáig megőrizte a keleti hozadékot, ami fundamentumát jelenti annak a származástudatnak, és annak a sajátos színezetű népi kultúrának, amely olyan markánsan megmutatkozik.

A redempcióval újabb erosítést kapott az a másság, a régi jogállás visszaszerzésére irányuló törekvések egyesítették az erőket egyben a határokat is kijelölték. Ez védelmet jelentett az itt élő lakosságnak. Feltételezzük, hogy a visszatelepült lakosság között arányaiban több lehetett a kun származású, a többi betelepült pedig alkalmazkodott a kultúrájukhoz. A redempció során visszavett privilégiumok keretei között zajlott az a sajátos parasztpolgári fejlődés, ami, ha töredékeiben is, de megőrzött jó néhány olyan kulturális elemet, ami nem tulajdonítható másnak, mint az egykori kun műveltség töredékének. Az etnikus identitás hangsúlyozása mindig nagy társadalmi problémák idején, amolyan válsághelyzetben kap nagyobb hangot és teret. Kétségtelen, hogy e sajátos történeti tudat kialakulásában, formálásában a helyi értelmiségnek szerepe volt. A helytörténet oktatása az iskolák tanmenetének része volt. A két világháború között a helyi nyomdákban készült füzetek hátsó borítóján rövid Kunság-történetet olvashatott a kisdiák, a helybéli tanítók, nagyhírű gimnáziumi tanárok között jó tollúak is voltak.

Ők autentikus közvetítői voltak e néprajzi csoport kultúrájának. Függetlenül attól, hogy „őslakosok” vagy „tősgyökeresek” avagy jövevények voltak, gondolkodásukban egységessé váltak Karcag lakói. A kuntudat mindig úgy forog közszájon mint a magyar társadalmi tudat egyik része, a magyar kultúrába olvadt idegen elem oly módon integrálódott az itteni hagyományokhoz, hogy közben megtartott – elsősorban az átmeneti rítusoknak köszönhetően olyan elemeket, amelyek a már vázolt történeti körülmények között hagyományozódva szinte máig fennmaradtak.

Övcsat kun oroszlánnal
(Kattintásra nagyobb méretben is megjelenik!)

A kun műveltség archaikus rétegét képezik a nyelvemlékek, elsősorban a földrajzi nevek, személynevek és a szórványemlékek, amelyeket a tájnyelv olykor jelentését veszítve is, de megőrzött. A kun műveltség így a nyelv is a 16. századra fokozatosan belesimult a magyar műveltségbe.

A nyelvtudomány összegezte a magyarországi kunok nyelvének problémáit, az újabb kutatási irány is kirajzolódott mostanra. Ezúttal csupán azokat a földrajzi neveket említjük, amelyek határnevekként fennmaradtak, nevük olykor a jelenkori térképeken is olvasható. Györffy István csak Karcag határán belül 1921-ben 63 kunhalmot írt össze, több, mint felük, ha torzó formájában is, de megtalálható mai is, a hozzájuk fűződő történeti monda az élő kultúra része.

Közülük egyik Orgondaszentmiklós, a 15-16. században elpusztult kun település Karcag határában, a mai Berekfürdő területén. Első okleveles említése 1521-ből való. A település neve ‘orgun-dag’ kaszáló hegy jelentésű kipcsak török szóból származik, de folytathatjuk a sort Karcag nevével, ami pusztai róka jelentésű szó, a török névmágia tipikus esete. A földrajzi neveknél általánosnak mondható, hogy személynév eredetűek, vagy a térfelszín jellegzetességére, illetőleg a hely különös jellemzőjére utalnak. A halom-neveknél maradva a Bengecseg halmot említhetjük, ami örököcskét jelent, vagy a Kormáncsok halmot, ami a kurban-csik, áldozati hely jelentésű. Határrészként a Karcag és Kisújszállás közötti Karajánost, Karajános gátját kell kiemelnünk. De folytathatnám a sort a Zádor, az Ecse helynevekkel is, melyek analógiáit a törökségi kultúrában is megtaláljuk.

A földrajzi neveken kívül a személynevek és a ragadványnevek igen figyelemre méltó emlékei a kun műveltségnek. Többségük tipikus ómen-név. Így a Karcag-Kunhegyes közötti Kolbazszék, Kolbazszállása ami a középkorban fontos közigazgatási szerepet töltött be. Vagy Kötöny – kunok kánjának a neve, ami ülepet jelent. Valamilyen tulajdonságra utalnak a Karakas (Fekete szemöldök), Karacs (feketés), Alacs (tarka, iromba) Árog, Csivag (Sovány), Csőreg (Katona) szavaink. Nyelvemlékeinkről szólva említenünk kell az egyetlen összefüggő szövegemléket, a kun miatyánkot, ami a keresztény imádság kun nyelvi fordítása. Idézzük a legrégebbi változatot, amint azt 1745-ben Varró István nagykun- és Nánásy János kiskunkerületi meghatalmazottaktól Kollár Ádám lejegyezte:

Bezén attamaz kenze kikte,
szenlészen, szenádon, dösön,
szen küklön, nitziégen, gérde ali kökte
bezén oknomozne, okné mezne, bergézge pitbütör küngön
il bézen ménemezne neszem bezdede jermez bezge utro
gergenge
ilme bezne ol gyamanga
kutkor bezne ol gyamanna
szen borszony bo kacsalli botson igyi tengere
ammen

A kun nyelvemlékek kutatásában elévülhetetlen érdemeket szerzett a karcagi születésű Németh Gyula, aki megvizsgálta a kunsági helyneveket, s Mándoky Kongur István, aki összefoglalta a tudomány eddigi eredményeit, a legjelentősebb kunsági szövegemlékeket, a kiszámoló verset és a kun miatyánkot összevetve a törökségi megfelelőkkel, rekonstruálta a valamikori kun hangalakot. Az erről szóló könyvet szülővárosa, Karcag adta ki 1993-ban, Mándoky Kongur István halálának egy éves évfordulójára emlékezve.

Karcag szellemi kultúrájának egyik jellegzetessége a néphit, ezen belül is a táltoshit, ami keleti párhuzamai alapján az ősvallás emléke kultúránkban. A pásztorkultúra éltető közegében a táltos-hit etnikus gyökerű eleme a népi kultúrának, ami a kun műveltségi felülrétegződés okán maradhatott meg napjainkig. A kunsági és Hortobágy-melléki táltos a valamikori sámán megfelelője. Képzete elevenen él a mai néphitben is, alakja termékenyítőleg hatott a népi díszítőművészetre is.

Népszokásaink között, a lakodalmas szokáskör és a temetkezési kultúra különös voltára hívjuk fel a figyelmet.

A lakodalmas szokásrendben számos régi keleti, kelet-európai szokáselem él, főként a házassági ajándékozásnál, a lakodalmas jelképeknél, így az almaszimbólumokban, a lakodalmas zászlóknál, a vőlegénytől a menyasszony számára megkívánt ajándékok kapcsán. Karcag lakodalmas szokásrendjében a menyasszony vételárának (a hajdani kalim) emlékének meglétét az 1974-ben gyűjtött Szolnok megye Néprajzi Atlasza felmérései is igazolták. A pénzért rótt menyasszonytánc voltaképpen ennek az emléke. Még a 19. század végén is kevés volt a fiatalok ismerkedési alkalma, ha egy legény nősülni akart, a násznagyával elment a kiszemelt lány szüleihez. Ha egyezségre jutottak, jegyajándékot küldött, ami rendszerint pénz volt. Gyűrűt az 1870-es évek elejéig nem kaptak a menyasszonyok. Ma már a lakodalmas szokások is megváltoztak, de a hagyományőrzők jóvoltából egyre több hintós esküvőt tartanak, a hagyományos jelképeket is megőrizték.

Felkendőzött lakodalmas lovak 2002. májusában
(Kattintásra nagyobb méretben is megjelenik!)

A lakodalmas tisztségviselők között archaikus, a vőfély és a lovaslegények alakja. A vőfélyversek a szokásrend pontos leírását adják. Nem lehet véletlen, hogy az első vőfélyversek az Alföldnek erről a vidékéről kerültek elő. Itt, a Nagyalföld közepén, a Kunságon maradtak meg olyan apró elemek, a legösszetettebb társadalmi intézménybe, a lakodalmas szokásrendbe ágyazva őrzik az egykori kun kultúra emlékét. Így a lakodalmas zászló – kendő, mint jelkép, a juhfej rituális osztása. A lakodalmas zászló, a kendő, amit a hintós lakodalmaknál ma is látunk, meglehetősen régi jelképe a kunsági népi kultúrának. A lovak kantárjára kötött kendő, a vőfély botjára vagy mellére tűzött kendő ill. pántlika eredete a közép-ázsiai törökségi kultúráig vezethető vissza. A kendő valójában zászlónak felel meg, ajándékozása, akár jegykendő, akár a lovaslegényeknek adott ajándék formájában maga is a lakodalom jelképe.

A folklór őrizte meg a kunkapitányok alakját. A kunoknak valaha saját bíráik voltak, akik a közösség ügyeiben eljártak, a nádornál képviselték a kunokat. A Hármas Kerület megszűnésével, az új megyerendszer megszervezésével tisztségük megszűnt, de alakjukat a folklór tovább őrizte. Őket köszöntő vőfélyversek is maradtak fenn. A hagyományőrzés szép példája, hogy a millenium évében éppen Kisújszállás volt a kunsági városok közül az első, aki felelevenítette a kunkapitány-választás emlékét. A hat nagykun város (hetediknek csatlakozva Berekfürdő) minden évben választ kunkapitányt. Az lehet kunkapitány, aki valamilyen módon kivívta a helyi társadalom megbecsülését. Karcag első kunkapitánya Györfi Sándor szobrászművész lett 2001-ben.

Temetkezési kultúránkban a kunok sajátosságának tekintik a kutatók a kurgánon álló, kezükben áldozati csészét tartó ősszobrokat, amik a kunok vándorlási területén a 9-11. századtól megtalálhatók. A magyarországi kunok vezetőrétege itt is állított ősei tiszteletére ilyen sírszobrokat, amint arra a földrajzi nevek alapján következtethetünk: úgy, mint Kunkép, Korhány (kurgán), Kormancsok (áldozati hely) nevek esetében. A kunok lila gyásza és a sírokba rontáselhárítás céljából tett kultikus növény, az anyarozs (Secale cornutum) és az üröm (Artemisia) olyan eleme a népi kultúrának, ami minden kétséget kizáróan a kunokat jellemezte. Közülük – pl. a lila gyász emléke –, a Nagykunságon, Karcagon, Kunmadarason és Kisújszáláson, valamint a 18. század végi nagy migrációs hullám teremtette bácskai Feketics, Pacsér és Bácskossuthfalva helységekben a 20. század elejéig megmaradt.

A népi táplálkozás terén a szárítás, füstölés és a juhhús főzésének, fogyasztásának sajátos szokása jellemzi vidékünket. A családi ünnepek sem múlhatnak el úgy, hogy birkatest ne főjön. Sehol sem főzik úgy a birkapörköltöt, mint Karcagon. A fejnek, körömnek, faroknak perzselése pikáns ízt ad az ételnek. Az Alföldön a perzselés csak a Nagykunságra jellemző, a Jászságban csupán egy helységben, Jászkiséren ismerik, de mint tudjuk Jászkisért a 18. században kunok népesítették be. A juhfej rituális osztása ugyancsak keleti hozadéka népi kultúránknak. A lakodalmas szokásrendben maradt ránk. A leginkább tiszteletre méltó személy (a vőlegény násznagya, vagy a legidősebb vendég) kapja a főtt juhfejet. Amíg a juhhús az ünnepek eledele, addig a köles a népi táplálkozás szerényebb, de annál fontosabb alapja. A kásaételek a hétköznapokon kerültek az asztalra a századfordulóig. Természetesen most, amikor a hagyományok újjáéledésének korát éljük, s mindezt egyfajta kulturális turizmus keretében valósítjuk meg, meg kell említeni, hogy az Alföldön köles-főző verseny csak Kisújszálláson van minden évben ősszel, a Kun viadal kapcsolódó rendezvényeként.

Búboskemence
(Kattintásra nagyobb méretben is megjelenik!)

A köles a kunokkal került az Alföldre. Valaha kölesből erjesztett sör volt a boza, amit utóbb kunsavónak is mondtak. Ma már nem ismerjük a bozát, csak a népnyelv őrizte meg emlékét: Kunmadarason ma is mondják a részeg emberre, hogy bozálkodik, be van bozitálva…

Tárgyi kultúrában elsősorban az állattartáshoz kötődően, a kunsági legénybot, a kutyanyakörv, és a nyereg szerkezete őrizte a keleti kultúra emlékét. A kunsági legénybot a középkori fegyver, a buzogány formáját mutatja.

A viseletben a kunsüveg az, aminek kontinuitását igazolni lehet szinte a kezdetektől addig, míg a kalapviselet ki nem szorította. A székelyderzsi falfreskó hátrafelé nyilazó lovasának fején látható süveget jellegzetes viseletként a katonáskodó kunok szinte a 18. század végéig őrizték. A kunságiak viseletét szóló 1855-ből való feljegyzés így írja le: „a leginkább franczia kék posztó zsinóros nadrág, ezüst gombos dolmány, szép kordoványcsizma.” A kék posztóruha a vagyonos parasztság és az elöljárók körében általánossá vált. A nagykun Nádor huszárok ruhája őrzi az egykori híres férfiviseletet. A kék szín rangot, méltóságot kölcsönzött viselőjének. Szokás máig a sötétkék színt kunkéknek mondani.

Cifraszűr
(Kattintásra nagyobb méretben is megjelenik!)

A cifraszűr ázsiai eredete bizonyított. A Kunságra annyiban jellemző, amennyiben a rajta lévő díszítés sajátossá tette. Ez a viseleti darab a legvitatottabb, hiszen a magyar nyelvterületen mindenhol elterjedt, ám a különböző kelet- és nyugat-európai hatásokra alakult sajátosan magyar viselet lett. Álló gallérja, szabása, rátétes díszítése, archaikus, közép-ázsiai, de a díszítése olykor hódoltságkori török hatást is mutat.

Kisbunda oldalrésze Kisújszállásról
(Kattintásra nagyobb méretben is megjelenik!)

A női viseletben a kör alakú kunsági kisbunda jellemző. A 20. század elejéig viselték. Visszafogott, barna alapon fekete selymezése a puritán kálvinista stílust mutatja.

A Nagykunsággal határos területekre is eljutott a hajdúsági, északbihari, délborsodi, hevesi területekre, elsősorban a vásározók révén, majd a helybéli mesterek is átvették. A debreceni vásárokon jelen volt az egész Tiszántúl, a mezőtúri szűcsök Sarkadig és Váradig is elvitték portékáikat. A nagyobb kunsági városokban 15-20 szűcs is megélt. Vagy önálló céhet alkottak, vagy összeálltak szabókkal és más iparosokkal. Hívták kunbundának, túri vagy karcagi bundának, gallérbundának és kerekbundának, ha nagyon bő volt, fodros bundának.

Karcagi asszonyok parasztpolgári viseletben a 20. sz. elején
(Kattintásra nagyobb méretben is megjelenik!)

A Kunság, így Karcag népviseletére is jellemző tehát a cifraszűr, a kunsüveg, a hétköznapi pásztorviseletben a bő gatya, borjúszájú ing és fekete, pitykés lajbi. A kör alakú nagybunda, aminek válltányérja kálomista virágozású (fekete, sötétlila rozmaringozású). A nagybunda női párja a viseletben a már bemutatott kunsági kisbunda. Napjaink egyik szép szokása lett, hogy nagyünnepeken újra népviseletben jelennek meg az emberek. A Jászság esetében különösen szép színes viseletről beszélhetünk, azonban a Kunság, mintha zavarban lenne, hogy mit is hordjon … Nem szabad elfelejtenünk, hogy amit ma népviseletnek mondunk, az alig több száz évesnél, voltaképpen az 1896-os nagy ünnepségek idején alakultak ki oly módon, hogy a főúri viselet hatott a paraszti ill. parasztpolgári viseletre is. Ennek tükröződését látjuk a debreceni cívisviseletben, a jászsági cifra női viseletben is. A Nagykunság református vidék lévén sohasem cifrálkodott, viseletében is puritán egyszerűség jellemző. A hagyományok feléledésének korában természetes jelenség, hogy az ünnepeken hagyományos viseletben, népviseletben jelennek meg az emberek, ezzel is hangsúlyozva a saját kultúra fontosságát. A férfiak fekete posztóból varrott zsinóros dolmányt hordtak csizmanadrággal, fényesre pucolt csizmával, később pantallóval. Számos fotót láthatunk pl. a Néprajzi Múzeumban, amelyeket Györffy István gyűjtött a század elejéről.

Városunk hagyományos női viselete a parasztpolgári szabást (sonkaujj, karcsúsított, hátul ráncolt felsőjű, lefelé bővülő aljú, nemes anyagból, taftból, kőrisbogár színű selyemből) mutatja. Színeiben is visszafogott, lehetőleg sötét tónusú anyag, hiszen a reformátusok ilyet hordtak. A családi albumokban bőven találunk példát, a 19. század végén, a 20. század elején a módos családok már leültek a fényképezőgép elé. A múzeumokban található századfordulós fotók jól láttatják, hogy a karcagi, madarasi, kunhegyesi és kisújszállási, tehát a nagykunsági módos (redemptus) parasztpolgár asszony nem visel kötényt az ünnepi ruhájához szemben a szolnoki, mezőtúri asszonyokkal. A karcagi asszonyok csak munkához hordtak kötényt. A 20. század első harmadában azonban gyökeresen változott a viselet. A divat megváltoztatta. A lányokat telente varróműhelybe adták, ahol a legfontosabb darabok szabását-varrását megtanulhatták. Ezekbe a varrószalonokba párizsi divatlapokat is járattak, így városunkat sem kerülte el az új hullám, az ejtett derék és egyenes szabásvonal… A népviselet nagy változását eredményezte, bár szándéka ellenére a 20. század első negyedében induló Gyönyösbokréta mozgalom is. Újra élesztették a hagyományokat, az alföldi városok is szüreti mulatságokat szerveztek, a szüreti felvonulásokon amolyan magyaros, buggyos ujjú fehér blúzban, térdig érő szoknyában, piros mellénnyel vonultak a lányok Operett-viselet volt ez, de mindenki követte, annak ellenére, hogy kevés köze van a népviselethez.

A népi díszítőművészetben a kunhímzés jellemzi a térséget. A gyapjúból, növényi festékkel festett szőrből varrott, párhuzamosok között futó, ritmusosan ismétlődő minta szép színfoltja a népművészetnek. Legszebb 18. század végi darabokat a karcagi Györffy István Nagykun Múzeumban láthatnak az érdeklődők. A népi díszítőművészeti körökben, ami pl. Karcagon működik a régi minták variánsait varrják népművészeink.

Kántor Sándor kerámiái
(Kattintásra nagyobb méretben is megjelenik!)

A kunhímzés mellett a népművészetnek más ágai is virágzanak városunkban: így a fafaragás, csipkeverés és a fazekasság. A fafaragás és a bútorművesség céhközpontja volt Karcag, ahová a környező települések mesterei is tartoztak, s akik a debreceni és nagyváradi asztalosstílust honosították meg a vidéken. Fenyődeszkából készített ládákat, lócákat, falitékákat készítettek. Kezdetben sötétkék, fekete alapon jelent meg a díszítés, a fő motívumok vésett majd festett körmezőben jelentek meg, ami a magyar bútorfestő hagyományban egyedülálló volt. A fafaragó népművészet központja ma is Karcag. Kiemelkedő alkotói Andrási Mihály, Hemző János, Tóth László, Bartha András, Tyukodi László.

A csipkeverés hagyományos központjának számított Karcag. Az egykori karcagi Háziipari Szövetkezetbe bedolgozó népművészek az 1990-es évekre teljesen magukra maradtak. Néhányan, így, Pincésné Soós Gyögyi és Oláhné Lipták Erzsébet igyekeznek a hagyományos mintákat fenntartani, éltetni, s mint a népművészeti ág örököseként jelentkező népi iparművészet prezentásaiként menteni az értékeket.

Méltán híres a karcagi csipke
(Kattintásra nagyobb méretben is megjelenik!)

Noha hagyományosan nem számított a fazekasság központjának Karcag, Kántor Sándor munkássága révén mégis az lett. Az 1960-as évektől a mesterség csúcsán lévő Kántor Sándor azzal, hogy tanítványokat indított útnak, így a tiszafüredi Szűcs Imrét, Sz. Nagy Istvánt, Kovács Lászlót, ifj. F. Szabó Mihályt megtette azt, amit mesterember tehetett: átadta a stafétát és messzeföldön híressé tette a karcagi fazekasságot. Kántor Sándorra méltán büszkék a helybéliek. Karcagon született 1894-ben. Szerencsés volt a Györffy István néprajztudóssal való találkozás, aki ugyancsak a város szülöttje, aki felhívta a figyelmét a már kihaló félben lévő tiszafüredi motívumkincsre. Ezt követően kezdődött Kántor Sándor mesterség és művészeti pályájának az a szakasza, amely a páratlan értékteremtés korszakát hozta el. A Kántor-műhelyt a család tovább működteti, Tóth János fazekas viszi a mesterséget.

A lokális közösségek kultúráját, életképességét, megtartó erejét és halványodó jövőképét vizsgálva joggal támadnak kétségek. Mindenre kiterjed az információ és az intelligencia vezető szerepe és a szellemi munka mindinkább felváltja a fizikait. Egyfelől nyomasztó a már említett globalizáció hatása és szinte ezzel egyenlő mértékben felerősödik a lokális értékek felmutatásának vágya.

Az 1930-as évek közepétől a népi kultúra megmentésére és feltámasztására új színfolt jelentkezett: a Gyöngyösbokréta mozgalom. A produkciós szemlélet miatt a mozgalom befulladt, azonban az 1945 után létrejövő népi együttesek ebből az alapból építkeztek. A háború után a népi kultúra fenntartását és ápolását intézményesen biztosították. Periódusonként újraéledt majd hanyatlott az érdeklődés iránta attól függően, hogy a városi kultúra milyen igényt mutatott. A televízió Röpülj páva versenyei létrehozták a pávaköröket, a figyelem a népdalkincs felé fordult. Erdély mintha felébresztette volna a kollektív lelkiismeretet, népzene és néptánc gyűjtés indult, egyre több hívatásos együttes játszott autentikus népzenét is.

A táncház-mozgalom is sokat segített abban, hogy életre csalja a szunnyadó népzene és tánckultúrát. Mind többen hordtak népies ihletésű ruhákat, kicsit divat is lett a „folk stílus” a fiatalok körében. Az 1980-as évek közepétől szinte minden nagykunsági városban, de mondhatni a Hortobágy mellékén lévő településéken, így Karcagon is megrendezték a szüreti felvonulásokat, pünkösdi királyválasztásokat, királynéjárásokat. Utóbb már lovas legényekkel, huszárokkal vonultak, magyaros ruhába öltözve énekeltek, táncoltak az asszonyok. Ez felelevenített egyfajta „magyaros népviseletet”, azonban ez csak amolyan operett-magyar volt, valójában kevés köze van a népviselethez.

A rendszerváltás után megszervezett falusi turizmust sokan tekintették a családi jövedelem kiegészítő forrásának, így a vendégváráshoz hozzá tartozott a tájjelleget hangsúlyozó népies berendezés, népies ételek fogyasztása, sőt már-már versenyszerű főzése. Egy-egy birkafőző versenyre több ezren érkeznek Karcagra. Lehet vitatkozni azon, hogy helyes-e, jót tesz-e a népi kultúrának az ilyen fajta bemutatása, lehet-e ez üzlet? A fontos az, hogy életben maradjon a tájra jellemző díszítőművészet, szokáshagyomány, hiszen öröklődni és megújulni csak így tud. A történelem számtalanszor bizonyította már, hogy azok a népek tudtak fennmaradni, akik mindig megújultak, mert nem majmoltak másokat, hanem a saját kultúrából merítettek.

A milleniumi események kétségtelenül hangsúlyosabbá tették a nemzeti kultúra, ezen belül a helyi értékek, sajátosságok megmutatásának igényét. Tehát egyenes következménye a folyamatnak, hogy egy ilyen erős tradíciókkal bíró helyi társadalomban, mint a jászkunsági településeké, egyre többen öltenek népviseletet, felélednek a néphagyományok, hangsúlyosabbá válnak azok az ünnepek, amelyek a napfordulókhoz kötődő ünnepkörök fognak össze. A hagyományok újjáéledése egyben bizonyos értelemben vett újrafogalmazást jelent, a kor követelményeihez való igazodást is. A folklorizáció folyamatában átszüremlik a szokáscselekvés lényege, üzenete, de a megjelenési forma alkalomszerű. A tartalma, erkölcsi üzenete, mondanivalója azonban visszahat a mindennapi gondolkodásra is. A néphagyományok megőrzésében és újjáélesztésében a Kunság egésze szép példával áll élen. Köszönhető ez annak a néhány embernek, akik a kulcsemberek nem könnyű szerepét vállalják, akik tehetségüket, szorgalmukat és gyakran anyagi erejüket a közjó javára fordítják, és köszönhető annak a befogadó és támogató közegnek, amely lehetővé teszi a kezdeményezések kibontakozását.

A népi kultúrát bemutató rendezvények

Karcagon a majálist a Mesterségek Művészete Napjával ünneplik, ekkor mutathatják meg remekeiket a környékbeli kézművesek, népművészek és népi iparművészek. A rendezvénynek nagy sikere van, már utcasort megtöltenek a szebbnél-szebb tárgyakat árusító népművészek.

A város gasztronómiai sajátosságaiként kell említenünk azt, hogy a népi táplálkozást alapvetően a kunsági hagyományok határozzák meg. Az Alföld legnagyobb állattartó körzete volt a Nagykunság, jelentősebb állományok Karcag, Kunmadaras és Kisújszállás tulajdonában voltak. A táplálkozás alapja a juhhús volt. Tradícionális vidék lévén máig megőrződött az, hogy ünnepek alkalmával birkapörkölt kerül az asztalra. Az utóbbi hat évben már hagyományossá vált, hogy június utolsó hétvégéjén, Péter–Pál-kor megrendezik a Karcagi birkafőző versenyt, amikor is a környékbeli amatőr szakácsok megfőzik és mesterszakácsokkal zsűriztetik főztjeiket. Legutóbbi versenyükön 150 birka húsából főtt pörkölt. A városok versengenek egymással is, hogy ki főz ‘jobban’, a hagyományos főzési recept a nagykunsági városokban ismert. Amíg az ünnepek eledele a birkatest volt, a hétköznapokon a köles fogyasztása vált elterjedté. (Ma már kevesen ismerik ezt a gabonafélét, ezért népszerűsítésére Kisújszálláson a szeptember harmadik hétvégéjén rendezett Kun Viadalok harmadik napi programjaként a Hagyományos kunsági ízek főzőverseny ajánlásában a köles ételek kiemelt helyen szerepelnek.)

Faragott koporsós kapu az Erkel Ferenc utcában
(Kattintásra nagyobb méretben is megjelenik!)

Periodikus rendezvénynek számít az államalapítás évfordulójához kapcsolódóan a kulturális napok szervezése. Karcagon a Nagykun Kulturális Napok rendezvénysorozat négy napos, minden korcsoport és lehetőség szerint több társadalmi réteg kulturális igényszintjét igyekeznek figyelembe venni a rendezvény szervezői. Az új kenyér ünnepét is tartják egyben, hiszen a rendezvénysorozat része az arató felvonulás is. Október első hétvégéjén lovas napokat szervez a város, ahová a környék fogathajtóit és díjugrató lovasait várják.

Közművelődés, lapkiadás

Karcag, a Nagykunság hagyományos kulturális központja lévén, a városban működő Sződi Nyomda áldásos munkája folytán 1876-ban indult az első helyi lap, a Karcag és Vidéke című, amely 1878-tól Nagykunság címen jelent meg, kis kihagyással 1944-ig folyamatosan létezett. A Közérdek 1881-1882 között jelent meg. A 20. század elejének pezsgő szellemi életét jellemezte, hogy több lapot indítottak, így a már említettek mellett a Karcagi Hétfői Újság (1911), a Karcag című, tudományos és irodalmi folyóirat 1913-14, a Karcag és Vidéke (1904-től folyamatosan), a Nagykunsági Hirlap, (1903-1911), Karcagi Hírlap (1905-1938), Kisgazdák Újságja (1912), Kunsági Néplap (1883). Eltekintve néhány „vízhozta idegentől”, szinte midegyiket a helybéli értelmiségiek, közismert polgárok írtak. Jelenleg a rendszerváltást követően megjelenő Karcagi Hirmondó, a város tulajdonában lévő közéleti hetilap szolgálja a városi közélet iránt érdeklődőket.

A nagy elődöket tudó Karcagi Nyomda Kft. számos helyi és vidéki kiadványt bocsátott útjára. Rendre itt jelennek meg a városban élő alkotók munkái. Noha mindig jelentős volt a nagykunsági vonatkozású könyvkiadás, soha annyi munka nem jelent meg, mint az elmúlt évtizedben. Könyvekre gondolunk elsősorban, hiszen a város vezetése fontosnak tartotta mindig a kultúra mecenatúráját. Helyi szerzők műveit is és elszármazottak munkáit is támogatta. Évente két három kötet jelenik meg városi kiadásban, ezen felül kell még számításba vennünk a helyi könyvkiadó egyesületet, a Barbaricum Könyvműhelyt, ami tíz éves működése alatt közel száz kötetet jelentetett meg mondhatni Kelet-Magyarország kiadójaként.