"Nem jöttünk mi sehonnét. A mi őshazánk a Kárpát-medence." (Badiny Jós Ferenc)

Az iskolában körülbelül ezt tanultuk őstörténetünkről: a magyarok az Ural vidékéről származó, barbár finnugor nép, nyereg alatt puhított húst ettek, meglehetős "buta", "primitív", szerencsétlen nép, ráadásul mindenféle más népek hajkurászták ide-oda Eurázsia sztyeppéin keresztül, míg végül kikötöttek itt, a lejtő végén, a gödörben.

Mivel a "civilizált nyugat" már elfoglalta a további "menekülési útvonalakat", sőt a kalandozásoknak - rablóhadjáratok? - is véget kellett vetni mert a Nyugat kiismerte a magyarok harci szokásait, a magyarok letelepedtek, az itteniektől megtanulták a földművelést, a helyhez kötött állattenyésztést. Aztán Géza és István vezérletével nehezen ugyan, de kikeresztelkedtek bűnös, pogány hitükből.

Ami a finnugorságot illeti, tanulmányaink során megtudtuk, hogy nyelvünk teljesen idegen valami Európában, nem hasonlít egyetlen más itteni nyelvhez sem, igen bonyolult és nehéz, szinte megtanulhatatlan, legközelebbi rokonaink a finnek, aztán az észtek, és egy csomó kis, főleg belső-ázsiai nyelvet beszélő népcsoport. Tudósaink igyekeztek mindenféle példát is kreálni annak bizonytására, hogy rokon-nyelvekkel van dolgunk, és könyveinkben olvashattunk néhány finn mondatot, ami "mintha" magyarul is értelmes lenne...

Ha figyelmesen elolvassuk Anonymus, Kézai Simon krónikáit, Julianius barát hivatkozásait, feljegyzéseit, észrevesszük, hogy ezek nem nagyon stimmelnek mindazzal, amit tanultunk az iskolában. Sem azzal, ami még ma is a Magyar Tudományos Akadémia foggal-körömmel védett hivatalos álláspontja.

Pedig ez a finnugorság nem olyan "régi", száz-egynéhány éves gondolat mindössze, amit a Habsburg uarlkodóház eszelt ki és terjesztett el igen nagy hatékonysággal.

Ugyanakkor kutatások egész sora támasztja alá egyre szilárdabban azt, hogy egy sokkal nagyobb, ősibb népcsoport leszármazottai vagyunk, gyökereink sokkal mélyebbre nyúlnak, sokkal szerteágazóbbak, mint ahogy azt tanultuk.

A Nagyboldogaszony kapcsán már emlegettük az Erdélyben talált Vénusz-szobrokat. Ehhez hasonló művek persze máshol is előkerültek, a lelőhely tehát egyedül semmit nem bizonyít. Viszont a modern kormeghatározási eljárások - például a C14 - segítségével megállapítható volt: az erdélyiek a legrégebbi szobrok. De ezek még csak az "őstörténelem" részei, hiszen "a történelem az írásbeliséggel kezdődik".

 tatárlakai amulett

A történészek szerint az első írást Mezopotámiában (Sumer) találták meg. Csakhogy közben előkerült az a bizonyos tatárlakai (Erdély) amulett, amelyen ÍRÁS van - néhány rovásjel egyértelműen azonosítható a székely-magyar rovásjeleinkkel - és régebbi, mint a Mezopotámiában talált cserepek.

Azaz "a történelem a Kárpát-medencében kezdődik", és nem Sumerban, ahogy az a nemzetközi hírű Kramer professzor könyvében olvasható.

A téma természetesen sokkal nagyobb és szerteágazóbb, hogy itt részleteiben tárgyaljuk. Szerencsére egyre több hiteles mű jelenik meg erről a kérdésről.

Az őstörténetünkről, nyelvünkről első olvasatra ugyan kaotikusnak tűnő, de nagyon jó összefoglalását adja Badinyi professzor úr A magyarság eredete és a Nagyboldogasszony illetve a Szabadkőműves volt Badini uram c. írásaiban.

Ha mégis ki akarjuk emelni ennek a lényegét, azt mindenképp el kell mondani, hogy a kutatások szerint az ősidőkben a kiáramlás a Kárpát-medencéből zajlott (a tatárlakai amulett alapján), az itt élő - és innen kirajzott - nép ugyanazon a ragozó nyelven beszélt, amiből mai magyar nyelvünk kialakult. Ez a kirajzás eredményezte aztán azt az egynyelvűséget, ami alapján könnyen magyarázhatók olyan megállapítások, mint pl. László Gyula kettős honfoglalás-elméletének az a része, hogy az általa "első" honfoglalók nyelve is "magyar" volt, és "vagy az Álmos-Árpádi honfoglalók beszéltek avarul, vagy az avarok már magyarok voltak".

A jelenlegi hivatalos és magát "magyar"-nak nevező történelemírás a régészeti és embertani kiértékeléseket mellőzve egy "kiagyalt", tehát nem létező nyelvszármaztatási ötletbe erőltette a népi eredetet, és így meggátolta a népi hovatartozás felderítésének minden módszeres lehetőségét.

A magyar az egyetlen nép, amelynek őstörténetét és eredetét ilyen hatalmas és szinte átláthatatlan köd fedi be. Ehhez a "finnugor" származási elmélethez az MTA még ma is ragaszkodik. Ugyanakkor az MTA adta ki "A magyar nyelv történelmiés etimológiai szótára" című tankönyvet, eszerint nyelvünk szavainak 8,5%-a finnugor, 8%-a török, 14%-a szláv, 32%-a ismeretlen, 31%-a vitatott eredetű. Azaz ezeket az "összelopkodott" szavakat összeadva kiderül, hogy nyelvünk 95%-a nem is a mienk. Ezt hivatalosította a 48-as szabadságharc után a Habsburg uralom, ez az ún. finnugor szármnazási elmélet.

Egyéb "források" híján persze majdnem természetes, hogy nyelvi alapon tudjuk leginkább megközelíteni eredetünket. Ehhez a legegyértelműbb kiinduláési pont lehet a már említett tatárlakai amulett.

Ez az egész kérdéskör bonyolultabb annál, hogy ezen szűk keretek között összefoglalható legyen. Érdekes írások találhatók a témában többek között:

www.kitalaltkozepkor.hu (rengeteg írás olvasható itt többek között Pap Gábor, Szántal Lajos tollából, a "Hangtár" menüpontban ugyancsak többek között Pap Gábor előadások, rádióinterjúk hallgathatók vagy tölthetők le *.ra vagy *.mp3 formátumban)

 http://arpad.org (szintén sok írás a témáról)

Már egyre több könyv hozzáférhető ebben a témában is, elsősorban persze azokban a könyvesboltokban, amelyek kimodottan a magyarsággal kapcsolatos témákra szakosodtak. Azt nem mondom, melyik szerzők műveit érdemes olvasni, mert ahányan vagyunk, annyi félék, így talán csak azokat írom ide, akiknek az írásait olvastam, s amelyek tetszettek is. Ilyenek szerzők többek között Pap Gábor, Szántai Lajos, Badinyi Jós Ferenc, Varga Géza, Varga Csaba, Bíró Lajos, de még sorolhatnám. ők természetesen nem csak kimondottan ehhez a témához kapcsolódóan írtak, tehát már csak ezért is érdemes olvasni őket.

Badiny Jós Ferenc, a Magyar Biblia szerzőjének írása