A Sackler galéria ázsiai kiállításának szinte jelképeként legismertebb darabja egy ezüst gazella rhüton (ivókürt), amely képről csak oldalnézetből ismert, legérdekesebb díszítő eleme viszont hátul nézetből látható: a körbefutó, szelíd állatokkal díszes fríz közepén ugyanis egy stilizált tulipánban végződő, oldalágait visszametszett életfa látható. (Kép C.1) Magát a stilizált tulipánt három azonos méretű nyárfalevél alkotja, amelyek közül a középső aranyozott. Az arany nyárfalevél a halál feletti győzelem szimbólumaként szerepelt a 4500 éves mezopotámiai király sírokban, ahol nyakláncra fűzve vagy koszorúszerű hajdíszként ékesítette és óvta a másvilági útjára induló Shu-bad királynőt.

A múzeumi ismertető szerint „a gazella rhüton különleges iráni formáját tekintve ritkaság számba megy a szaszanida periódus ezüst edényei között”. Ismét egy poszt-pártus korabelinek ítélt (III.-IV. század), bevallottan rendkívüli darab, amely sehogy sem illik az ismert, zsánerre egymáshoz hasonló iráni ezüst tárgyak körébe. És ha „különleges iráni formája” is lenne, vajon miért dekorálja egy idegen kultúra idegen szimbolikája, amely még csak nem is hasonlít a perzsák szent fájához? Egy leginkább a realitás talaján álló  művészettörténeti értékelés szerint a rhüton „nem-iráni művészeti forrás által befolyásolt, és ez a művészeti forrás valószínűleg Baktria.”  Ázsia komplex történelmének valamelyest értő ismerőjének kell lenni, hogy ez az állítás a szkíta szó elhangzása nélkül kellő súllyal bírjon – három felkiáltójellel. Ugyanis a ritkaság, különlegesség és a baktriai szkíta hatás beismerése egy napon ráébresztheti  a szakembereket a besorolás újraértékelésének szükségességére.

                  Kép:  C.1 - a híres ezüst gazella rhüton oldal nézetből

Gunter és Jett saját információja szerint a rövid gazella-rhütonhoz (C.1) hasonlót az Ural hegység nyugati részén találtak, és még érdekesebb, hogy „egy nagyon hasonló késő pártus kerámia rhütonra akadtak Babilonban”. Ebből is arra következtethetünk, hogy az u. n. késő pártus időszakot nyilván egy poszt-pártus periódus követett, amely hosszú évtizedek során birodalmon belüli kölcsönhatások és kívülről a nagy selyem út forgalmának köszönhetően görög, indiai, bizánci hatás következtében fokozatosan egyre eklektikusabbá vált, és ezt nevezi a történelmi időrendhez  ragaszkodva a szakirodalom következetesen  kora-szaszanidának. A köztudatban és ismeretterjesztésben (de számos szakkönyvben is)  viszont a szaszanida megnevezés alatt egyszerűen iránit értenek vagy még általánosabban perzsát.  

Ehhez kapcsolódó érdekesség, hogy a Sackler galéria kiállításán van egy eddig (tudtommal) sehol nem publikált ezüst tányér, ahol centrálisan elhelyezve, egy 7 csúcsú világhegyen (amely szimbólum egy Shub-ad királynő sírjából származó kagyló plakettről is ismeretes) két aranyozott szárnyas ló áll, amelyek a gazella rhüton dekorációjához  hasonlóan egy félig nyílt tulipánt vesznek közre, és a vitrin előtt gyönyörködő nem kis meglepetésére a két szélső ezüst sziromlevél közötti harmadik ebben az esetben is aranyozott. Ráadásul a körbefutó indás dekoráció levelei között az Istennő korai időkből származó termékenység jelképei, tömör szőlőfürtök láthatók, amelyeket római hívei a jó Bacchus istennek sajátítottak ki.

A tárló ismertetése szerint a szárnyas lovakkal dekorált tányér szintén „szokatlan” a szaszanida ezüstök között. Szokatlan és ritka, de miért? – kérdezhetnénk. Talán mert a korábbi pártus időkből származik? Esetleg  mert más kultúrából származóként a többit meg kellett semmisíteni? Vagy mivel jellegében és szimbolikájában idegen és érthetetlen, nem szívesen és csak korlátozott számban másolták?  (Bár az ilyen jellegű tányér múzeumi ritkaság, és eddig pénz és igény híján céltudatosan senki sem kutatott hasonló után, a pártus földrétegekben azonban nyilván százával vannak régen halott papnők sírjaiban és az Istennő lerombolt vagy leégetett szentélyeinek betemetett kincseskamráiban.)

Bár a katalógus írói általánosítva megemlítik, hogy az iráni uralkodók udvari ezüstművesei gyakran folyamodtak inspirációért másokhoz – szkíta, bizánci, hellén és indiai kollégáikhoz –, de  mások szerint is innen-onnan importált és "szerzett" edényekről vették át, és kombinálták (sokszor művészien) környezetük dekorációs elemeit, jelképeit és motívumait. Mikor azonban konkrétan egy-egy szaszanida korabeli tárgy értékelésére kerül sor, erről mindenki elfelejtkezik: a megkülönböztető jellegzetességeket, a más kultúra jegyeit nem említik, sőt egyes tárgyak idegen műhelyekből való származását is hanyag eleganciával figyelmen kívül hagyva a végén mindent,  ami fénylik egy kalap alá, a bűvös szaszanida kalap alá vesznek.

Nem vitatott, hogy az i.e.  III. század elején uralomra jutó Szaszanida dinasztia birodalmában, amely a VII. század közepéig bezárólag magába foglalta a mai Iránt, Irakot és Afganisztánt, jellegzetes, keletiesen gazdag ornamentikájú luxus használati eszközöket, kultikus edényeket és dekoratív emléktárgyakat készítettek. Ezek a kezdeti időszakban elsősorban udvari használatra, majd később a nemesség számára és export célokra is készített, gyakran aranyozott ezüst korsók, tálak, tányérok népszerűségük révén igényes vevőkörre találtak Kínában, Indiában, Anatóliában és egyes mediterrán országokban is.  Azonban kelendősége és elterjedt volta ellenére sem helyénvaló minden múzeumnak felajánlott, vagy iráni régiségkereskedők közvetítésével vett ezüst tányért és aranyozott rhütont a Szaszanida uralkodók asztali edényének nyilvánítani. 

Az általánosítás kételye merül fel Gunter és Jett azon elemzésénél is, mikor  a perzsa Achaemenid-kor innovációjának tulajdonítják azokat a rhütonokat, amelyeknek ivókürtje az állat törzsétől megtörve, szögben folytatódik, mivel  az i.e. VI. század közepén alapuló Akhamenid birodalom idején ilyen formájú rhütonok már léteztek.

Képek: D.1 és D.2

Egy nyilvánvaló és talán a legkorábbi példa erre a Louvre dél-mezopotámiai anyagában az elámi korból, (i.e. 1800) a szumír (sumér) civilizáció által jelentősen befolyásolt Susa városából származó bronzszögekkel rögzített mészkő tál (D.1), amely három zergét ábrázoló megtört rhüton szerű  lábon áll.

Az egyik jereváni múzeumban pedig az Urartu (örmény) birodalomból származó nehéz, 1600 grammos, 20 cm. magas ezüst lófejű rhütont őriznek (Kép D.2), amely mestermunka a maga nemében, amellett, hogy az i.e. VII-V. századi példája a jellegzetes, művészien formába zárt szkíta állat stílusnak. Míg az iráni állat-rhütonok többnyire túldíszítettek, ez a nemesen egyszerű, fegyelmezett vonalvezetésű példány az öncélú dekorálás helyett a sörény stilizált és az izomzat naturalisztikus kidolgozására koncentrált.

Hasonló formatervezésű rhütonok láthatók az i.e VIII. századi asszír paloták reliefjeinek ünnepi jelenetein is, tehát évszázadokkal megelőzve a Perzsa birodalom szögben megtört rhütonjait. Ebben az időben az asszírok kapcsolatban álltak a szkítákkal: „Partatua, a szkíták királya az asszírok nagyhatalmú szövetségese volt”(*5), tehát a két oldalú kulturális kölcsönhatás, majd az Irán felé való közvetítés nyugodtan feltételezhető.

A Sackler galéria pártus kori ezüst rhütonjai közül a (baloldali képen látható) bámész tekintetű oroszlán figurás a legszebb. A trombitaszerű kürt alját mediterrán akantusz minta díszíti, amely az  i.e. V.-IV. századi római és görög csészéken és ivókürtökön is kedvelt dekorációs motívum volt. Ugyanakkor a mai Türkmenisztán területén levő hajdani szkíta királyság fővárosában, Niszában (Nisa) is találtak egy akantusz levelekkel díszített elefántcsont rhütont.  

Az ázsiai sztyeppék uralkodóinak és arisztokráciájának gazdagságát, fejlett művészi érzékét és tudatos luxus igényét bizonyítják a washingtoni kiállítás tárlói. Ennek megfelelően az Eufrátesztől az Oxus folyóig nyúló „barbár” területeken a bőkezű művészet pártolás következtében magas színvonalú finom-kézműipar virágzott. Az i.e. V. századból egy képünkhöz hasonló, de elefánt csontból faragott oroszlános rhütont találtak a régészek az Oxus templom ásatásai során.

*1 „Alexander térhódítása Közép-Ázsiában új nevet hoz a történelembe: a Pártusokét, egy nyilas hegyi fajt, amelynek végzete, hogy kb. egy évszázaddal később fontos szerepet játsszon a történelemben és a Baktriaiakat, akik a tevék homokos vidékéről (Kizil Kum sivatag az Oxus jobb partján, K. H.) származtak. Úgy tűnt, (Alexander) mindenhol árja nyelven beszélő népekbe ütközött.”  (H. G Wells: The outline of History, New York, 1920)

*2 A virágból való virágzás az élet folytonosságát érzékelteti és jelképezi. Hasonló vertikális jellegű ábrázoló módszerre hívja fel a figyelmet Jankovics Marcell A fa mitológiája című könyvében: ”A népművészetre jellemző, hogy eltérő tér- és időbeli állapotokat összevontan fejez ki. Így ’virágfái’ nemcsak Napból sarjadhatnak, de Napot is ’virágoznak’.”

*3 A szikomornak nevezett egyiptomi fügefát az ókori Egyiptomban a Föld-anyaként tisztelt Hathor és az égboltot megtestesítő Nut istennő alaki megjelenésének tekintették, szentnek tartott gyümölcsét pedig a halál után folyamatosan következő túlvilági élet biztosítékának tartották.

*4 A Biblia szerint Bölcs Salamon, aki körülbelül i.e. 960-922 között élt, a helyi istenek mellett a szidoniabeli Ashtoreth híve volt.

*5 Vladimir Loukonine-Anatoli Ivanov: Lost treasures of Persia, 1996

*6  Az i. e. V. században készült (római) szobor másolat modern elemzői szerint az "emlők" valójában az Istennőnek évente áldozott szent bikák preparált heréi egy vastag, míves  lánchoz rögzítve.  Ezt alátámasztani látszik, hogy míg az istennő sötétbőrű, még a ruhájából kilátszó lábfeje is, a bimbó nélküli! emlőszerűségek viszont elütően világos színűek. A Nyugat-Ázsiában leginkább népszerű ősi afrikai istennők, Ízisz és Hathor, tehén istennők voltak, akiknek a megújulási és termékenységi ceremóniák során áldozták fel a bika istent.

Leszámítva a piaci igény hiányát se hálás feladat az időszámítást megelőző és követő évszázadok Nyugat- és Közép-Ázsiájáról írni, mivel kevés és elég megbízhatatlan a ránk maradt  forrásanyag: egyes népekről és kultúrájukról ironikus módon csak az ellenségeik beszámolójából maradt ránk információ. Akik nem hagytak maguk után írott emlékeket, azok ki lettek szolgáltatva a kortárs történészek, majd rajtuk keresztül az utókor ítéletének. Valójában a régészet és a művészettörténet feladata igazolni vagy cáfolni a korai írott emlékeket, pótolni bizonyos hiányosságokat, aminek nagyrészt eleget is tesznek, azonban mint tudjuk ez a szakterület se tekinthető politikától és tekintélytisztelettől mentesnek.

A rabszíjra soha nem fűzött, Rómával is sikerrel szembeszálló, az asszírokat, örményeket,  babilóniaiakat, médeket és perzsákat legyőző, I. Psammetichus fáraót pedig hatalmas váltságdíj fizetésére kötelező szkítákról, akárcsak az ó-iráni területeken birodalmat alapító pártusokról, vagy őszinte csodálattal szólnak a krónikások* vagy (mint a rómaiak esetében is) gyűlölettel vegyes féltékenységgel. Mintha az utóbbiak lennének többen. 

De még azon kevesek is, akik elismerik e szerteágazó, rendkívüli tehetségű népcsoport katonai és diplomáciai nagyságát, birodalom szervező és irányító készégét, valamint fegyverkészítő szaktudását, még azok is csak ritkán hajlandók elismerni magas fokú művészi hajlamait, műértését, fejlett absztrakciós készségét, gazdag hagyományait, valamint a nemesfémeket megmunkáló tehetségét.

Nyugati leírásokban többnyire úgy tűnik, hogy az u. n. „állat stílus”, - amelyet csak az orosz szakemberek hívnak konkrétabban „szkíta-szibériai állat stílusnak” - csupán állati motívumokat felhasználó dekoráció, amit ugyanakkor magas színvonalú alkalmazása miatt a szakirodalom minden igyekezetével megpróbál a görögöknek vagy a perzsáknak tulajdonítani. 

„Ezeknek (a nomádok által könnyen szállítható tárgyaknak) nemcsak az ékszerekhez hasonlóan koncentrált díszítő jellege közös, hanem az ‘állat stílusként’ ismert formai megoldása is.” írja az 199o-ben negyedszerre kiadott A művészet története című többkötetes művében Anthony F. Janson, majd hozzáteszi, „És úgy tűnik, ennek az állat stílusnak az egyik forrása az ősi Irán.”**  A másik fennen hirdetett „forrás”, mert mi is lenne más, Hellasz földje, illetve a Baktriába megtelepedett görögség.

A SZTEREOTIPIZÁLÁS KUDARCA

Valójában évszázadokig senki nem volt hajlandó még csak feltételezni se a „barbár” szkítákról, hogy kézműveseik nemcsak díszes lószerszámokat és fegyvereket készítettek, de művészi értékű fejedelmi ékszereket, használati tárgyakat és ruhadíszeket is. A XIX. századi angol történész, George Rawlinson kissé leegyszerűsítő véleménye szerint a Pártus birodalom bukásának egyik oka volt, hogy a pártusok nem voltak elég civilizáltak a kifinomult izlésű, magas művészi igényű irániakhoz viszonyítva. (Talán nem  rosszmájú a  kérdés, vajon mikor is fedezték fel a szupremációjukat, mivel hogy röpkének nem mondható 5 évszázadig mégis csak tudomásul vették a pártus uralmat?)