Egy nemrégen Tuva köztársaságban (Dél-Szibéria) feltárt fejedelmi kurgánban talált 57 ezer darabos arany lelet nyakékei, karkötői, öv csatjai, fejdíszei, gyűrűi és gyöngyei alaposan rácáfoltak a Rawlinson féle  lekicsinylő véleményre. A mongol határ közelében, Arzhan és Turan között élő és temetkező lovas népnek 27 évszázaddal ezelőtt nem lehettek görög vagy iráni kapcsolatai és nem létezett állandó település sehol még a távoli környékeken sem, ahol felbérelt idegen kézművesek rendszeresen dolgozhattak volna az uralkodó osztály megrendelésére. Nem maradt hátra más lehetőség, mint annak beismerése, a nomád szkíták aranyművesei teljesen önállóan jutottak a művészi teljesítmény csúcsára.***

A feltárásban résztvevő Anatoli Nagler, a berlini Német Archeologiai Intézet munkatársa szerint a kurgánleletek megmunkálása a létező legmagasabb színvonalú. „Ezek az emberek kiváló kézműiparosok voltak, ami új fénybe helyezi a szkíta életmód megítélését. Megdönti a sztereotipizáló beállítást, miszerint a szkíták csak vad lovasok és harcosok voltak, akik vándorlás közben pusztították a többi népeket.  (A leletek szerint) ugyanis magas színvonalú kulturális fejlettséggel rendelkeztek.” Szentségtörően forradalmi megállapítás, - de hogy ettől a szkíták általános megítélése széles körben megváltozna, arra egy lyukas kalapot se érdemes fogadásból ajánlani.   

Lehetetlen még elképzelni is, hogy például a British Museum tárlójában a  fordított Omega alakot idéző híres ékszer „Perzsa griff karkötő” feliratát maholnap hivatalosan szkíta vagy szaka griff  karkötő feliratra cserélnék, annak ellenére, hogy a párját ritkító, nagyrészt szaka ékszerekből álló baktriai Oxus kincsek része volt. (Az  Oxus temetkezés ideje a pártus időkre, i.e. 18o-ra tehető.)  Timothy Potts, a National Gallery of Victoria igazgatója szerint a mesterműnek számító karkötő az  „akhamenid géniusz” terméke, (i.e. 55o-331) amely ugyanakkor „jellegében a nomád szkíták hatását tükrözi”.

Potts nyilván nem gondolt rá, hogy az általa csak szkíta „hatásnak” vélt szemet gyönyörködtető látszat mögött több is lehet, - egy ősi titok rejtőzhet. Pedig a fordított Omega-szerű jel vagy forma évezredekre visszamenőleg a szumír (sumér) pantheon Nagyasszonya, a termékenységet és termést biztosító, anyát és csecsemőt oltalmazó Baba (Bau) istennő szimbóluma volt, akinek tisztelete idővel a kultúra többi jelenségeivel együtt terjedt északra, az eurázsiai sztyeppék irányába.

(Szaka griff karkötő az Oxus kincsekből - British Museum) 

„A griffeknek messze nyúló ősisége van Mezopotámiában,” írja Potts, „de ezeknek az állatoknak a barbár vadsága és intenzitása, valamint a részletek, mint a szarvak végének megvastagodása és a színes kő berakás a közép-ázsiai pusztákon száguldó nomád szkíták művészeti hatását tükrözi.” Csak a hatását tükrözi, vagyis mindent összevetve Potts szerint perzsa és nem szaka. Nyilván azzal a tudományosnak éppen nem mondható mentegetőzéssel, - végül is ki hallott már barbár géniuszról?

Az i.e. V.- III. században az Altáj (Altai) vidékén virágzó vertikálisan nomád (nyáron a hegyekben legeltető, majd a völgyekben telelő) pazyryk (pazaryk) kultúra nyomai a Tuva kincsekhez hasonlóan ékes cáfolata Potts és mások felfogásának: aligha vitatható bizonyítékként szolgál, hogy a zsenialítás bárhol, elzárt és nyugati mércével mérve civilizálatlan,  - maradandó építészet nélküli és írástudatlan közösségekben - is kibontakozhat.

Egy 25oo évvel ezelőtt szkíta módra épített, rablók által megrongált kurgánba beszivárgó víz télen megfagyott és teljes épségben őrzött meg egyébként nagyon ritkán túlélő értékeket, többek között  a mezopotámiai és szkíta hagyományok fából faragott, illetve egy nyeregtakarón színes filc-rátéttel megörökített szimbolizmusát, - a jót jelképező szelíd szarvas illetve kőszáli kecske áldozatul esését a gonosznak, a stilizáltan ábrázolt mitikus ragadozó griffnek.****

Az amerikai mondás szerint ha valami úgy totyog, mint egy kacsa és úgy hápog, mint egy kacsa, akkor az a valami egy kacsa. Kivéve a szkíták esetében. Hogy az altáji pazyryk példánál maradjunk, a szkítákkal  geográfiai közelségben és azonos kultúrkörbe való tartozása ellenére – azonos (lovas nomád) életforma, azonos  temetkezési szokások, beleértve a legsajátosabbat, a lóáldozatot is, közös tradíciók és azonos elemeket tartalmazó mitológia, azonos szintű művészi  igényesség és közösen alkalmazott kifejezés formák -  az amerikai National Geographic Society kiadásában megjelent Az antik világ csodái című atlasz mégis azt írja, „Senki se tudja, valójában kicsodák. Számos tudós egyszerűen altáji törzsekként kategorizálja a pazyrykokat.”

(Kép: Altáji pazyryk fafaragás - mitikus griff, csőrében elejtett szarvas fejjel)

Bár a szakirodalom tömve van ellentmondásokkal, és néha „senki se tud” vagy akar még nyilvánvaló következtetéseket se levonni, a tudós Zajti Ferenc azonban számos téren segít az eligazodásban. Nála olvashatjuk,  hogy a bizánciak szerint az altáji turkokat valamikor szakáknak nevezték, ugyanakkor azt is, hogy a  perzsák az ókori szakákat nem maguk fajta iráni, hanem tatár népnek tekintették, amit Hérodotosz is megerősít, mikor azt mondja, a perzsák minden szkítát szakának hívtak.

Ugyanakkor Tábori László Párthia című kitűnő válogatása számos cikkünk szempontjából jelentős megállapítást közöl, többek között idézi R. N. Frye 1984-ben közreadott, Zajtival egyező szakvéleményét, miszerint a pártusok közép-ázsiai török népekkel való rokoni kapcsolata mellett „az ural-altáji rokonság nem cáfolható”.

PÁRTUS  EREDETŰ SZASZANIDÁK?

Tábori maga pedig azt állítja, „a szaszanidák is pártus eredetűek voltak, bár nem Arszakidák” és ez a megállapítása különös jelentőséggel bír azok számára, akiknek módjában volt látni az I. részben említett washingtoni kiállítást.

A Sackler galéria összefoglaló nevén  Szaszanida ezüstökként ismert kiállítási anyagának egyik lenyűgöző, kompozíciójában, hatásában, finom kidolgozásában és dimenzionált ábrázolási módjában egyaránt magával ragadó,  de egyben  a legrejtélyesebb darabja ugyanis egy vaddisznókra vadászó lovas királyt ábrázoló gazdagon aranyozott tányér, amely a szakemberek szerint   II. Sápur (Shapur, i. sz. 3o7-379) szaszanida uralkodóról készült, aki – a kiállítás magyar látogatóinak nem kis meglepetésére  - mintha nem iráninak, hanem pártusnak hinné vagy próbálná eladni magát.

A nagy kérdés, hogy miért? Miért ábrázoltatná magát egy állítólagos iráni király vagy herceg legyőzött ellensége hajviseletével, ruházatában és fegyverével? Személyiség zavarral állunk szemben? Rajongásból következő önfeladásig menő azonosulással?* Valamiféle trükkös politikai meggondolással?  Vagy a szent-pétervári Stroganov gróf hajdani gyűjteményéből 1934-ben a Sackler galériába került ezüst tányér nem is II. Sápurt ábrázolja?  Esetleg Sápurt ábrázolja, de Tábori megállapítására építve a Sápurok nem irániak, hanem pártusok voltak, - elszánt vetélytársak egy másik dinasztiából?   

Kevesen tudják, hogy a szabott ruházat, mint olyan szkíta eredetű: a lovagláshoz előnyös térdtől bővülő szárú, térdtől bokáig rojtozással vagy szőrmével díszített nadrág, a medáliás mellszíj és a díszcsatos övvel derékban összefogott térdig érő tunika a sztyeppei uralkodók sajátságos viselete volt, akárcsak a rövidszárú csizma, vagy a bokánál befűzött cipő. Még ha az iráni udvarban meg is honosodott volna ez a vadászatra is praktikus öltözék, (mint ahogy népszerű lett Szíria-Palesztina egyes részein) a haját azért csináltathatta volna másképpen az uralkodó, mint a szkíta érmekről és szobrokról  jellegzetességként ismert két oldalra fésült, pomponszerűen vágott-bodrozott stílus.

II. Sápurként azonosított vadászó (hódító?) király (III.-IV. század)

Ami még furcsább, és elgondolkoztatóbb, hogy Sápúr király idegen öltözékén és hajviseletén kívül idegen fegyverrel is vadászott, - méghozzá a pártusoknál hatalmi jelvényként is szereplő híres szkíta íjjal, amelyet az arsakida pénzérméken a legendás hírű I. Arsak is tart (ajánl az isteneknek?) kinyújtott kezében.

A Stroganov tányérként ismert lelet azonban a felsorolt kételyeket ébresztő és magyarázatot kívánó furcsaságok ellenére se számít egyedi darabnak. Több múzeum is őrzi a szaszanida uralkodók udvari műhelyében, Bishapur városában gyártott ezüst dísztányérokat, amelyeken a szaszanida kori királyok és hercegek a világ leghíresebb lovasai és íjászai, a szkíta királyok és hercegek mintájára lóhátról vadásztak, illetve hódítottak. Még olyan III. századi ábrázolás is akad köztük, ahol az uralkodó a sok éves kiképzést igénylő, nehezen elsajátítható szkíta-hun taktikával a száguldó lóról visszafordulva ejti el a vadat, az idegennek nehezen kezelhető szkíta íj segítségével.

Bakú történelmi múzeumában például van egy ilyen (bár elég gyengén sikerült, meglehetősen ügyetlen kompozíciójú és vésetű) vadászó vagy győzelmi tányér, amelyen a szakmai vélemény szerint az Örmények nagy királya címet viselő Narseh herceg látható, I.  Sápur fia, aki lovaglás közben szkíta-hun módra íjával hátrafelé célozva próbálja másodszorra is eltalálni az őt üldöző, szeme közt már egyszer meglőtt kőszáli kecskét. 

Mintegy kontrasztként ehhez a bakúi tányérhoz, az Ermitázs „a szaszanida mesterművek” egyik kivételesen szép példányát, „a tipikus késői szaszanida művészet jellegzetes darabját” őrzi, amelyen II. Sápur szintén „pártus fordulással céloz meg egy oroszlánt”, írják Vladimir Loukonine és Anatoli Ivanov Perzsia elveszett kincsei című, az Ermitázs ázsiai anyagát bemutató könyvükben. Szkíta íj, pártus fordulás, - lehet ezeket a részleteket egy kézlegyintéssel elintézni?

Ez az Ermitázsban őrzött, a szaszanida fémművesség remekének tartott, 1927-ben Oroszföldön talált aranyozott ezüst tányér számos ponton egyezik a többi királyi dísztányérokkal, - galoppozó nemes paripa, két támadó vadállat, kardos, bőgatyás, pártus-hun módra nyilazó koronás lovas, - drámai hatású technikai megoldásában mégis a Stroganov féle Sápur tányérhoz áll a legközelebb, mivel mindkettő három dimenziós. Ezzel a drámai hatású, kombináltan szobor- és dombormű jellegű ábrázolásmóddal mai napig se találkoztak a régészek iráni készítésű tárgyakon.

A gazdag anyagú Sackler-galéria kiállításán összesen csak három darab három dimenziós tárgy látható és nem véletlenül mindegyik „egyedi különlegességnek”, értsd másnak, tehát nem a szaszanida udvari műhely sorozat-termékének ítélt: az egyik a cikkünk I. részében bemutatott fiatal vadkanokat  ábrázoló színarany ruhadísz, amelyhez hasonló – nem véletlenül -  az Oxus kincsek között található, a másik a szintén az I. részben bemutatott ezüst medailonos tányér és harmadik a félprofilban ábrázolt, rendkívül szuggesztív tekintetű, karizmatikus egyéniséget ábrázoló Stroganov féle tányér. Az utóbbin a medailonos tányérhoz hasonlóan az öntött darabok utólagos applikációja - a szoborszerűen kiképzett fej és a paripa jobb mellső lába - valamint a tegez, a vaddisznók agyarai és fülei és a  paripa palmettás szerszám díszeinek trébelése (kidomborítása) együttesen  váltanak ki izgalmas térhatást. A bravúros technikai megoldás azonban, mint említettük, nem jellemzi a szaszanidák korabeli centralizált birodalmi művészetét.

Ann Gunter és Paul Jett az Ősi iráni fémmunkák című katalógusukban azt írják, a művészettörténészek egy sziklavéseten látható, hasonlóan gerezdekre osztott gömb alakú koronadísz alapján azonosították be II. Sápurként a Stroganov tényér lovasát, - nyilván nem sokat töprengve állítólagos szaszanida származása és a pártus-szkíta megjelenítés ellentmondásossága felett. (Arra a kérdésre, ki viselt még koronája felső részeként ilyen gerezdekre osztott gömböt, később visszatérünk)

A korona természetesen döntő jelentőségű az uralkodók beazonosításánál, de erre támaszkodva kétségessé válhatnak egyéb korábbi feltételezések, mint például a származás, - a faji, etnikai vagy klánbeli hovatartozás. Jelen esetben felmerül a kérdés, állítható-e továbbra is minden bizonyossággal, hogy a szaszanida uralkodók (mind) irániak voltak?  

 (Szkíta szarvú szárnyas oroszlánt ábrázoló hajlított gyűrű felnagyított részlete,  i.e. V. század - Ermitázs)

Erre vonatkozólag Abolala Soudavarnál olvasható, (The Aura of Kings) hogy I. Sapur fia, Narszeh herceg addig nem tudott hatalomra jutni, míg ki nem várta a bátyja Hormizd, majd a vitéz Bahrámok uralmának végét, illetve nyilván türelmét vesztve III. Bahrámot fegyveresen távolította el a trónról. Soudavar azt írja, a legyőzött III. Bahrám a szakák királya volt, aki csak 4 hónapig tudta megtartani apja és nagyapja trónját.  (A Bahrámok 273 és 3o2 között uralkodtak) A királylistát nézegetve viszont az derül ki, hogy a szaka Bahrámok csak háttérbe szorultak, de nem tüntek el végleg Irán politikai életéből.  Egy IV. Bahrám uralkodott 388-399-ig, majd egy V. Bahrám 42o-438-ig, - aki egy ezüst tányér tanúsága szerint nap és hold kombinációjú koronát viselt! - és utolsóként egy VI. Bahrám, 59o-591-ig.

A NAP ÉS HOLD FIVÉREI

Mint említettük, homályosak azok az  időszámítás körüli ázsiai évszázadok, nem vehetők ki tisztán a hatalomért folytatott harcok és szereplőik, ráadásul a nyugati tudósok nemigen hajlandók a keletiek kutatási eredményeit a sajátjukkal összevetni, ami óhatatlanul rányomja bélyegét az egyelőre foghíjas, szokszor ellentmondásos eredményekre. (Soudavar könyvében megemlíti, némely Iránnal kapcsolatos téves nézet és megfogalmazás fordítási hiba következménye.)

A Sackler galériában egy vert és vésett, VII. századinak ítélt szaszanida tányéron szintén egy szkíta öltözéket viselő, csizmás, gondosan nyírt szakállú és szkíta hajviseletű uralkodó látható, amint korábban ábrázolt pártus uralkodók lezseren könyöklő pozitúrájában szimbolikus ajándékot cserél(?) asszonyával, aki pomponos fejdíszéről ítélve egyben Anahita istennő főpapnője - és a nép számára megszemélyesítője is lehet. (Soudavar szerint a nőalak maga az Istennő.)

Az uralkodó koronája Gunter és Jett szerint annyira egyedi, hogy „semmilyen szaszanida uralkodó koronájával nem azonosítható”. Ők ezzel a megállapítással meg is elégedtek és elkerülték annak felvetését,  kik is vallották magukat „a Nap és Hold fivéreinek”, - bár majdnem lehetetlen, hogy ne tudták volna, számos közép-ázsiai uralkodói dinasztia az egyiptomiakhoz hasonlóan az "isteni" égitestekről származtatta őseit. A tudós Eugene Wilhelm a pártusokról szóló könyvében azt írja, "Nemzeti vallásuk a természeti elemek, elsősorban a nap és a hold imádata felé inklinálódott."

(Egy “Nap és Hold fivérei” közül származó uralkodó asszonyával, Anahita főpapnőjével. VII. század)

A kettős fejedelmi ülőalkalmatosság alatt látható kos vagy muflon fej véset egyik értelmezője szerint a királyi vadászat alanya(?), egy  másik szerint vallási jelkép. Gunter és Jett szerint viszont általánosságba véve az uralkodói dicsőség és hősiesség szimbóluma. Hm. Akárcsak a 3 vaddisznó fej, amelyek a hasonló témájú baltimori Walters Művészeti Galéria tányérján sorakoznak ugyanígy a tányér aljára vésetten? Nem valószínűbb, hogy nemzetségi vagy klán szimbólumok?  Annál is inkább, mert éppen a megkülönböztetés-azonosítás jeleként pecsétnyomókon is szerepeltek. Soudavar értelmezése szerint nem házastársi, vagyis uralkodó és főpapnői párkapcsolat ábrázolása látható a Sackler tányéron, hanem Anahita istenasszony személyesen jutalmazza meg a királyt egy muflon hősies elejtéséért. Egy (1) árva békésen legelgető muflon „hősies” elejtéséért?

A türkök totem állata a farkas volt, a hunoké a sólyom vagy sas, az ugoroké a medve és a szarvas, a kusánoké viszont éppen a muflon, vagy kőszáli kecske amelynek szarvait uralkodójuk koronájába illesztve is viselte. Az Ermitázsban őrzött egyik ezüst tányér ábrázolja a vadászó Warahran herceget, aki 39o-42o-ig uralta a szaszanidák által időközben birtokba vett Kusán (Kushan) királyságot.

(A vadászó kusáni  uralkodó, Varahran, 39o-42o)

A kombinált kusáni korona rendkívüli érdekessége számunkra, hogy a szarvak felett egy pontosan olyan vertikális vésetekkel gerezdekre osztott gömb van, (a monitor a véseteket nem adja ki) mint amilyen II. Sápur és a hozzá zsánerre nagyon hasonlító, pártus öltözékű és hajviseletű I. Yazdagird koronájának felső tartozéka. (Yazdagird koronájának alsó részén ugyanakkor, a homloka felett egy félholdat visel) Így aztán csak még ellentmondásosabbá válik, - vagy egyre inkább megvilágosodik? – kit is ábrázolhat az a rendkívüli szépségű és hatású aranyozott ezüst tányér Washingtonban, amelyet Stroganov tányérként ismer a művészeteket kedvelő világ.

* „És egy távoli nemzetet szabadítok rátok Izrael háza! - mondja az Úr. Egy legyőzhetetlen, régi nemzetet, amelynek nem ismered a nyelvét, és nem érted a beszédét. Tegze olyan, mint a nyitott sír, s mindannyian hősök.” írja Jeremiás próféta csodálattal vegyes babonás félelemmel a Jeruzsálemet fenyegető szkíta veszély kapcsán

** A Pártus birodalmat teljesen figyelmen kívül hagyva, vagy nem is tudva róla Janson azt írja, az Akhamenid és a Szaszanida periódusok közötti “5oo évig a Perzsa birodalom görög és római domináció alatt állt”.  Dominique Collon Az ősi közel-keleti művészet cimű könyvében (University of California Press, Berkely-Los Angeles, 1995) pedig azt írja, “A pártusok Közép-Ázsiából  érkezett iráni nomádok voltak . . . “  Soudavar véleménye szerint "A szkíták a perzsákhoz és médekhez hasonlóan iráni törzs, amely ragaszkodott Mithrába vetett hitéhez,  amit valószínűleg toborzó harci kiáltásként használt a Dáriusz centralizáló törekvései elleni felkelése során." A tájékozottabb vagy talán elfogulatlanabb Altheim szerint viszont  „A pártusok és uralkodó házuk, az Arsakidák, Irán számára mindig is az idegen uralom képviselőinek számítottak, csakúgy, mint Nagy Sándor és utódai . . .” Az ő véleményét támasztja alá - az önmagával is ellentmondásba kerülő - Soudavar, az addendumban eredetiben közölt idézettel, amely elismeri, a szaszanidák nem tartották magukat a pártusok utódainak és igyekeztek még az emléküket is kitörölni az iráni históriákból

*** A Tuva-lelet nem az első bizonyíték egy (feltehetőleg) szakadár közösség művészi és technológiai bravúrjára. Az u. n. Lurisztáni-bronzok is kitűnően bizonyítják,  művészileg magas színvonalú fémművesség jöhetett létre távol a városoktól, fél nomád hegylakók körében. A szkítákkal szoros kapcsolatot tartó, minden valószínűség szerint rokonságban is levő mesteremberek közössége többnyire megrendelésre dolgozott, ha kellett elámi vagy asszír stílusban is, de mindvégig megtartva saját komplex, szumír hatásokat megőrző művészetét.  Loukonin és Ivanov szerint a korlátozott számú ásatási leletekből is nyilvánvaló, a lurisztáni fémművesek több évezredes tradícióval és tapasztalattal rendelkeztek a fémötvözés, fegyverkészítés, és bizonyos lószerszámok öntése terén, amelyekkel különböző származású és igényű  megrendelőket láttak el . . .

**** A pazyryk uralkodók hasábfából épített, szkíta elemekkel mintázott gyapjú szőnyegekkel bélelt kurgánokba temetkeztek és értékeik mellett gazdagon felszerszámozott lovaikat, sokszor a szekerüket is magukkal vitték a másvilágba

    Addendum - idézet a bevezető gondolat alátámasztására: "By instituting a state ideology that considered the rule of its predecessors as Ahrimanic, the Sasanians almost maneged to eclipse the Parthians from the Iranian memory of history. Similarly, the Achaemenid  state ideology, which promoted Ahura-Mazda at the expense of the deities whom the Medes revered, almost obliterated the memory of the Median Empire and blurred the origins of an Iranian kingly ideology, which began to take form under the Medes, most probably through the agency of Elamite scribes." (Abolala Soudavar: The Aura of kings, 2003)

Editor@EmpiriaMagazin.com