Bod Péter Ákos

Közgazdaságtani alapfogalmak II.

Árupiac és tényezőpiacok

A kereslet és a kínálat találkozását, a termelő és a fogyasztó piaci összekapcsolódását eddig olyan árupiaci példán elemeztük, mint a gabona termesztése és piacra vitele. A piac fogalma azonban nem korlátozódik az áruk világára, sőt éppen azzal határozzuk meg a piacgazdaságot, hogy abban nemcsak a javaknak, hanem a munkaerőnek, a természeti javaknak, a földnek, a pénznek – azaz összegző kifejezéssel: a termelési tényezőknek – mind megvan a piaca, és ezek a részpiacok rendszerré állnak össze.

A piaci rendszerben tehát a termeléshez szükséges erőforrásokra is kiterjed a kereslet és a kínálat törvénye. Azonban a termelés tényezőire (az emberi munkára, a természeti környezetre, a pénzre) mégsem lehet mechanikusan alkalmazni az árupiaci fogalmakat. Az viszont igaz, hogy nemcsak a marhahús és a búza iránti kereslet hullámzik, de bizony a kohász vagy nyelvtanár munkája is ki van téve a kereslet és kínálat játékának. Ezért a piacgazdaság működésének áttekintésével nem haladhatunk tovább anélkül, hogy ne tárgyalnánk meg a munka piacát, majd a pénz piacát.

A munkaerő piaca

A munka nem választható el a munkavégző személytől. Jogokkal és akarattal rendelkező személy az, aki fizikai és szellemi képességeit jövedelemszerzés céljából a gazdasági élet rendelkezésére bocsátja. A nyereségelvű vállalkozások felől nézve a munka egyike a szükséges inputoknak, vagy másképpen: egyike a költségeknek. Így az emberi munkára fordított kiadás verseng a vízdíjra, az adóra, a helyiségbérletre, a nyersanyagra kifizetendő tételekkel. Az ésszerűen szervezett és vezetett vállalat ezért a munkaerőről is ahhoz hasonlóan dönt, mint ahogy a termelés nyersanyag-igényéről.

Azonban a munkaerő piacára ma már minden fejlett országban sajátos törvények vonatkoznak: tiltják például a gyermekek foglalkoztatását, védik a nőket a túlzott fizikai igénybevétellel járó munkáktól, előírások szabályozzák a munkanap hosszát vagy a fizetett szabadság tartamát.

A munkavállalók gyakran szakszervezetekbe tömörülnek vagy más módon védik pozícióikat a munkaadókkal szemben. Joguk van sztrájkolni, ha a munka világában fellépő ellentéteket másként nem tudják feloldani. A modern munkaerő-piac sokban különbözik a szabályozatlan kapitalizmus piacától.

A szabályozott piaci rend és a modern közgazdaságtan megszületése

A 20. század első évtizedeire kialakult a piacgazdaság termelési, forgalmi és fogyasztási folyamatait leíró közgazdaságtan, polgárjogot nyert a közgazdász (economist, Ökonom) elnevezés, a közgazdaságtan (economics) egyetemi tantárgy lett. Elméletében a 18. és 19. századi klasszikus szerzők gondolatai ötvöződtek az 1870-es évektől kialakuló határ- (marginális) elemzéssel, mely az optimális vezetői döntés feltételeire irányította a figyelmet.

Hamarosan újabb fordulat következett be a közgazdaságtanban, mely az angol John M. Keynes nevéhez fűződik. A tankönyvek még a piac önszabályozó természetéről szóltak, eközben a kapitalista gazdaságok általános válsága tört ki 1929-től. Az új helyzet hatására megújult a gazdaságelmélet is.

Keynes 1936-ban jelentette meg A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete című munkáját (’Általános elmélet’). Ebben kritikának vetette alá az addig uralkodó közgazdaságtani tételeket, így azt, amely szerint a kínálat mindig megteremti a maga keresletét, tehát így elvileg nem léphet fel általános túltermelés, hiszen az emberek kezében fogyasztóként éppen annyi pénz van, mint termelői minőségükben. Ezt a teóriát viszont megcáfolta az élet, a maga hatalmas munkanélküliségeivel, az ingyenkonyhák előtt álló sorokkal. Hol van a klasszikus elmélet gondolati hibája?

Keynes rávilágít arra, hogy a pénzhasználattal és a piac rugalmasságával kapcsolatban téves feltevésekre építettek a klasszikusok. Feltették, hogy a háztartások jövedelmük egy részét fogyasztási javakra költik, a maradékot megtakarítják, s ha többet takarítanak meg, akkor ugyan csökken az áruk iránti kereslet, de több lesz a beruházás. Miért is? Mert a pénzt a bankba teszik, a bank pedig kikölcsönzi azt a vállalkozóknak. Ha a háztartások többet tesznek félre, akkor a több pénz kínálata miatt csökken a kamatláb, aminek hatására több kölcsönt a vesznek fel vállalatok.

A klasszikusok másik feltevése szerint az árak, bérek és kamatok teljesen rugalmasak, s ha valami okból gyengülne a kereslet, akkor az árak és a bérek csökkennek, az alacsonyabbá váló árak mellett ismét túl lehet adni a terméken. Ha a bérek esnek, a vállalatok munka iránti kereslete megnő, azaz több állást ajánlanak a cégek. Következtetésük: csak az nem dolgozik, aki nem is akar az adott piaci bérszint mellett.

Keynes ezzel szemben cáfolta a megtakarítások és a beruházások közötti automatikus kapcsolatot. A háztartások nem elsősorban a kamatláb nagysága alapján takarítanak meg; az emberek a biztonságos öregkorra gondolva, vagy valamilyen nagyobb vagyontárgy megszerzésére készülve tesznek félre pénzt. A vállalatok pedig csupán azért még nem vesznek fel beruházási hitelt, mert éppen jó a kamat; a jövőbeli üzletmenet motiválja őket beruházásra, tehát őket is a későbbi fejleményekre vonatkozó várakozásaik mozgatják.

Ha nincs elég kereslet a gazdaságban és emiatt milliók maradnak munka nélkül, akkor az állam a maga keresletével hozzá tudna járulni az össz-kereslet növekedéséhez, és így a gazdaság kiegyensúlyozásához, stabilizálásához. Pangó gazdasági helyzetben az állam képes költségvetési költekezéssel és a pénzkínálat bővítésével emelni tudja a nemzeti jövedelem szintjét, és Keynes szerint kötelessége is beavatkozni a gazdasági életbe. Ezen az elvi alapon jött létre a máig befolyásos gazdaságpolitikai felfogás az állam stabilizációs szerepéről.

A modern pénzelmélet alapjainak megértéséhez a továbbiakban meg kell ismerkednünk a nemzeti jövedelem jelentésével, majd a pénzkínálat és pénzkereslet fogalmával.

A nemzeti jövedelem fogalma, mérése, jelentősége

Ma használatos gazdaság-statisztikai rendszerünk a piaci elvből indul ki: az áruvilágra és a piacon szerzett jövedelmekre irányul (ezzel azonban kizárja a számbavételből a piacra nem jutó, ám hasznos emberi tevékenységeket: a kedvtelésből végzett otthoni munkát, a másnak szívességből nyújtott segítséget). Mivel a piacgazdaságban a vállalkozások a javak rendeltetését tekintve fogyasztási cikkeket (C), beruházási javakat (I) és kormányzati cikkeket (G) állítanak elő, ezekkel a jelölésekkel meg is adható egy ország éves nemzeti jövedelme (Y), az alábbi módon: Y = C + I + G. Másfelől viszont az ország nemzeti jövedelmét megkaphatjuk úgy is, ha összeadjuk a gazdasági szereplők jövedelmét: a fogyasztásra szánt jövedelmet, a megtakarításokat, az állam adójövedelmét.

A gyakorlatban többféle mutatót használnak. A legismertebb a bruttó hazai termék, vagy angol megfelelője alapján a GDP.

Pénzkereslet

Egy gazdaság pénz (készpénz) iránti keresletéről csak a naiv ember gondolná, hogy az határtalan. A gazdaság szereplői megosztják vagyonukat a készpénz, a bankbetét, a kötvény és egyéb pénzügyi termék között, mások lakásba és egyéb ingatlanba fektetnek. A sokféle lehetőség között csupán egy a készpénz-birtoklás. Miért is tartanak az emberek pénzt maguknál, milyen tényezők határozzák meg a pénz iránti keresletet? Az egyik motívum a vásárlási ügyletek (tranzakciók) lebonyolításához kapcsolódik: a háztartások a fogyasztási cikkek, a vállalatok pedig az anyagok és más inputok megvételéhez tartanak pénzt maguknál (tranzakciós pénzmennyiség). Ha a gazdaság növekszik, és a gazdasági szereplők jövedelme nő, akkor nyilván nagyobb lesz a tranzakciós pénzkereslet is.

A második pénztartási motívum óvatossági, amit a jövő kiszámíthatatlansága indokol. Az ember az előre nem látható kiadások fedezésére tart magánál pénzt. Még akkor is, ha tudja: a zsebében őrzött pénz nem kamatozik – szemben a bankbetéttel vagy a hosszú lejáratú kötvénnyel. A készpénz ugyanakkor likvid, tehát azonnal fizetőképes. Az óvatossági pénzkeresletről feltehetjük, hogy a jövedelmi szinttől és a kamatlábtól függ: minél nagyobb a jövedelem, annál több az embereknél levő készpénz; de minél nagyobb a kamatszint, annál nagyobb kamatveszteség éri azt, aki likvid formában tartja vagyonának szóban forgó hányadát. A nagyobb kamatszint tehát arra ösztönzi a gazdaság szereplőit, hogy vagyonuknak minél nagyobb részét kamatozó követelésekben tartsák, és kevesebbet hordjanak magunknál váratlan kiadások fedezésére.

A harmadik összetevő a spekulációs pénzkereslet, amit a jövedelemszerzés előre nem látható esélyei motiválják. Az emberek nem kötik le összes nélkülözhető pénzüket tartósan, ha arra számítanak, hogy a jövőben még jobb jövedelemszerzési esély nyílhat.

Pénzkínálat

A modern pénz természetéről később még sok szó esik, itt azt fontos szem előtt tartani, hogy a mai pénz belső értékkel nem rendelkezik, és a pénz lényegében a hitelnyújtás folyamatában keletkezik. Amikor egy hitelképes ügyfél kölcsönpénzhez jut a bankjától, akkor fizetőképessége megnő: likviditás, azaz pénz teremtődik. A bankszámláján megjelenő pénzből az ügyfél bért fizet vagy kifizeti beszállítóit, azok a kapott összeget maguk is ügyletek kifizetésére fordíthatják vagy bankban helyezik. A hitelművelet során teremtett pénz később visszatér a bankhoz: amikor az ügyfél a kölcsönt kamatostul visszafizeti, a bank a követelései közül törli a hitelezett összeget. Újabb hitelképes ügyfelek és meghitelezhető ügyletek mellett a számlapénz-teremtés azonban újra indul, hiszen a bank mint pénzügyi vállalkozás abból él, hogy ilyen és hasonló hitelügyleteket bonyolít le.

A központi bank később tárgyalandó eszközeivel képes befolyásolni a hitelpénz teremtésének folyamatát, és ez kötelessége is. Ha ugyanis túlságosan sok pénz teremtődne a gazdaságban, akkor az árak megindulnának felfele, vagyis infláció alakulhatna ki.

Pénzügyi egyensúly, egyensúlyi kamatláb

A pénz igen sajátos termék, de minthogy van piaca, ott ugyanúgy létrejön az egyensúly, mint egy homogén termék piacán. Sőt a pénzügyi piacok a számos szereplő és a pénz homogén jellege miatt közel áll a gazdaságelmélet tökéletes piac fogalmához. A pénz keresletének és kínálatának találkozása megadja az egyensúlyi kamatlábat: a megtakarítók számára elég magas, hogy jövedelmük nélkülözhető részét ne költsék el, de nem túl nagy ahhoz, hogy a beruházásra készülőknek még megérje ilyen kamatláb mellett a hitelt felvenni.

Infláció

Az áruk, szolgáltatások, termelési tényezők árának folyamatos emelkedését, vagy másfelől nézve: a pénz vásárlóerejének gyengülését hívjuk inflációnak. Ha egy idénycikk ára felmegy (gyümölcs ára télen), az még nem infláció, hanem természetes jelenség, mely nem annak tudható be, hogy a zsebünkben levő pénz általában is kevesebb áru megvételére alkalmas. Az infláció pénzromlás: holnap a legtöbb cikk ára nagyobb lesz, mint ma, és ezt a gazdaság szereplői érzik, a pénzromlás tényével maguk is számolnak üzleti tevékenységük során.

Izgalmas kérdés, hogy mi okozza az árszint gyors és tartós emelkedését. Lehet az ok kínálati: például ha tartósan megdrágulnak - mert szűkösebbé válnak - a nyersanyagok (olaj, áram, fémek, élelmiszerek). Az inflációt felfűtheti azonban a makro-kereslet meglódulása: ha például túlzott mértékű béremelések mennek végbe az állami szektorban, vagy a termelékenységet jelentősen meghaladó béreket fizet az üzleti szektor, szakszervezeti nyomásra. Ilyenkor a keresleti oldali áremelkedésre hivatkozva nagyobb bért követelnek a munkavállalók, ám ezzel a cégek termelési költsége is megnő az egész gazdaságban, és így további áremelkedés indulhat be: ez az ún. ár-bér spirál.

Pénzügyi piacok

Szokás a pénzügyi termékek, műveletek időtartama és gazdasági tartalma alapján megkülönböztetni a pénzpiacokat és a tőkepiacokat. A szűkebb tartalmú pénzpiac az egy évesnél rövidebb lejáratú ügyleteket foglalja magába: rövidtávú bankbetétek elhelyezése, forgóeszközhitel nyújtása, kereskedelmi váltók kibocsátása és leszámítolása (ezekről később még bőven esik szó).

A tőkepiac a jövedelmükből tartósan megtakarítók és a tőkehiányukat piaci úton kielégítők között közvetít. Tőkepiaci termékek közé sorolhatók a tartós betétek és a hosszú lejáratra nyújtott hitelek, jellemző tőkepiaci művelet a részvényvásárlás: ekkor a megtakarító egy vállalkozás adott tulajdonhányadára konvertálja készpénzét, és onnantól kezdve a részvénnyel járó jogok (és várható jövedelmek) birtokosa lesz. A tőkepiaci termékek közé soroljuk a vállalati és állami kötvényeket, valamint a zálogleveleket is.

Szokás külön definiálni az értékpapírpiacot, mely a pénzügyi műveletek közül azokat foglalja magába, amelyeket értékpapír, vagyis vagyoni követelést megtestesítő forgalomképes okirat közvetít. (Erről is részletesebben lesz még szó.)

A pénzügyi likviditás

A piacok további megkülönböztetése azon alapul, hogy a megtakarító és a befektető, illetve a pénz- és tőkepiaci intézmény közötti ügylet új-e, vagy korábban kibocsátott követelést (rendszerint: értékpapírt) adnak-e el. Az elsődleges piac az, ahol a megtakarítás először bekerül a pénzügyi rendszerbe: a készpénzből tőke lesz. Elsődleges piaci művelet az, amikor a tőkét igénylő vállalat kötvény kibocsátásával jut kölcsöntőkéhez, vagy részvényt ajánl a készpénztulajdonosok számára. A másodlagos piacokon a már létrehozott pénzügyi követelések adásvétele folyik: az értékpapírok tulajdonost cserélnek. Ezáltal a másodlagos piacokon készpénzzé lehet tenni az értékpapírt.

Az azonnali fizetőképes készpénz érezhetően egy fontos vonatkozásban különbözik az értékpapírtól, aranyrúdtól, vállalati üzletrésztől és egyéb vagyontárgyaktól: a készpénz likvid, azaz rögtön lehet vele fizetni a piacon, míg a többi említett vagyon – más néven: aktíva – csak bizonyos időn belül és kisebb-nagyobb költségek mellett tehető likviddé. A jó, fejlett, hatékony pénzügyi piac az, ahol könnyen olcsón pénzzé lehet tenni az aktívákat, azaz ahol nagy a likviditás.

Pénzügyi piacok

A gazdasági és pénzügyi műveletek valamilyen térben zajlanak le. Régebben ilyen volt a hetivásár, amely egy helyre hozta a kereskedőket és a pénztulajdonosokat. Az üzletszerűen pénzváltással foglalkozók közül kerültek ki az első bankárok, utcájuk a korabeli pénzügyi negyednek tekinthető. A pénzügyi piachelyek evolúciójából fejlődtek ki az alábbi típusok.

Értéktőzsde. Koncentrált piac, amelyen értékpapírok, devizák, nemesfémek adásával és vételével foglalkoznak. A forgalmazott termékek azonnali adásvétele mellett lehet határidős műveleteket is kötni szabványos szerződések (kontraktusok) keretében.

A tőzsdére való bevezetéssel az érintett vállalkozás tőkéhez jut – ez elsődleges piaci művelet. A már jegyzett vállalkozások részvényének adás-vétele másodlagos piaci műveletnek számít, amelyben a tartós befektetési lehetőségeket keresők és a gyors árfolyam-változásra spekulálók egyaránt részt vehetnek.

Árutőzsde. Homogén termékek (olaj, gyapot, gabona, cukor, hús, alumínium) koncentrált kereskedésének helye, ahol azonnali és határidős műveleteket lehet kötni szabványos kontraktusok keretében.

Bankközi (OTC) piac. Értékpapírokat nemcsak a tőzsdéken adnak-vesznek; világszerte a bankok, brókercégek, pénzügyi vállalatok bonyolítják le a forgalom nagyobb részét az ún. bankközi (angolul: over the counter, azaz a pulton keresztüli) piacon. Ide tartozik például az a jellegzetes eset, amikor egy brókerház értékpapír-műveletet végez a megbízói számára. A börzén eleve csak szabványos, és elég nagy tételben folyik a kereskedés, ám az OTC-piacon már megállapodás, üzletpolitika dolga a tételek mérete.

A pénzügyi piacok magántulajdonú szereplői

A gazdasági élet alapegysége a háztartás (szociológiai értelemben: a család). Ennek keretén belül a gazdaság legfontosabb termelési tényezőjének - nevezetesen: az embernek - a legtágabb értelemben vett “újratermelése” történik. Itt keletkezik a pénzbeli megtakarítások nagy része. Egyenként azonban olyan szerény összegről van szó, hogy e pénzek a közvetítő intézményrendszeren - takarékpénztárakon, bankokon, biztosítókon - keresztül áramlanak be a gazdasági életbe

A piac másik fontos szereplője a vállalat; ez a fogalom országonként milliónyi kisebb és nagyobb, családi formát vagy társasági keretet öltő gazdasági intézményt fed le. Megkülönböztethetjük a vállalatok nagy családján belül az ún. nem-pénzügyi vállalkozásokat a pénzügyi vállalatoktól. A nem-pénzügyi vállalatok szektorát az ipari, kereskedelmi, szolgáltatási cégek alkotják, melyek rendszerint nettó hitelfelvevők, ügyfélként igénybe veszik a pénzintézetek számlavezetési és egyéb bankári szolgáltatásait. Sajátos alcsoportot alkotnak a multinacionális (transznacionális) vállalatok: ezek aktív szereplői a pénz- és tőkepiacnak, és nem csak egyetlen országban.

A pénzügyi vállalatoknál - bankoknál, biztosítóknál - az üzlet tárgya maga a pénz. A legismertebb fajtása e vállalkozásoknak a kereskedelmi bank, mely betétek befogadásával tesz szert forrásokra, amelyeket kiegészíthet a bankközi pénzpiacon más bankoktól kölcsönzött forrással is. A bankok a forrásokból hitelt nyújtanak, emellett számlavezetést, pénzváltást és egyéb bankári szolgáltatást végeznek az ügyfeleknek.

A pénzügyi piacokon mind fontosabb intézménynek számítnak a nyugdíjalapok, a befektetési alapok, tőkekihelyező társaságok.

Állami és államok feletti intézmények a pénzügyi piacokon

Az állami intézmények közül jelentőségét tekintve kiemelkedik a központi bank (nemzeti bank): a bankjegy-kibocsátás monopóliumával felruházott nemzeti intézmény, mely vezeti az ország területén működő bankok számláit; likviditási hitelt nyújthat a bankoknak; rendszerint az állam bankárja és a hivatalos devizatartalékok kezelője; országtól függő módon bankfelügyeleti és devizahatósági jogkört is betölthet.

Aktív szereplő az államkincstár, mind a rövidebb lejáratú kincstárjegyek, mind pedig a hosszabb futamidejű államkötvények piacán.

A piaci szereplők fontos altípusát adják a nemzetközi rendeltetésű intézmények. A második világháborút követően több olyan megállapodás született, amely az alapító nemzetektől elkülönült szervezeteket hívott életre, mint amilyen a Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organisation - WTO). A nemzetközi (multilaterális) pénzügyi intézmények között a legismertebb a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a fejlesztési célú hitelek folyósításában fontos Világbank, illetve e Európában különösen az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD).

Pénzügyi szolgáltatók

A pénzügyi piacok aktív szereplői mellett érdemes megemlíteni az olyan intézményeket, amelyek tanáccsal, szolgáltatással, információval vesznek részt – nem is kis súllyal – a pénzvilág működésében. Ilyenek a hitel- és kockázatminősítő intézetek, melyek osztályozzák a bankokat, értékpapírokat,sőt országokat pénzügyi megbízhatóság szerint. Jelentősek a könyvvizsgáló és tanácsadó cégek, amelyek cégekre, vállalkozások üzleti könyveinek könyvvizsgálójaként (auditorjaiként) vesznek részt a gazdasági életben.

Árfolyam, árfolyam-rendszer

A nemzeti valuta (fizetőeszköz) elcserélhető valutára, a különféle pénzeknek nagy nemzetközi kereskedelme van. Az egyik pénznemnek a másik valutában kifejezett értéke a valuta-árfolyam. Abban nagy különbségek vannak a világon, hogy az államok hagyják-e valutájuk külső értékét (azaz árfolyamát) szabadon alakulni, elfogadva a piaci kereslet és kínálat folyamatos mozgását, vagy mintegy hatóságilag rögzítik a valuta árát.

A külkereskedelemtől erősen függő országokban az árfolyam-ingadozás komoly társadalmi költségekkel jár, ezért az követhetik a rögzített vagy fix árfolyam politikáját: a nemzeti valuta árfolyamát egy másik – rendszerint nemzetközileg fontos és értékállónak ismert – pénzhez kötik. Ekkor a központi bank vállalja, hogy a meghirdetett hivatalos árfolyam ad és vesz valutát. A másik véglet a teljesen szabadon lebegő árfolyam-rendszer: ilyenkor a nemzeti bank és a kormány nem avatkozik be a piac mozgásaiba.

A gyakorlatban sokféle átmeneti és kevert rendszer ismeretes. Hazánk pénzpolitikájában az utóbbi időszakban volt példa rögzített, de kiigazítható árfolyamrendszerre (1995-ig). Ekkor a forint árfolyamát meghatározatlan időre rögzítették a valutakosárral szemben, de az MNB által szükségesnek tartott időközönként a forintot leértékelték. A rendszert 1995-ben felváltotta az előre meghirdetett leértékelési ütemekre alapuló csúszó leértékeléses árfolyamrendszer, amelynek keretében a jegybank a várható hazai és külső infláció függvényében meghatározza az éves és ezen belül a havi leértékelések tervét, s az árfolyam csak a jegybank által meghatározott szűk lebegési sávban ingadozhatott. Az Európai Unión belül létrehozott Gazdasági és Monetáris Unió szabályaival a csúszó leértékeléses rendszer nem fér össze. Erre is tekintettel 2001 nyarán a kormány és az MNB úgy döntött, hogy az akkori árfolyam-érték ± 15 százalékos sávjában hagyja lebegni a forintnak az euróhoz viszonyított árfolyamát, majd megszünteti a csúszó leértékelést. Az ilyen széles sáv valójában átmenet a rögzített és a lebegő rendszer között; előkészítője lehet az euróhoz való végleges hozzákötésnek.