A magyar nemzet, mint történelmi közösség úgy gondol a múltjára, hogy az a legszorosabb kapcsolatban van a jelennel és a jövővel. Úgy érezzük, hogy a jelen lehetőségeit meghatározzák a múltban lezajlott események, és kevésbé vagyunk annak tudatában, hogy az, ahogyan mi a jelenünkkel foglalkozunk, meg fogja határozni a jövőt, amiben majd élünk.

Régi nagyjainkra gondolva mindig megkisérelhetjük beleélni magunkat az ő korszakukba, az akkori életmódba.

A magyar történelem egyik legragyogóbb alakjáról szólva  nem tagadhatjuk, hogy 1848-as visszavonulásakor már 35 év megfeszített és igen gyümölcsöző munka volt mögötte. Katonai, császári, széles körű társadalmi kül- és belhoni  elismerések, Buda-pest székesfővárosi rangba emelése, a polgári ipar (hengermalom, hajógyár, selyemipar) kereskedelem, közlekedés (gőzhajó és vasút), mezőgazdaság

( lótenyésztés, jobbágyság lebontása), művelődés (színház, vigadó, casino, zenélőkút és sétány, a magyar nyelv terjesztése), sport ( lóverseny, evezősport) és oktatás (Iparmű tanoda) , társasági élet intézményesítése.

Buda-pesten az ő kezdeményezésére alapult a Nemzeti Casino, a Pesti Magyar Színház, a Magyar Tudományos Akadémia, a Tőzsdepalota, a Pesti Vigadó. a Lánchíd, vagyis a pesti belváros legjelesebb épületei valamint Hengermalom, Óbudai Hajógyár és Csónakda stb. . Igen sokat tett két nagy folyónk - a Duna és a Tisza - hajózhatóvá tételéért egész le a Fekete-tengerig valamint a Balatoni hajózás elindításáért (Kazinczy gőzhajó) és történelmi Magyarország vasúthálózatának ésszerű kialakításáért.

Mindezekre az általa Angliában, Nyugat-Európában látott és megismert ipari és polgári  intézményekre és annak rendeltetésszerű, szabályos bírtokba vételére számos könyvén és írásán keresztül (több-kevesebb sikerrel) rá is hangolta a közvéleményt.

Politikai pályája során , melyben az első felelős magyar minisztertanácsban a közlekedési tárca ellátásáig és a miniszterelnökségig vitte (1848 nyarán), amig csak lehetett, mindig a középutat igyekezett tartani a császár és a hazai pártosuló irányzatok között. Ő volt a legalkalmasabb arra is 1848 tavaszán, hogy az uralkodónak átadja a a követeléseket tartalmazó országgyűlési feliratot. Amikor pedig a forradalom vívmányaként megalakult a független magyar kormány, kompromisszumot kötve a radikálisabb irányzattal, félretéve a maga mérsékelt tempójú reformtörekvéseit, teljes szívvel és sokrétű támogatásával Battyányi és Kossuth mellé állt.

Az a lenyűgöző az ő életútjában, hogy mindenki számára azt mutatja: nem létezik olyan helyzet, olyan emberi nyomorúság vagy a népünknek olyan borzasztó sorsa, ahonnan ne lehetne tetteinkkel, közösségi összefogással felemelni a hazát. Mindenki tud munkálkodni azért a közösségért, amelyhez tartozik, főleg ha van egy olyan határozott, egyenes jellemű, tapasztalt gazdálkodó, gondos gazda és a hazának olyannyira elkötelezett közösségi vezetője, mint gróf Széchenyi István.

A gróf állapota 1848 nyarán a rengeteg lótás-futás, aggódás, izgalom és végül a tehetetlenség, önvád miatt drámaian leromlott. Magát hibáztatta a szabadságharc kitörése és elvesztése miatt is, mivel ő indította be a 20-as 30-as években fokozatosan a reformokat, ő szorgalmazta a magyarosítást, az addig használt latin nyelv helyett a magyar nyelv használatát.

Széchenyi úgy érezte, ő ébresztette fel a nemzetet, ő indította el az átalakulási folyamatokat, tehát mindenért, ami a forradalomba, szabadságharcba torkollott, azért végső soron ő a felelős. Ez olyan mértékű önvádat és felelősségvállalást eredményezett, amit tiszta személyisége, lelkiismerete, idegei akkor és ott, 1848 szeptemberben nem bírtak elviselni. Személyiségének komoly összeomlása következett be e nagy testi és szellemi megterhelés miatt, így orvosa döntése alapján a döblingi – abban a korban elsőrangú és nagyon modernnek számító – gyógyszanatóriumba vitték.

A szanatórium Széchenyi új otthonaként szolgált. Több évre volt szüksége, amig újra visszanyerte munkaképességét. Ezt a hosszú felépülési időszakot okozhatta idegeinek az állapota ugyanúgy, mint az a tény, hogy az 1848 utáni években, a véres megtorlások ( üldözések, akasztások) idején egy Széchenyihez hasonló békés közösségépítő ember nem tudott hasznos lenni a megfélemlített, bújdosni kényszerülő polgároknak.

Csak Bach és Ferenc József bosszúálló politikájának némi csökkenésével tudott újra szóhoz jutni, 1857-től, amely helyzetet rögtön ki is használta és megírta- kiadta a Nagy Magyar Szatíra című művét, vádló-gúnyos-humoros, amolyan Hofis stílusban:

" Ausztriának a császár után legnagyobb uracsillagokkal megrakva vehet kitűnő részt azon halotti torban, melyet Ferenc József a meggyilkolt magyar nemzet fölött tán már ma is bátran megülhet"

1859-ben pedig Széchenyi egy Angliába kiküldött logikusan felépített ellenérveket felhozó kemény bírálattal szólalt fel a porig alázott és kisemmizett Magyarországot paradicsomi állapotokban Európa szemében feltüntető osztrák propaganda ellen.

Ebben az írásában kérte számon az osztrák uralkodótól, hogy az milyen jogalapon kormányozza Magyarországot:

" Őfelsége, Ausztria "legfelségesebb császárja", Ferenc József vagy örökösödési jogon, mint magyar király uralkodik a magyar népen, vagy fegyverek jogán, mint Magyarország meghódítója! Egyszerre mindkét jog alapján jogszerűen nem uralkodhatik még a császár sem, bármiy hatalmas legyen is, éppúgy nem, mint ahogyan a természet isteni törvényei szerint egyazon férfi nem lehet ugyanannak a nőnek az apja is és a férje is."

1860 márciusában ezekért az írásaiért és a naplójában tett a császárra és a császári udvarra terhelő bár igaz megjegyzései miatt leveleit, iratait a rendőrség elkobozta. Mind az ő lakosztályában, mind a szanatórium igazgatójánál több házkutatást is tartottak és többször megfenyegetve mind őt, mind az igazgatót. Az igazgató félelmében elégeti Széchenyi több iratát is.

Sorra meglátogatják Széchenyit 1860 márciusában a rokonok, barátok, családtagok, köztük felesége, két fia és a leánya is.

A gróf újra aggódni kezd, sokszor le se hunyja a szemét éjszaka.

Március végén a szanatórium igazgatója ki akarja dobni, mert elege van, hogy az intézménye és ő maga is Széchenyi miatt folyamatos rendőri zaklatásoknak van kitéve. Ez a megalázó helyzet és az ellene való tehetetlensége a grófot annyira kikészíti, hogy más utat nem látva maga előtt, emiatt vet véget életének.

Nagyon úgy tűnik, hogy gróf Széchenyi István életének utolsó éveiben a császár és tanácsadója méltatlan uralkodói stílusa ellen felszólaló írásai elősegítették, hogy rá hét évre, 1867-ben megtörténjen a Kiegyezés, amely egy olyan békésebb időszakot hozott utóbb magával hazánkra, amelyben újra alkotni, építeni lehetett és amelyben tovább bővülhetett és szépülhetett a főváros. Így az 1896-os Millenium alkalmából megrendezett Világkiállításra már egy igazi világváros várhatta az egész világról Budapestre érkező látogatókat és vendégeket.