A történelem és a történelemszemlélet a társadalmi és politikai háttér függvényében gyakorta kerül egymással ellentmondásos viszonyba, s ennek egyik fő oka a történelemkönyvek, valamint az iskolai történelemoktatás milyensége. A politikai indíttatású történetírás olyan múltat kreált, amivel egy átrajzolt és megszépített eredetet, származást vitt be egy társadalmi rétegről vagy csoportról a köztudatba, és ezzel a „kincstári optimizmussal” próbált önmagáról kedvező képet alkotni.

A szlovákoknak nem volt egységes nemzeti nyelvük, csak a XIX. század derekán egyeztek meg abban, hogy a Zólyom és Liptó megyei nyelvjárásukat alapul véve kodifikálják. Még a XX. század második felében is kellett olyan rendeletet kiadni a szlovák iskolák számára, hogy nem csupán a szlovák órákon, hanem valamennyi tantárgy tanításánál az irodalmi nyelvet kötelesek használni. A kelet-szlovákiai és a Pozsonytól nyugatra élő szlovákok nyelvhasználata közt nagyobb a különbség, mint a Halotti beszéd és a mai magyar nyelv között. Az egységes nyelvhasználathoz pedig egységes történelmet is ki kellett találni.

Ókor és középkor

Az általános iskolai és középiskolás tankönyvek Közép-Európa késő ókori történelméből kiemelik a Római Birodalom szerepét, de csak röviden írnak a hunokról. A szkítákat meg sem említik a Kárpát-medencében, csak a keltákat, gótokat, longobárdokat, és kihagyják a mai Szlovákia területén négy évszázadnál hosszabb ideig élő kvádok tárgyalását. Ennek hátterében az áll, hogy kell egy időpont és egy helyszín arra, hogy oda beilleszthessék a szlávokat.

Az avarok harmadfél évszázadát megpróbálják a maguk képére formálni. Kijelentik, hogy az avarok elszlávosodtak, azután már csak szláv-avarként, szlávokként (újabban csak szlovákokként) említik őket, főleg a jelenleg magyar többségű területeken (Komárom, Kassa környéke). Végül nagy terjedelemben tárgyalják a frank kereskedő, Samo ténykedését, valamint a Nagymorva Birodalom elképzelését, mintha egy teljesen dokumentált igazság lenne. Még csak kételyek sem merülnek fel azt illetően, hogy Nagymoráviát az egykori krónikások Szirmium (Szerémvár) tájára, a Dráva, a Száva és a szerbiai Morava folyókhoz helyezik.

Bíborbanszületett Konsztantinosz bizánci császár a Vaskaputól háromnapi járásra jelzi Belgrádot, attól kétnapi járóföldre Szirmiumot, amiről megjegyzi, hogy valaha ott kezdődött Nagymorávia, ahol Szvatopluk is uralkodott. Az Annales Fuldenses (Fuldai Évkönyv) szerint Német Lajos 846-os hadjáratát a Margus menti szlávok ellen folytatja, ami előtt átkelt a Száván. Ott Mojmír unokaöccsét, Rasztyiszlávot tette meg fejedelemnek, vagyis Morávia egy vazallus, frankoktól függő alakulat volt. Hazafelé, Pannónia meghódítása után pedig Csehországon (Boemanok földje) keresztül tért vissza (és nem volt közben Morávia). Rasztyiszláv tehát a Margus (szerbiai Morava) menti szlávok fejedelme volt, ő hívta be a bizánci missziót. II. Jenő pápa (824-827) oklevele szerint az avar tudun és Mojmír Hunnia Avaria egyes területein, illetve Maraviában uralkodott, amely Pannónia és Moesia tartományban volt, Moesia pedig több okirattal igazolhatóan a Drina és a szerb Morava között feküdt.

Mindezekkel nem foglalkoznak a szlovákiai történelem tankönyvek, hanem ellenvetést nem tűrően azt írják, hogy „a szlávok a VI. század folyamán elfoglalták egész Kelet- és Délkelet- Európát. Megkezdődött Európa ókori (Római Birodalmon kívüli) történelmének utolsó korszaka, amelyet ószláv korszaknak nevezünk. A VI. században a szlávok megjelentek a mai Szlovákia területén is. Nyugodt életüket a nomád avarok zavarták meg, akik csaknem 250 évig éltek elődeink szomszédságában. Ezeket az elődeinket a történészek szlovjéneknek is nevezik. Az avarok tavasztól őszig hódításokkal foglalkoztak, főleg a Római Birodalom keleti területein, a téli hónapokban pedig a szlovjének kifosztásával.”

„Az avar fennhatóság alóli szabadulás érdekében alapították meg a szlovjének az első törzsszövetségüket, amely Samo birodalmaként ismeretes. Samo frank kereskedő 623-ban a szlovjénekkel együtt megverte az avarokat, ezért királlyá választották. […] Dagobert frank uralkodót is legyőzték. Nem tudni pontosan, hogy Szlovákia, Csehország és Ausztria mely területein feküdt a szlovjéneknek ez a kezdetleges állama, amelynek köszönhetően az elkövetkező évszázadokban képesek voltunk megőrizni etnicitásunkat, és nem engedtek az avar és frank nyomásnak. […]
Nagy Károly legyőzi az avarokat, megerősödik a Morva folyó mentén a Morva Fejedelemség és a mai Szlovákia területén a Nyitrai Fejedelmség. Nyitrán az első ismert fejedelem Pribina [Priwina] volt. 833-ban Mojmír morva fejedelem elfoglalta Nyitrát, és elűzte Pribinát, aki Német Lajos keleti frank uralkodónál talált menedéket […], 846-ban hűbéradományba kapta a Dunántúlt. Az erős és egységes Nagy-Morávia I. Mojmír uralkodása alatt meteorként tűnt fel Európa egén. Szlovákia területe Nyitra székhellyel kiváltságos helyzettel bírt ebben az államban.” [1]

A Nagymorva Birodalom 894 előtt

El tudjuk képzelni, hogy ha ez a tananyag, akkor milyen történelmi ismeretekkel vannak felfegyverkezve a szlovákiai fiatalok. Samoról egyébként mint a winnidek (venétek) királyáról beszélnek kortársai, illetve a helyszínt Karintiába teszik (a Dunától délre, a Dráva és Mura vidékére). Ebből talán érthető, hogy a szlávvá lett bolgárokról elég kevés szó esik, de érdekes módon a szerbeket és horvátokat is csak a IX. századtól kezdik emlegetni (mert valójában ott volt Morávia!). A tankönyv ezzel kezdi a történetüket: „a két nagy délszláv nemzet (a horvátok és a szerbek) sorsa sem volt mindig egyszerű. A IX. század elején a horvátok a Frank Birodalom, a szerbek pedig Bizánc fennhatósága alá kerültek. A horvátoknak ugyan egy ideig saját államuk volt, de a Magyar Királyság már a XI. század végén bekebelezte őket.” Aztán részletezi a szerbek sanyarú sorsát a bizánci uralom alatt, majd a török megszállást, de arról már nem szól, hogy a horvátok később a Horvát Bánságban éltek.

Ezeknek a csúsztatásoknak és fantáziadús részleteknek egyetlen központi célja, hogy egy őshonos, jogfolytonos, de a magyarok által egy évezreden át kegyetlenül elnyomott és leigázott szlovák nemzet képét láttassák, és igazságosnak hirdethessék a trianoni diktátumot.

A szlovák őstörténeti koncepció elsődleges szempontja a magyarellenesség: a szlovákok jelenlétét a magyar történelem ellenében fogalmazza meg, amiből teljesen kizárják az avarokkal, hunokkal vagy szkítákkal való magyar kapcsolatot, illetve rokonságot, mert az már időben megelőzné még ezt a koncepciót is. A szlovák régészet szinte politikai megrendelésként kapta feladatul, hogy az egész ország területén dokumentálni kell a szlovákok jelenlétét már az V. század második felétől, és akik ebben részt vállalnak, azok kiemelten publikálhatnak és juthatnak egyre feljebb a ranglétrán. A pozsonyi várnál az 1970-es években végzett ásatások során egy egyetemi hallgató nyári gyakorlata során tapasztalta, hogyan kell megrakni egy nagymorva rotunda falait ott, ahol olyan sosem volt.

A magyarok megjelenése és a magyar nép jellemzése

Pavel Dvorák, az egyik — még viszonylag tárgyilagosnak mondható — népszerű szlovák történész egyik munkájában [2] egyszerűen szlovákoknak és cseheknek fordítja Anonymus Gestájának 36. fejezetében a „sclavi et boemi” kifejezést. Szarkasztikusan megjegyzi, hogy Anonymus zagyvaságokat írt, főleg Szlovákiával kapcsolatban, mert a csehekről, cseh fejedelemségről és a bolgárokról is tesz említést, de egy szót sem ejt a Nagymorva Birodalomról (!).

„Egy dolog bizonyosnak tűnik. Árpád hadai után – akik minden bizonnyal egy olyan apokaliptikus pusztítást hoztak magukkal, amilyen egy ilyen hadjárattal jár, főleg, ha egykori ázsiai lovasokkal jön Európa felé — jött civil lakosság is, nem csupán pásztorok, hanem földművesek és kézművesek is. Megtelepedtek nálunk [sic] örök időre.”

Szlovákia betagozódása a Szent István-i magyar államba

A könyv 302. oldalán található az egyik szlovákiai „csúcsmodell”. Egy képaláírás. A képen Szent István a Képes Krónika ábrázolásán egy S betű iniciáléjában (Stefanus) látható, egyik kezében harci zászló, másikban pajzs, hármashalmon kettőskereszttel. A képaláírás így szól: „I. István király, illusztráció a Bécsi Képes krónikából. Milyen erős lehetett a nagymorva hagyomány, hogy még a XIV. században, a heraldika virágkorában is arra inspirálta a festőt, hogy a heraldika előtti időkben élt első magyar uralkodót a pajzsán lévő kettőskereszttel ábrázolja.” Ebben a fejezetben éppen azt bizonygatja, hogy a kettőskereszt a szlovák nagymorva birodalom jelképe lett volna, holott még le is írja, hogy (egyelőre!) nem találták ennek régészeti nyomát sehol, de van elég okuk azt állítani, hogy ez így volt. Éppen Szent István fentebb jelzett ábrázolásával akarja közvetve igazolni, hiszen az Árpádok nemzetsége csak a szlovákoktól vehette át a jelképet.

A szlovák történetírásban ugyanis a talán, esetleg, lehetséges, elképzelhető, minden valószínűség szerint kifejezések bizonyíték értékűek. Így került be a szlovák alkotmány első mondatába a nagymorva hagyomány, és így lett országcímer az apostoli kettőskereszt. Mindezek után már ne csodálkozzunk azon, ha még a szlovák irodalmi szövegek is tele vannak olyan kijelentésekkel, hogy mi magyarok mindent a szlovákoktól tanultunk, vettünk át.
Az nem zavarja őket, hogy a bizonyítottan szláv jövevényszavaink (pl. az egyházra és szervezeti rendszerre vonatkozóak) vagy délszláv, vagy pedig Árpád-kor előtti keleti szláv eredetűek lehetnek. Sajnos ebben az elszlávosító nyelvészetben hatalmas szerepe volt annak a Knyiezsa Istvánnak, aki — nyelvésznek gondolva magát — ebben a folyamatban nem lovat, de egész ménest adott a szlovák történethamisítók alá. Ott is szlovák eredetű szavakat talált, ahol a magyarba is latinból került, s onnan vették át tőlünk a szlovákok.

A tankönyvek elégtételként jegyzik meg az augsburgi vereségről, hogy ezzel befejeződött Európa kirablása. Az újabb tankönyvek a kereszténység felvétele, vagyis a magyar államalapítás utáni időszakról viszonylag objektív képet festenek, azzal a megjegyzéssel, hogy ezen a területen az ősszlovákok tovább éltek folyamatosan, magyar elnyomás alatt. Máshol azt róják fel, hogy a magyarok beolvasztották őket a magyar nemzetbe. Erre alapozta a kormánypénzen működtetett Szlovák Liga 1945 után a visszaszlovákosító programját.

A tankönyvek és a történelmi kiadványok természetesnek tartják, hogy Szlovákia már korábban is létezett, és a szlovák nemzet történetének korszakai: Szlovákok a Nagymorva Birodalomban, Szlovákia Magyarország része, a Habsburgok és Szlovákia, Szlovákia 1914-1918 között, Szlovákia Csehszlovákia része, az első Szlovák Köztársaság (1939-1945), Szlovákia a felújított Csehszlovákiában (1945-1992), az önálló Szlovák Köztársaság. A szlovák történelemkönyvek a Trianon előtti Magyarországot Uhorsko, a megcsonkított országot Maďarsko néven emlegetik. A keleti szlávok nevezték ugornak a magyarokat, a szlovákból viszont eltűnt a „g” hang, így lett az uhor. A szlovákok egyébként magyarnak neveznek bennünket, tehát indokolatlan lenne az Uhorsko kifejezés, hisz régen sem használták, viszont ezzel is azt akarják igazolni, hogy ők már az ugor, onogur időkben is itt voltak, vagyis előttünk.

Az általános iskola 7. évfolyamának tankönyve elismeri István nagyságát, szervezőképességét, kiválóságát, és jelzi, hogy halálakor kirajzolódott a királyság körvonala Európa térképén. A további évszázadokban lényegében a magyar történelem taglalása folyik, a magyar történetírás adataihoz igazodva, és természetesen kiemelve a felvidéki, felső-magyarországi történéseket, de ezt a területet az akkori időkre vonatkozólag is egyre gyakrabban csak Szlovákia névvel illetik.

Névhasználat

Stefan Bockaj — Bocskai István
Peter Pázman — Pázmány Péter
Helena Zrinská — Zrínyi Ilona
Alzbeta Bátoryova — Báthory Erzsébet
Stefan Secéni — Széchenyi István
Frantisek Veseléni — Wesselényi Ferenc
Ludovít Kosut — Kossuth LajosAz 1995-ös szlovák nyelvtörvény elrendelte, hogy a történelmi neveket a szlovák kiejtés, illetve fordítás szerint kell használni a könyvekben, ami elég zűrzavaros állapotot idézett elő. Újabban már a magyar tankönyvfordításokban is ezt szeretnék bevezetni.

A földrajzi neveket szlovákul kell feltüntetni, de megengedik mellette a magyart (egyelőre). Ez még akkor is érvényes, ha a magyar nyelvhasználat az ősi, ószláv alakot őrizte meg a földrajzi névben. A soviniszta ihletettségű módosított nyelvtörvény szellemében pedig már egyáltalán nem akarják engedélyezni a magyar földrajzi nevek használatát sem a magyar tankönyvekben, sem az egyéb tájékoztató kiadványokban. A családnevek és keresztnevek szlovák átírásának gyakorlata még XIX. századi eredetű, amikor még a magyar nyelvben is alkalmaztak hasonló megoldásokat, de rendszerré az 1980-as években kezdett válni.

Ellentétes értelmezések

Az első olyan korszak, amiről a magyar történetírással és a dokumentumokkal is ellentétesen vélekednek a szlovák történetírók, a honfoglalás és a nagymorva korszak, valamint az avarok szerepe. A másik a Felvidéknek főleg északi, hegyvidéki, erdős és hegyes területeinek benépesedése. A szlovák történetírás a szlovákok V-VI. századtól tartó kontinuitását igyekeznek bizonygatni, de kevesebbet szólnak arról, hogy a Felvidék a IX. században szinte lakatlan volt.

L. Kaminská Kassa és környékének régészeti anyagát bemutatva például a gyönyörű avar leletek képei mellett azt írja, hogy „[a szlávok és] a VI. században érkező avarok a IX. századig szimbiózisban éltek, akkor az avarok mint etnikum megszűntek létezni. A szlávok az avarok hatására új temetkezési módot honosítottak meg. Az avarok uralma után folytatódhatott a szláv lakosság civilizációs fejlődése a nagymorva korszakban.
A IX. században érkező magyarok Kárpát-medencei bevonulása nem érintette a Kassai-medencét. Közvetlen kapcsolatba velük a szlávok csak a X-XI. században kerültek, amikor a korai feudális államszervezés zajlott.” A szerző nem kevesebbet állít, mint hogy az állítólagosan itt élő szlávok teljes tárgyi kultúrájukban (régészetileg dokumentálható) igazodtak az avarokhoz, de minden másban (szellemi kultúra, nyelv stb., nem bizonyítható) az avarok elszlávosodtak, azóta is itt élnek, de egy töredéknyi avar szót sem őriztek meg.

A Szlovákia enciklopédiája I. kötete a hunokról alig 20 sorban emlékezik meg. Samo szláv birodalmát és az avarok elszlávosodását 13 oldalon írja le, amiből 8 oldal képanyag, és a maradékból is másfél oldalt szentel László Gyula elméletének cáfolására (amikor ebben az 1978-ban kiadott könyvben csak fél oldal jutott a kommunista párt megalakulásának). A Nagymorva Birodalom történelmét viszont 41 oldalon tárgyalja, a Szlovákiában kizárólagosan előírt szemlélet szerint.

Később a térség népességmozgásainál a tatárok pusztításának nem tulajdonítanak olyan jelentőséget, amely esetleg megkérdőjelezné a szlávok (szlovákok) folyamatos helyben maradását. Az északi területek elzálogosítása következtében lengyel hatás alá került és sok új településsel gyarapodó vidékekről nem szólnak.

Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc kapcsán aztán elkezdődik a magyarellenes hangulatkeltés. A szlovák nép a XVIII. század végén kezdte magát nemzetként megfogalmazni, aminek kezdetei a reformáció korába nyúlnak vissza. A császári uralom alatt maradt északi vidéken főleg a jelentős városi német polgárság és a császári német katonaság révén a lutheránus (evangélikus) vallás terjedt el, és ennek követői a szláv ajkú lakosság körében először cseh nyelven terjesztették az evangéliumot, ami viszont csak a nyugati szlávok körében volt érthető teljesen.
Az 2. osztályos gimnáziumi történelemkönyv ezzel magyarázza, hogy az idegenek cseheknek nevezik őket, de büszkén jegyzik fel azt, hogy Thököly Imrét „tót kiráj”-nak csúfolják, és Rákóczi a „levelezésében Szlovákiát tót impérium, tótság néven nevezi”. Az evangélikusok anyanyelvű igehirdetése tette lehetővé, hogy egy-egy evangélikus líceumban kialakuljon egy sorsközösséget vállaló felvidéki szláv öntudat, s már kezdték szlováknak nevezni az egyes megyékben magukat (Liptó, Zólyom, Turóc, Trencsén). Ám eltartott a XIX. század derekáig, hogy meg tudjanak egyezni egy közös irodalmi nyelv kodifikálásában. A pozsonyi líceum papneveldéje lett ennek a műhelye, abban az időben a városban ezeken a hallgatókon kívül alig voltak szlovákok.

Anton Bernolák nevéhez köthető a mai szlovák írásbeliség alapjainak lefektetése a XVIII. század végén. Akkoriban jelentek meg az első újságok és könyvek, és a nyelvhez keresniük kellett egy messzire a múltba nyúló történelmet, amelyet a Nagymorva Birodalomban meg is találtak, és azóta is ezt próbálják színezni. Viszont rájöttek, hogy a magyarok ellenében kell magukat és történelmüket megrajzolni, nehogy a császárral szembekerüljenek. Azóta is azoknak az irodalmi alkotásoknak és meséknek a szellemisége határozza meg a szlovák történetírást és közgondolkodást, szinte nem is keresve a közös, elválaszthatatlan történelmi időszakot, az egymásra utaltságot, szinte meg sem említve, hogy Magyarország milyen áldozatot hozott azért, hogy a törököt megállítva a hódítás ne érje el az északi területeket, ahol a szlávok szabadon gyarapodhattak és szaporodhattak.

A XIX. századi történések gyakorlatilag valamennyi kiemelt szlovák hősének az a legfőbb tulajdonsága, hogy nem szerette vagy egyenesen gyűlölte a magyarokat, és minden bajt az ezer éves magyar elnyomásra vezették vissza. Ján Kollár 1821-ben tanulmányt írt a szlávok elmagyarosításáról. Kollár evangélikus lelkészként Pesten szolgált, ahol például Petőfit is konfirmálta, de előkerültek a reformkori magyar politikusokról a császári titkosrendőrség számára írt jelentései. A történelemkönyvek meg sem említik, hogy a magyar nyelvet Magyarországon csak 1844-ban tették hivatalossá (abban az évben, amikor a szlovákok a szlovák nyelvről megegyeztek). Ezért aztán az egész reformkort úgy ábrázolják, hogy a zsarnok, magyarosító törekvések domináltak, és kiemelik, hogy a magyar országgyűlésben 1847-ben nem fogadták el Ludovít stúr zólyomi követ követeléseit (az esemény különben olyan fényben tűnik fel, mintha az országgyűlés végig csak ezzel a kérdéssel lett volna elfoglalva). Hangsúlyozzák a márciusi törvények jelentőségét, az ország modernizálását, de aztán hozzáteszik, hogy „a magyar kormány negatív oldala az volt, hogy magyar nemzeti államot akart kiépíteni. Elutasította a többi nemzet egyenjogúságát, ami később polgárháború kitöréséhez és a magyar forradalom vereségéhez vezetett.” (gimnázium 2. osztály) Az idegen intervenciót polgárháborúnak nevezni elég szerencsétlen dolog egy tankönyvben, de ezt azért teszik, hogy igazolni tudják azt, hogy a Jozef Miloslav Hurban által a bécsi udvartól kapott pénzen felállított „szlovák önkéntesek” miért harcoltak. A zsoldosokat hősként emelik ki, mintha szabadságharcot folytattak volna a szlovák nemzet függetlenségéért, de arról nem tesznek említést, hogy legalább 15-20 ezer szlovák harcolt a szabadságharc oldalán. Majd sajnálkoznak, hogy a császár a nekik tett ígéretekből semmit sem adott meg Világos után, és nem szólnak az 1849 nyarán Szegeden elfogadott, világviszonylatban is előremutató nemzetiségi törvényről, amelynek eltörléséhez Hurban katonái is hozzájárultak.





A XIX. század második felének történelme úgy néz ki a szlovák könyvekben, hogy a kiegyezés veszedelmet jelentett a szlovákokra nézve, mert a magyar országgyűlés magyarosító intézkedéseket hozott. Dicsőséges nemzeti korszak ez számukra, hiszen a Matica slovenská (Szlovák anyácska) szervezetük megalakult, és valóban egy gazdagodó kulturális tevékenység indulhatott el, viszont egyre erősödött a nagy szláv álom gondolata. A legnagyobb zsarnokságnak tüntetik fel, hogy a kultuszminiszter betiltott három szlovák gimnáziumot az ott folyó pánszláv propaganda miatt. Arról viszont nem írnak, hogy 1920 után körülbelül 500 magyar iskolát szüntettek meg.

Arról sem szólnak valósághoz hűen a tankönyvírók, hogy Magyarország nem lehetett a világháború kirobbantója, mert az osztrák császár döntött, és a koronatanácsban egyedül a magyar miniszterelnök szavazott ellene. 1938 úgy jelenik meg, mint Dél-Szlovákia horthysta fasiszta megszállása. Holott a Tiso vezette Szlovákia hadserege Hitler oldalán vonult be Lengyelországba 1939-ben, rögtön megszüntetve az elfoglalt területen a lengyel iskolákat, és az elsők között vitette el zsidó lakosságának többségét, s ezért a szlovák állam fejenként 500 márkát fizetett a németeknek. Erről egy sor sem olvasható, de természetesnek tüntetik fel Edvard Benes 1945 utáni dekrétumait, a kitelepítéseket, a magyarok és németek meghurcolását a háború eredményeként könyvelik el.

A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa 2007-ben olyan határozatot hozott, amelyben többek között azt is leszögezték, hogy a második világháború utáni rendelkezések nem okai a diszkrimináló gyakorlatnak, a benesi jogfosztások megkérdőjelezhetetlenek és érinthetetlenek, valamint a háború utáni politikai döntések törvényesek és a fasizmus vereségének következményei. Amíg ilyen határozatok megszülethetnek, addig a tankönyvek nem fognak változni, legfeljebb romlani, az olyan tisztességes szakemberek mint Dusan Skavran és Stefan Sutaj, akiket megillet a dicséret, kevés eséllyel kapnak majd teret tankönyvek írására. A magyar iskolák tanárai számára pedig megadatik az a rebellis esély, mint minden korszakban, hogy azt tanítsák, ami igaz, és úgy tanítsák, ahogy az helyes.

Jegyzetek

1. Az őskortól az újkorig. Orbis Pictus, Pozsony, 1999. (az oktatási minisztérium által előírt tankönyv a középiskolák 1. évfolyama részére)

2. Dvorák, Pavel: Feltárt történelem. 1975.