A Gyöngyösbokréta népművészeti bemutatók hagyományanyaga rendkívül gazdag és a magyar néptánchagyomány jelentős részéről áttekintést adhat. Az anyagot Pálfi Csaba yűjtötte össze és jelentette meg Tánctudományi Tanulmányok címmel 1970-ben.

Hasznos lehet a „Bokréta Szövetség” történetének ismerete az etnográfusok mellett azoknak is, akik a mai kulturális mozgalmakban, népművelésben kisebb-nagyobb mértékben vezető szerepet vállalnak, mert megismerik azt a szemléletmódot, ahogy a Szövetség vezetője, segítőtársai elindították és vezették ezt a falusi tömegek között igen jelentős mozgalmat.

A bemutatók tényét és azt, hogy hagyományokat rendszeresen színpadon mutattak be, s hogy ebben parasztok vettek részt nagy számban, egyértelműen pozitívan kell értékelni. Aligha fejlődött volna azonban ez az irányzat mozgalommá, ha irányítói meg nem keresik a módját, hogy a Bokréta Szövetséget koruk társadalmának struktúrájához kapcsolják. Ugyanakkor a bemutatókon szereplő bokrétás tagok nem, vagy alig befolyásolták a mozgalom történetét, társadalmi szerepét. Nélkülük ugyan nem vált volna mozgalommá az ügy, de a társadalmi, strukturális életben betöltött szerepe kialakításában csupán mellékszereplők mondhatni kívülállók voltak. Ez a kettősség a bokrétázás egész történetében érvényesült, így a mozgalom megítélésében nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

A Gyöngyösbokréta szervezetének kialakulása és története

„Gyöngyösbokréta néven azt a rendszeresen visszatérő színházi látványosságot ismerjük, amely parasztcsoportok tánc, ének és játékbemutatóiból állt Budapesten 1931-től 1944-ig, minden év augusztus 20-a táján. A néptáncon, népzenén és a színpadi bemutatókon keresztül egy sajátos kulturális mozgalom bontakozott ki. Hatása a hagyományőrzés szempontjából is jelentős, de abban is, hogy a magyar parasztság körében kulturális területen addig egyedülállóan nagyszámú tömeget mozgatott meg. Nevezhetjük ezt a kulturális mozgalmat a kialakulóban lévő magyar néptáncmozgalom egyik legfontosabb szakaszának is.

Az első „Gyöngyösbokréta” bemutató 1931. augusztusában volt, Budapest székesfőváros anyagi támogatásával. Paulini Béla rendezésében néhány parasztcsoport eredeti néptáncokat táncolt a Városi Színházban. A különböző vidékről érkezett csoportokat ugyancsak Paulini szervezte meg. Ettől az időponttól kezdve beszélünk Gyöngyösbokréta bemutatókról, bokrétás falvakról, csoportokról. Hiba volna azonban, ha mi is csak ettől kezdve kezdenénk a vizsgálódást.

A bokréta mozgalom vizsgálatában vissza kell menni a XX. század fordulójáig. Európa-szerte lejátszódó folyamat, hogy a nemzeti államok kialakulása egyúttal a „nemzeti önérzet” és a „saját ipar”, „saját áru”, „saját kultúra” kultuszát is kifejlesztette. Nálunk ez már az 1848-as polgári forradalomban jelszó. A forradalom leverését követő kiegyezés után 1914-ig majdnem ötven esztendős békés korszak következik, s ebben – a rohamosan bontakozó kapitalista fejlődésnek is megfelelően – a megbántott nemzeti önérzet ismét magára talál és újból „saját értékeink” felé fordul. Ez az érdeklődés és önérzet csúcsosodik ki az 1896-os budapesti Millenniumi Kiállításon. Az Európában akkor páratlan kiállításon Jankó János néprajztudós kezdeményezésére egész millenniumi falu épült. A kiállítás tartama alatt a felhozott parasztok e faluban éltek, a meglevő keretek között folytatták napi munkájukat, s a látogatók előtt lakodalmat, táncot, népszokásokat is bemutattak. (A kiállítás az erre az alkalomra kiépített Városligetben volt.) Nálunk ez a paraszti élet teljességének bemutatását szolgáló törekvés elszigetelt maradt. Svéd-, Finn- és Németországban viszont már igen korán találkozunk tudományos gyűjtéssel alátámasztott néptánc- és hagyománybemutatókkal (a szabadtéri néprajzi múzeumokban). Ebben az időben Európa-szerte fokozódik a paraszti kultúrák iránti érdeklődés.

A paraszti élet bemutatását várják a népszínművektől is. Ezt a célt azonban még kiváló íróink közül sem sikerült mindegyiknek és következetesen elérni. A népszínmű végül is a falusi műkedvelő színpadokon talál otthont. Ugyanebben az időben terjednek el a városi kisiparosság kezdeményezésére a szüreti mulatságok is.

Az első világháború elvesztése és a békeszerződés szinte tálcán hozta az ellenforradalom politikájaként a nacionalizmust, a „magyar faj felsőbbrendűségének” hirdetését, általában a melldöngető magyarkodást, kiszolgálva az irrendentizmust. Megindult az „igaz magyar dolgok” keresése és a népszínművek mellett vidéken egy-egy ünnepség alkalmával néha már néptáncokat, szokásokat is bemutatnak. Népviselet és népszokás versenyt tartanak 1925-ben Sopronban. Karád 800 éves fennállásának jubileumára a helybeliek táncos bemutatót szerveznek. Kaposváron, Csökölyön, Nagykállón népszokás, viselet és táncbemutatók vannak. Domokos Pál Péter Csíksomlyón az „ezer székely lányok” napját rendezi, ahol kb. 300 leány táncol néptáncot egyszerre. Szentimrei Jenő a Bokrétától függetlenül Erdélyben népművészeti bemutatókkal próbálkozik. (1941-ben „Kalotaszegi ballada” címen rendez Budapesten balladaesetet.) A Gyöngyösbokréta bemutatók megszületésének lehetősége tehát mintegy két évtizeden át a levegőben volt.

Paulini Béla, aki később a Gyöngyösbokréta „atyja” lesz, ebben az időben újságíró. 1926-ben Harsányi Zsolttal együtt megírják és kiadják Garay: „Háry János”-ának színpadi feldolgozását a Kodály Zoltán gyűjtötte népdalokkal. Ezeket maga Kodály válogatta a szöveg közé. 1929-ben a műkedvelő csákvári parasztcsoport Paulini rendezésében bemutatja Csákváron a „Háry”-t. Utána a csoportot felhozzák Budapestre és a darabot a Magyar Színházban is előadják.

A húszas években az egész országban a legkülönbözőbb népművészeti bemutatókat tartják. A szervezők, vezetők szétágazó céljairól, elgondolásairól külön tanulmányt lehetne írni. Eleinte talán Paulini maga sem tudta, hogy milyen lehetőséget talált a Gyöngyösbokréta megszervezésével. Hamarosan ráeszmélt azonban és teljes erővel építette ki a Bokréta Szövetséget. (Ezt nem utolsósorban saját mozgalmának tekintette és egzisztenciáját is ráépítette.) A lényegében meglevő népművészeti törekvéseket szükség szerint ki is egészítette szervezettel, „dogmákkal”, és természetesen a színpadra alkalmazással.

Az első Gyöngyösbokréta bemutató megszervezésekor, az 1930-as évek elején a főváros és az egész ország készpénzvalutáris helyzete elszomorító állapotban van. A világválság egyre nagyobb méreteket ölt, a valutaszerzés lehetősége csaknem az idegenforgalomra korlátozódik. Irigyelt hely Olaszország, Svájc és Ausztria, ahol kellő nevezetesség, ünnepi alkalom, idegenforgalmi vonzerő áll rendelkezésre. Nyilván ezek a példák is szerepet játszhattak abban, hogy Kovácsházy Vilmos székesfővárosi tanácsnok a nemzeti ünneppé emelt Szent István-napi ünnepség fényét is egy aránylag olcsó idegenvonzó eseménnyel kívánta emelni, s ezért a csákvári „Háry János” rendezőjeként ismert Paulinival eredeti parasztcsoportok néptáncbemutatójára vállalkozott. A főváros szervezésében zajlott le tehát Budapesten az első „Gyöngyösbokréta” – az elnevezést is Paulini adta – bemutató, amely minden téren sikert aratott. A sajtó úgy üdvözli a Gyöngyösbokrétát, mint a magyar kultúra egyik megváltóját. Művészek, értelmiségek, „polgári népieskedők”, külföldi vendégek lelkesednek az „őszinte báj” megnyilatkozásán.

A fővárosi idegenforgalmi iroda a következő „Szent István” napot már felkészültebben várja. Paulini már az első alkalommal tájékozódik a Néprajzi Múzeumban. Györffy Istvántól kért tanácsot, hogy hova menjen, az ország melyik vidékén élnek még felhozható, színpadképes formában néptáncok. Györffy a múzeum munkatársához, Gönyey Sándorhoz irányítja. Gönyey már régebben is foglalkozott a néptánccal, ezért később ő lett a Gyöngyösbokréta félhivatalos tudományos képviselője és tanácsadója.

A bemutatóknak az egész országban nagy a visszhangja. Az újabb szerepléseknél az a falu jöhetett elsősorban számításba, amelyik élő és színes népviselettel rendelkezett. A bemutatásra megfelelő táncokat, dalokat Paulini eleinte egy, esetleg két próbán egyengette a Városi Színházban színpadhoz, valóban alig számottevő változtatásokkal. (Később maga is, de a helyi vezetők is jobban „színpadra alkalmazták” a szokásokat. Az ilyesmi csak akkor tűnt fel, ha stílustalanul, hevenyészve változtattak. Főleg hatásosnak ítélt mozdulatokat, rikoltozást, vagy viseletmódosítást engedtek meg, illetve kezdeményeztek.) Paulini alaposan szervezett, felhasználta a rendelkezésre álló összes lehetőséget, mozgósította a falusi tanítókat és jegyzőket is. Így a harmadik augusztus 20-án már több, mint harminc csoport tartott bemutatót az ünnepi hét minden estéjén. Az előadásokat úgy osztották be, hogy két-három napon keresztül nyolc-tíz csoport lépett fel, majd ezeket másik nyolc-tíz követte. A főváros fedezte az anyagi kiadásokat: az utazást, szállást, ellátást, a színházbért és a közönségszervezést és fizetett rá átlagban 20 000,- pengőt.

A harmadik Szent István hét tapasztalata, szervezési költségei, a csoportok szaporodása szükségessé teszi az egész ügy szervezeti összefogását. Paulini azt is tudja, hogy egységes irányítást és egyszemélyi hatalmat kell biztosítani, hogy szét ne hulljon az a pozitív erő, amely a csoportok helyi vezetőiben él, amely azonban egyúttal magába foglalja az egyes vezetők eltérő elképzelését is a népművészet szerepéről. (Minden hasonló kulturális megmozdulásban van hagyománymentő, tudományos, népművelő, kulturális, üzleti, politikai tartalom, mindegyiknek számtalan árnyalatával.) Ugyancsak a szervezeti összefogást sürgeti az ún. „népipari cikkek” gyűjtése, kiállítása és árusítása is. Ilyen cikkeket a továbbiakban az IBUSZ-on kívül csak a Bokréta Szövetség árusíthat szervezetten. A Vallás és Közoktatásügyi, Belügy- és Kereskedelemügyi Minisztériumok segítségével végül létrejön a Magyar Bokréta Szövetség, Paulini Béla elnökletével.

A Szövetség megalakítását egy újabb szempont is sürgette. Vidéken igen sok csoport Gyöngyösbokréta néven szerepel anélkül, hogy valami köze volna Paulini irányításához. Ezt a mozgalmat kellett bevinni a Bokréta Szövetségbe. Tulajdonképpen nem történik más,mint hogy a már korábban és egyébként is meglevő csoportok, de főleg szervezőik – látva a Gyöngyösbokréta sikerét – utánozni szeretnék Paulinit, de nem ismerik el egyeduralomra törését és nem adják fel önállóságukat. Legerősebbek a Mádai Istvánné által szervezett – előbb Miskolc, majd Debrecen központtal működő – „Búzavirág” bemutatók, melyeknek pl. a cigándi csoport is tagja volt és csak később csatlakozott a Bokréta Szövetséghez.

Ami a mozgalom társadalmi-politikai célkitűzéseit illeti, úgy látszik, hogy a közvetlen politikai „kihasználhatóság” nem Paulini egyenes törekvése, és a tagok, a szereplők mit sem tudnak róla, eszükbe sem jut. A kihasználás lehetőségét főleg a támogatók látják, a felismerés és a célzatos felhasználás szándéka náluk a legerősebb.

A Gyöngyösbokrétán keresztül a külföldnek, a polgárnak, de a résztvevőknek, a parasztoknak is be kell bizonyítani, hogy itt „szociális”, „népi”, „magyar” politika folyik, hogy dr. Molnár Imre főtitkári jelentésében 1935-ben már ezeket mondhassa: „... a tagok részei annak az ország bokrétájának, amely egyre hatásosabban kívánja bizonyítani a világ előtt, hogy a fehér fajnak milyen tehetséges, szép, nemes, büszke, ünnepi része a kis magyar nemzet”. (Bokrétások Lapja, 1935. ápr.)

A további lépések a Bokréta Szövetség pozícióinak megszilárdítását eredményezték. Paulini bizalmat kap és mindig a legmegfelelőbb helyről. 1934. XI. 15-én a VKM rendeletet ad ki, hogy „népi csoportot” csak a Bokréta Szövetség „elvei és munkatervei szerint” lehet megszervezni. A Kereskedelemügyi Minisztérium támogatásáról biztosítja, a Rádió „minden eszközével és teljes erkölcsi erejével a M. B. Sz. Mellett áll”, a Néprajzi Társaság munkatársai közül megfigyelőket delegál a Bokréta Szövetségbe (B. L., 1935. ápr., Főtitkári jelentés).

1935-ben a Belügyminiszter rendeletet ad ki a Bokréta Szövetség támogatásáról. Ezzel kapcsolatban a Bokrétások Lapja (1935. júl.) az alábbi szöveget közli: „A Gyöngyösbokréta elnevezéssel megindult országos mozgalom célja az, hogy a magyar népies előadó művészet különleges sajátosságait, jellegzetes vonásait és hagyományait eredetiségükben megőrizze, és azokat mind belföldön, mind külföldön ismertté tegye. Ennek a mozgalomnak vezetője a Magyar Bokréta Szövetség, amely a VKM. Irányítása és felügyelete mellett fejti ki közérdekű közreműködését, minden üzleti szempont kizárásával, tisztán a magyar nemzeti kultúra szolgálatának jegyében... Ezt az országos mozgalmat minden hatóságnak kötelessége támogatni, de kötelessége az is, hogy megvédje azt más, arra nem hivatott egyén vagy társaságnak olyan eljárásától, mely a Gyöngyösbokréta elnevezést jogtalanul akarja kisajátítani és gyümölcsöztetni...”

Belügyminiszteri rendelet óvja tehát a Szövetség munkáját az arra illetéktelenek kontárkodásától. A VKM. A tanítóknak szabadságot, a Bokréta Szövetség napidíjat biztosít, mindennemű bokrétás ügy elintézésének idejére. (Meg kell jegyezni, hogy ez nem jelentett túlságosan sok elfoglaltságot a helybeli néprajzi gyűjtésen és betanító munkán kívül.) A VKM. És a Kereskedelemügyi minisztérium szubvenciói mellett Paulini arról is gondoskodott, hogy egy széleskörű pártoló tagságot szervezzen. A testületben helyet foglalt a politikai élet több fontos alakja, de a bankok képviselői is jelen voltak. Ezektől különböző, bár viszonylat csekély támogatást szerzett a Szövetség részére.

A Bokréta Szövetség szilárd léte anyagilag biztosítottnak látszik. Paulini most „eszmeileg” is meg akarja szilárdítani. (Mint látni fogjuk, szó sincs itt valami egységes eszmei, vagy politikai állásfoglalásról. Politikailag az aktuális, divatos nacionalista szólamokig terjed, minden más kérdésben saját véleményét adja közre, nem egyszer gunyoros, szellemeskedő, kioktató formában.) Egy év elteltével elérkezettnek látta az időt, hogy kijelentse: „...a Bokréta mozgalom ma már teljesen kialakult rendszere a lehető legtökéletesebb..., mert az egész kultusz dogmái is kialakultak, nem látható belső élete is teljes.” – (B. L., 1936. IX.–X. „Hajár népművészet” c. előszó.)

Mielőtt Paulini eszméi közül szemelvényeket adnánk közre, vizsgáljuk meg, milyen történelmi és társadalmi helyzetben működik a Bokrétások Szövetsége. A Szövetség léte, a bemutatók sikere és a tudatos szervezés a bokrétás falvak és csoportok felduzzadását idézi elő. A bokrétás csoportok többsége érdekes és jó hagyományanyagot visz színpadra. Egy-egy lelkes bokrétás vezető már korábban is alapos néprajzos kutatómunkát végez. (Például Kántor Mihály Cigándon, Jánosy György tiszteletes Váralján, Nemes János Hosszúhetényben, Zákonyi László Püspökbogádon, Szabó Antal Nagykállón, Németh Lili Szatmárököritón stb.)

Mégis, a bemutatók színvonala a néprajzi tájékozatlanság miatt, a hirtelen felduzzadt és ellenőrizetlen anyag miatt szemmelláthatóan esik. A körültekintés nélküli propaganda ugyanakkor külföld felé a magyarok élő népművészetével dicsekszik. A falut felkereső nyitott szemű idegen azonban „cifra nyomorúsággal”, félfeudális állapotokkal, elhanyagolt szociális és gazdasági helyzettel, még nyílt nyomorral is találkozik. Persze nem a Bokréta Szövetség hibájából.

A kettősséget, ami a Gyöngyösbokréta bemutatók tűzijátéka (a Szent István napi tűzijáték) és a társadalmi valóság között volt, továbbá azt a kettősséget, ami a kultúrpolitikai törekvés és a Bokrétás tagok erről való kívülállása között volt, talán Móricz Zsigmond fogalmazza meg legelőször és nagyon világosan a Színházi Élet egyik 1935. augusztusi számában: „Ma valóságos nemesveretű pénzidegenekkel van zsúfolva a Korzó. Úgy látszik, a magyar legfőbb szentnek a napja lesz a magyar nemzeti propaganda ékköve évről-évre jobban. – Csak jól fogják meg a dolgot, meg lehet belőle csinálni a Salzburgi Játékok hallatlan idegenvonzó ételeit … az idegeneknek (minden bajunkat magunknak hagyva) csak hadd mutogassa ez a furcsa roppantságos város... a Pearly Bouqet-t, a jó osztrák testvérek csak hozzáfognak élvezni és gyönyörködni, valósággal a paradicsomot látják maguk körül: azt nem tudják, hogy itt mindenki sír.”

A színpadraigazításról – a kicsit kirakat-színpadról – a nagyközönség is egyre inkább tudomást vesz. A VKM. Ezek miatt az 1936-os Gyöngyösbokréta bemutató után a magyar Néprajzi Társaság ellenőrzése alá helyezi a továbbiakban színpadra kerülő számokat. Az ellenőrzés azonban gyakorlatilag nem történik meg, pedig még parlamenti felszólalás is történik a Bokréta védelmében.

Györffy István kitűnően megírja: miért került sor arra, hogy néprajzos szakembereket vonjanak be a Bokréta Szövetség ellenőrző munkájába. „Mikor Paulini Béla Budapesten a csákvári parasztokkal színművet mutatott be, maguk a Néprajzi Múzeum tisztviselői tanácsolták neki, hogy a néppel azok eredeti hagyományait mutassa be...Sajnos azonban – mint ilyen esetben máskor is történni szokott – sok helyen a néprajzilag iskolázatlan vidéki betanítók és rendezők „belejavítottak” a népi hagyományokba. Némely helyen már csak töredékeit találták az ősi népszokásoknak, ezeket tehát saját fantáziájuk szerint „kiegészítették”. Nem elégedtek meg a hagyományos egyszólamú népdalokkal, ezeket több szólammal tanították be.
A táncokból pedig ütemes tornagyakorlatokat csináltak, noha napról-napra láthatták falun, hogy a magyar nép egyazon nótára sem táncol egyformán, hanem ki-ki egyénisége, temperamentuma szerint másképp járja. Baj volt a kosztümökkel is. Sok helyen kiveszett már az ősi viselet, s a nép a szüreti mulatságok népies jelmezében jelent meg, vagy a magyaros jelleg nélküli ruháját nemzeti színű pántlikákkal rakta meg, hogy „magyar ruha”., legyen belőle. Ez a hagyomány rovására elburjánzó sok hiba nem a népet terheli, hanem a laikus helyi rendezőket, akik – tisztelet a kivételnek – jobban akartak a hagyományokhoz érteni, mint maga a nép. A VKM már korábban meglátta, hogy szakemberek irányítása és ellenőrzése nélkül a Bokréta Mozgalom hamar lejárja magát. Ezért a Gyöngyösbokréta számait ethnographus szakemberek ellenőrzése alá rendelte...Sajnos, az ellenőrzés anyagiak hiányában 1936-ig abban merült ki, hogy a szakemberek a Szent Istváni ünnepségek alatt rendezett előadások bemutatóin a főelőadás előtt pár órával megjelentek, de a betanított számokban nem tudtak jóformán semmit sem változtatni, így csaknem minden előadás a betanítók egyéni elképzelését tükrözze vissza. A Magyar Néprajzi Társaság tagjai tisztában voltak azzal is, hogy ily módon a hagyománymentés jelszava alatt maga a hagyomány megromlik, s évtizedek múlva a mondvacsinált jelenségeket az időhiteles hagyománnyá avatja, félrevezetve a jövő ethnogrpahusait, ezért sürgették a legteljesebb és legszélesebb körű néprajzi ellenőrzést.” (Ethnographia, 1936.)

Maga a hitelesítés technikája abból állt, hogy a bokrétások bemutatták számaikat a szakembereknek. A kutatók ezután felkutatták a falu viselet és tánchagyományait, majd levonták a bokrétások számaira vonatkozó tanulságokat. A tényleges vagy vélt hibák kijavításának lehetőségeiről azonban nem találunk semmit a feljegyzésekben. Megtaláljuk viszonyt – szinte kommentár nélkül – az illető községből a néptánc és viseletanyag egy részének hiteles és részletes leírását.

Paulini igen érzékeny volt minden bíráló hangra, mondván, hogy a Bokrétát úgyis elég sok támadás éri. Az etnográfusok tehát ne adjanak a nyilvános kritikával újabb támadásra alapot, a kifogásokat közöljék vele szóban, s ő majd továbbítja a csoportok felé. Ezek a szóbeli észrevételek azonban legtöbbször leperegtek a Bokréta elnökéről. Az egész néprajzi hitelesítés így egy jó esztendő alatt tökéletesen és végképp befagy. Az 1938-i Gyöngyösbokréta bemutatók után Gönyey Sándor még ír egy cikket, ahol felveti, hogy ugyanazok a hibák tapasztalhatók, mint a hitelesítési akciók előtt: a színpadiasság kedvéért stílustalan és helyén nem való változtatásokat végeznek, az egészet pedig eredetinek tüntetik fel. Megállapítja, hogy az előzetes ellenőrzésnek nagyon is helye volna. „sajnos – írja – többizben tett jóakaratú bírálataink még mindig nem érték el céljukat és így a hibákért a felelősséget magunkról,mint a Gyöngyösbokréta hivatalos ellenőrzőitől kénytelenek vagyunk elhárítani”. (Ethn. 1938.é). Ezzel véget ért a Magyar Néprajzi Társaság ellenőrző munkája, Paulini megszabadult a Bokréta hivatásos bírálóitól. A javító bírálat hiányában csak Paulini ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatása áll a kételkedők előtt a hitelesség kérdésében: „...a parasztoknak nem engedi meg a büszkeségük, hogy azzal parádézzanak, mi a szomszédé...” (B. L. 1939. I.) Ennek a frázisnak nem nagyon volt gyakorlati alapja, hiszen a színpadi törvények kötelezően hatnak a bemutatandó anyagra, változtatni a színpadon kell.

Függetlenül a résztvevők, táncosok, énekesek gondolkodásától és meggondolásaitól, a Gyöngyösbokréta úgy, ahogy volt, kitűnően beilleszthető volt az általános kultúrpolitikai és politikai irányvonalba. Az általános politikai irányvonal képviselői kifelé a magyarságnak az ősi hagyományai alapján való ezeréves jogait és a nemzetiségek közti felsőbbrendűségét érzik bizonyítottnak a mozgalommal. Irrendenta, nacionalista törekvések tűzik zászlaikra a Gyöngyösbokrétát. A polgárnak a paraszti élet problémátlan báját hangsúlyozzák, elterelve a figyelmet a parasztság megoldatlan szociális kérdéseiről. De beleillett a Gyöngyösbokréta megjelenése és léte annak az értelmiségi rétegnek az elképzelésébe is, amelyik a nemzeti kultúra megújulását várta a népművészettől.

Paulini a korszak eszméitől sodortatva, de talán nem akarata ellenére, az általánosan kötelező magyarkodás e korszakában a koreszmékhez igyekezett igazodni mozgalmával, bár valószínűleg jól tudta, hogy a bokrétás tagok enyhén szólva nem foglalkoznak fejtegetései megemésztésével, bírálatával, és a bokréta vezetők is csak az általános és kötelező nacionalista szólamokig jutnak az ideológiában. (A lelkiismeretes vezetők gondja az anyaggyűjtés és a népművelés, a betanítás, szervezés és gyakorlati csoportvezetés volt.) Paulini állásfoglalásai a hatalom felé való kötelező elkötelezettséget jelentik, és tükrözik is a hivatalos állásfoglalást a „nemzet”, a „nép-paraszt”, „hazafiság”, „magyarság” stb. kérdésekben.

Az idő és a társadalmi fejlődés eközben nem állt meg. A paraszt biciklin járt, géppel csépelt, a falusi tehetős réteg fürdőszobát építtetett műbútorral berendezett lakásához, egyszóval parasztságunk annak rendje és módja szerint polgárosodott. Az a kultúra, amit a feudális viszonyok hoztak létre, legfeljebb csak hagyományként él, halálra van ítélve, új váltja fel.
A polgári életforma a polgárosodással együtt megjelent és felszámolt mindent, ami a régire, elavultra emlékeztetett életformában, öltözetben, szórakozásban, szokásában, magával sodorva a hagyományokat. Ezért hiába veszi alapszabálya a Bokréta Szövetség a hagyományok felélesztését és elevenen tartását, a hagyományt most már a paraszt váltja fel aprópénzre. Azaz egyáltalán nem a hagyomány iránt érzett tiszteletből veszi fel a viseletet augusztus 20-ra és táncol, hanem mert Pestre mehet, világot láthat, kiléphet a munka hétköznapjaiból, még napidíjat is kap. Mindez egyre növekvő polgári igényeinek kielégítéséhez viszi közelebb, ha csak egy kis lépéssel is. Ez természetes és egyáltalán nem lebecsülendő józan realitás és megfér vele saját hagyománya szeretete, emlékezetben tartása, alkalmi gyakorlása.

Ismét Móricz Zsigmond az, aki helyére tudja tenni az egész jelenséget: „A mai nép nem játszik többé idillt az életben. A mai parasztlány nem gyöngyszem, amely öntudatlan szépséggel merül fel az ethnographia habjaiból, nem is virágszál, amit le lehet törni,...ember, aki semmiben sem akar elmaradni a felette élő társadalmi rétegek lányai mögött. A Gyöngyösbokréta templomi áhítatának odakint vége. Ott ma a gyönyörű élet „tombol”. (Színházi Élet, 1933. VIII.) Ugyanő írja (Színházi Élet, 1934. VIII.): „A siker titka, hogy a magyar népben – hiába tagadták ezt egészen a legújabb időkig – színészi őstehetség van.” A szereplők nagyon jól érzik, olykor tudják is, hogy amit csinálnak, az „szereplés”.

Talán az eddigiekből is kirajzolódott annyi, hogy a mozgalom története folyamán kiépült egy igen jól szervezett országos hálózat, jól szervezett anyagi ellátottsággal és a résztvevőkön keresztül egy hatalmas és értékes, élő népművészeti anyaggal, amely e bemutatók nélkül valószínűleg teljesen és visszavonhatatlanul elveszett volna.

A mozgalom története a felszabadulás után már nem sokkal lezárul. 1945-ben Paulin feleségével együtt Bajon – állítólag méreggel – öngyilkosságot követ el. A Bokréta Szövetség formailag ugyan még 1948-ig működik, azonban atyja és vezére nélkül már nincs számottevő megmozdulása. Végül a Szövetséget – az összes többi, 1945 előtti társadalmi szövetséghez és egyesüléshez hasonlóan – belügyminiszteri rendelet oszlatja fel.

Ideológiai jelenségek a bokrétás mozgalomban

Valószínűleg Paulini taktikai érzékére is fényt vet az a tény, hogy a Bokréta elnöke – a Szövetség léte és fenntartása érdekében – a Gyöngyösbokrétát igyekezett az uralkodó nézetekhez, törekvésekhez kapcsolni. Mi volt Paulini álláspontja a néphagyományról és felhasználásáról, a nemzeti magatartásról, a bokrétázás tartalmáról és céljáról? Mielőtt a kérdésekre a választ keresnénk, ismét nyomatékkal kell hangsúlyoznunk, hogy az ideológia – Paulini szavai szerint „dogmák” – megteremtése és befogadása között óriási különbség volt. Az ideológia – a Gyöngyösbokréta ilyen vagy olyan magyarázása – a polgári-értelmiségi réteg és a hivatalos kultúrkormányzat részére készült a mozgalom léte igazolására. – Lássuk azonban a megnyilatkozásokat.

Egy négynyelvű ismertető 1933-ból így nyilatkozik: „A Gönygyösbokréta ünnepi játék, amelyre Magyarország minden tájáéról esztendőről esztendőre összesereglik a nép színe-java, hogy keleti magyarságáról bizonyságot tegyen.” – a Budapesti Hírlap (1937. VIII.) hasonlóan ír: „...Ay ősi magyar népművészetünknek, mesemondásunknak egy, még az igric és regös korból megmaradt sarja (ti. a Gyöngyösbokréta bemutatók), ami kihajtott a Trianon utáni szomorú magyar avarról” – egy alapszabály módosítás kapcsán a Bokrétások Lapja (1938., IV.–VI.) szerint a Gyöngyösbokréta feladata „a magyar népművészet minden megnyilvánulásának – népi dalnak, táncnak, viseletnek, szokásnak, népiparnak – országosan való megóvása, de új virágoztatása is. A szövetség országszerte feléleszti a hagyományokat, amivel a nép magyar öntudatát erősíti...a magyarság lelki egybeolvadását szolgálja”.

1940-ben 10 esztendős a bokréta bemutatkozása. Paulini „végrendelkezik”: „Jubileumi esztendőre ez a szóm és mondásom” (B. L. 1939. X.). A kezdetre visszatekintve megjegyzi: A Bokréta mozgalom indította el a népművészeti mozgalmat. A Gyöngyösbokréta mentette meg a magyar táncot. A nagyváros népe a bokrétások útján fedezte fel a fallu népét.
A nagyváros népe „úrnak” ismerte meg a parasztot, „természetesen azért egy pár tehetséges emberre szükség volt, hogy a mozgalom végre ki is törjön”. Majd később ugyanott írja: „Mintha olykor azt éreznénk, hogy a falukutatók városi születésű része csak akkor indult neki a falunak, amikor meglátta a Városi Színházban a Bokrétásokat, ha ugyan utóbb egyik-másik azt is észrevette, hogy amit a Városiban látott, az nem a falu mai élete”. Éppen ezért sürgeti a bokréta ideológiai tisztázását „...a dogmákat meg kell állapítani és országosan elfogadni.” (Ez némileg ellentétes az idézett 1936-os megjegyzéssel, hogy az „egész kultusz dogmái kialakultak”.) Tulajdonképpen a hagyományőrzés folyamatáról, a hagyományokról és a parasztok lelki alkatáról szóló – egyéni elképzelése szerint szükséges – „dogmák” megfogalmazásáról van itt szó. Fejtegetéséből természetesen a Bokréta mozgalom fontosságára, érdemeire, és előadásaink egyedül helyes módjára lyukad ki.

Az előbbiek ismeretében válik érthetővé, hogy Paulini a népművészeti bemutatók és a hivatásos művészek produkciói közötti – szerinte áthidalhatatlan – ellentétben is sajátos, harcosan maradi álláspontot képvisel, mint a Muharay Elemér-féle „Népszínpadi Játékok” vitájában is. (B. L.1938. I.–III.) Muharay szerint „A város továbbfejlesztheti a falu művészetét...sőt magasabb kulturális fokon kell, hogy adja vissza a falunak”, Paulini szerint „a falu művészetét csak hagyjuk meg a falunak, egyrészt okossági, másrészt tisztességi okokból.”
Okosságból, mert a „népművészet báját a hivatásosok csapata úgyis tönkreteszi”, tisztességből, „mert ha egyszer a népnek végre újra öröme telik művészetében, akkor ezt az örömet illik meghagyni.” A „pillangót nem lehet sasosítani”! Figyelmezteti az esetleg másképp gondolkozókat, hogy a 10. évforduló alkalmából adott e végrendelkezésének közzététele után már „vigyázzanak az erővel pereskedők, a miénk után következő kor – miként ítélőtábla – előtt nagy szégyenben maradhatnak.” Paulini szerint (Budapest Hírlap, 1937. VIII. 20.) „Senki ija-fia a magyar paraszton kívül nem hivatott arra, hogy a hamisíthatatlan magyar néptáncot képviselje.” Panaszkodik a népművészet helyi kiárusításáról „Lazaronizmus” címmel: „50 külföldiért nagyot, de 10-ért is lehet már kicsit rendezni. Néhány idegenlerakodónak elrontott – elveink köréből netán szinte erőszakkal elvont – bokréta, sőt álbokréta azonnal – mondjuk gémeskúthoz áll, „majd ott táncoltok!” De más falukkal is megtörténik, hogy népük beleterrorizálódik ilyen ünnepekbe. Néhány helységben már minden órában kapható magyar hagyomány.” (B. L.,1939. IV.) – Paulini szerint a kiút, hogy a M. B. Sz. Ne csak kitervelhesse az ünnepekhez kötött ünnepségek rendjét, hanem ezt a programot meg is valósíthassa.” „Minden ünnepséget meg kell magyarosítani, egészen a disznótorig.” (B. L., 1939.X.)

Paulini állandóan és éberen harcra kész mindennel és mindenkivel szemben, ami vagy aki a Bokrétát, hatását, hatáskörét támadhatja. Úgy látszik, leginkább a színpadi bemutatókat félti egy esetleges profi vállalkozástól, amely a népművészetet közvetlenül felhasználná. Ezrét nagyon sokszor elvi nyilatkozatot tesz az értelmiség művészete és hagyományfelhasználása tárgyában a stílus és eredeti népművészet, valamint a Gyöngyösbokréta védelmében. A Bokrétások Lapja 1939. okt. számában arról ír, hogy az értelmiség művészete annyit kaphat a népművészettől, amennyit annak adott, tehát csak ihletet kaphat (és nem nyersanyagot). A népművészet alapján új alkotást kell csinálni – jól kell ismerni a népművészetet, de nem lehet azt alkotni. Már 1936-ban arról ír (B. L., 1936. I.–III.) „Esti parasztok” címmel, hogy káros, ha az értelmiségi diákság maga gyakorolja a népszokást. „Általános és nagy magyar érdek, hogy ha itt a népművészet hitelességéről lehet szó, akkor azt a hitelt minden zavaró jelenségtől távol tartsuk.” Szerinte csak az a hiteles, amit a paraszt táncol, hiszen mások úgysem tuják úgy csinálni.
„Ha egyszer a nép boldog, hogy valamely tudományát, igenis: az ő tudományát felfedezték, érzékelik, leszünk szívesek neki ezt az örömet meghagyni – igen?” Az értelmiség dolga magyar viszonylatban az, hogy szeresse a népművészetet, sőt rajongjon érte és biztassa. Táncoljon úri ruhában úri táncokat és ne váljék esti paraszttá. Hasonlóan ír később is (B. L., 1939. I.): „Az értelmiség ne azon fáradozzék, amit a nép már megcsinált, mert az úgy kiforrott remekmű, hanem alkosson valamit, ami rafináltságában éppen olyan értékű, mint amaz bájában. A zeneszerző ne köcsögdudáltasson a pestiekkel, hanem írjon egy köcsögdudáló előzenét 24–60 tagú zenekarra komponálva”. Vallomása szerint (B. L., 1936. IX.–X. sz.) mozgalmának hivatása a népművészet megőrzése. Népszokást, népművészetet újítani nem lehet. Az úri és népi művészet különválasztandó, néprajzosok segítségével kell a színpadra dolgozás ellen, a készületlenség és az agyondresszúrázás ellen fellépni. (Ez mintegy reagálás a Néprajzi Társaság felügyelete alá való rendelésre.) A bokrétás csoportok között kerülendő a kölcsönzés és a versengés is.

Színpaddal kapcsolatos ideológiája védelmében Paulini támadja Muharay „Játékszín Szövetkezet” munkatervét (ez a Nép és Tájkutató Intézet keretében jött létre), mint Bokrétautánzatot. Ugyanakkor megírja több kis jelenetből álló, zenés-táncos színpadi játékát, a bokréta ihletéséből. Ezek a játékok már hivatásos előadók folklórjellegű színpadi bemutatóját jelentik staggione-szerű szervezésben, „Csupajáték” címmel. (1938-ban Londonban vendégszerepelnek, a többi tervet a kitörő háború húzza keresztül.) – A folklór színpadi felhasználásának kérdésében Paulini később még Kodályt is megszólaltatja, aki a Hagyomány Szava 1943. VIII. számában így nyilatkozik: „Az igazi oly művészet volna, amelyben a népművészeti elemet a maga nyers valóságában kimutatni nem is lehet.” A Bokrétások Lapja (1939. IX.–X.) „Hajrá népművészet” cikkében írja: „A Gyöngyösbokréta azért egyedülálló világviszonylatban is, mert a gusztusos Kelet, az a kelet, amin tündöklik a nyugat tisztasága.” „A bokréta népének viselkedése már külpolitikai értelem: azt az országot, ahol a paraszt is ilyen >>úr<<, csak inkább óvni kell, mint bántalmazni”. A Gyöngyösbokréta >>A világ virágja<<. Közli Paulini (H. Sz., 1940. IX.) Karácsony Sándor véleményét is a magyarságról, nyilván egyetértéssel. Karácsony a szalmaláng, széthúzás, patópálkodás, sültgalambvárás „jellemző” magyar tulajdonságairól ír, amely „bűnök” szerinte azok szemében bűnök, „akik nem akarták megérteni az Európaiságot – igen bölcsen – ázsiai módra élő magyart”. Pedig az ázsiaiság vonásait kell ezekben is meglátni. Paulini „Hétköznap nyugat – ünnepnap kelet” cikkének címe (B. L.,1935. II–III.) jelszóként is használatossá válik a magyarság bőven hangoztatott keleti származásával, népművészetével és annak megjelenési formájával, a Gyöngyösbokrétával kapcsolatban. Ugyanakkor a középosztály és falusi értelmiség részére a jelszó tanácsot is ad az ünnepi ruházkodásra.

Rendszerbe foglalható „dogmákat” végül is nem találhatunk. Inkább a mozgalom elnökének egyéni érzelmektől átfűtött, nem is mindig egyértelmű és következetes gondolataival találkozunk. Ezeket viszont majdnem mindig a gyakorlati kérdések, a bemutatók vagy a mozgalomszervezés aktuális kérdéseinek „elvi” megmagyarázása miatt veti papírra, mindig a mozgalom és egyúttal a saját érdekeinek védelmében. Időnkénti fantaszta elképzeléseit, a nacionalizmussal való gyakori azonosulását, a színpadi gyakorlathoz és a hivatásossághoz fűződő ellentmondásos viszonyát könnyen levezethetjük vélt vagy tényleges érdekeiből.

az anyag folytatása itt található