A Rosette-i kő megfejtése

Az egyiptomi hieroglifák rejtélyének megoldása egészen a XIX. század elejéig váratott magára, annak ellenére, hogy e titokzatos írásjelek rejtvényének megfejtése már korábban is óriási intellektuális erőfeszítéseket emésztett fel, és már a korábbi időkben is a tudományos érdeklődés homlokterébe került az ősi egyiptomi írás megértése.

A rejtély megoldásához a kulcsot a rosette-i kő jelentette. A több mint két évszázad elteltével immár romantikus ködbe vesző történet Bonaparte Napóleon egyiptomi hadjáratával kezdődött. Napóleon 1798-ban azért szállt partra Egyiptomban, hogy visszaszorítsa az angol befolyást a Földközi-tenger térségében. A francia offenzíva összességében nem volt sikeresnek nevezhető, azonban az egyiptomi építőművészet és kultúrtörténeti örökség a maga nagyságában és fenségében akkor tárult a modern európai szem elé.

A hadjárat során egy bizonyos Pierre-Francois Bouchard mérnök, aki 1799 augusztusában a Nílus nyugati deltájában fekvő Rosette város melletti Fort Julien erőd falainál vezetett építési munkálatokat, egy asztallapnyi (114cm x 72cm x 28cm) fekete gránittömbre bukkant a sáncásási munkák irányításakor.

A táblán három írást vélt felfedezni, az írások közül azonban csak a görögöt tudták a hozzáértők elolvasni. Bouchard azonnal megértette a lelet jelentőségét és intézkedett annak Kairóba szállításáról, ahol a francia Egyiptomi Intézet tudósai megkezdték a háromnyelvű ősi szövegvéseteket tartalmazó törvényoszlop vizsgálatát.

A rosette-i kő megtalálása és jelentőségének felismerése egyet jelentett a modern egyiptológia kezdetével. Hamarosan megállapítást nyert, hogy a kő a Kr.e. II. századból származik és ugyanannak az ősi szövegnek három különböző nyelvű fordítását tartalmazza.

A rosette-i kő maga egy sötét gránitdarab (néha helytelenül bazaltként említik), amely egy ősi szöveg három fordítását nyújtja a mai kutatóknak: egyiptomi démotikus írással, görög nyelven és egyiptomi hieroglifákkal. Mivel a görög nyelv jól ismert, e kő volt a kulcs 1822-ben Jean-François Champollion és 1823-ban Thomas Young számára a hieroglifák megfejtéséhez.

A követ 1802 óta a londoni British Museum őrzi.

A szöveg V. Ptolemaiosz Kr.e.196-ban kelt rendelete, amely kivetendő adókról, a templomokban felállítandó szobrokról rendelkezik, továbbá arról, hogy a rendeletet három nyelven kell írásba foglalni: az „istenek szavaival”, azaz hieroglifákkal, a nép nyelvén (egyiptomi démotikus köznyelvi írással) és „égei betűkkel”, vagyis a ptolemaioszi fáraók által használt görög nyelven.

Mivel az uralkodó parancsára ugyanazt a törvényt írták le hieroglifákkal, démotikus írással és görög nyelven, könnyen belátható volt, hogy a rosette-i sztélé kulcs lehet a hieroglifák jelentésének megfejtéséhez. Ez a felismerés olyannyira jelentős szenzációvá tette a rosette-i követ, hogy az angolok a háborút lezáró fegyverszünet egyik feltételeként követelték a törvényoszlop átadását. Az 1801-es alexandriai béke értelmében az angolok magukkal vitték a régészeti kincset, amely egy év múlva a British Museumba került és a mai napig is ott őrzik.

A világ talán leghíresebb kődarabján szereplő jelek megfejtéséig azonban még hosszú évek teltek el. De mit is jelentett pontosan a hieroglifák megfejtése? Az egyiptomi első dinasztia alapítója, a régi egyiptomi csillagászok feltevése szerint, Krisztus előtt mintegy négy évezreddel uralkodott. Ha nem is fogadjuk el hitelesnek a fenti adatot, nem lehet túlságosan nagy az eltérés, mert az egyiptomi történelemmel foglalkozó tudósok a negyedik és harmadik évezred közé helyezik ezt az időszakot. Már az első dinasztia uralkodása alatt kibontakoztak az egyiptomi műveltség csírái, ennek részeként pedig az egyiptomi írásrendszer.

Az ásatások során előkerült elefántcsonttáblák, kőfeliratok, papirusztekercsek temérdek bizonyítékkal szolgálnak a fejlett egyiptomi írásrendszerről. A nagy számban előkerült írásos régészeti emlék jelentése azonban közel három évezreden keresztül megfejtetlen maradt. Az ókor, a középkor, sőt az újkor számos archeológusa hiába tette fel életét a hieroglifák rejtélyének megfejtésére, jelentős eredményt a rosette-i kő előkerülése előtt senki sem ért el.

A rosette-i kő hieroglifáinak megfejtése terén Thomas Young angol orvos tette meg az első eredményes lépést: 1815-ben megjelent cikkében feltételezte, hogy a sztélé keretbe foglalt jelcsoportjai uralkodók nevei. Young megállapította továbbá 13 önálló mássalhangzójel hangértékét is.

A hieroglifák évezredes titkát azonban végül nem Young, hanem a francia nyelvtudós: Jean-François Champollion fejtette meg, eredményeit 1822 őszén kezdte publikálni. A görögül és latinul már kilencévesen beszélő Champollion perzsa, etióp, szanszkrit, pahlevi és arab tanulmányokat is folytatott, és kutatásaihoz felhasználta Young elképzeléseit is.

Champollion-t a rosette-i kő tanulmányozásakor a rejtvény kulcsához végül az a felismerés juttatta el, hogy a hieroglifák különböző elemeket vegyítenek, azokban vegyesen fordulnak elő szójelek, mássalhangzócsoportok jelei, önálló mássalhangzójelek (betűjelek), hangérték nélküli determinatívumok (értelmező jegyek), és ritkán piktogramok is.

Champollion segítségére volt az a hieroglif és görög írásjelekkel készült felírás is, amelyet 1815-ben találtak Philaeben. A rejtjelek megfejtéshez a másik támpontot a statisztikai módszer jelentette. Ennek alkalmazásával megállapítható volt az egyes jelek ismétlődési gyakorisága: a görög szöveg 468 szóból, míg a hieroglif textus 1419 jelből áll. Mindebből levonható volt a következtetés, miszerint a hieroglif jelek nem szavakat jelölnek, hanem annál kisebb egységeket ábrázoltak velük, tehát egy egyiptomi szó több jelből is állhat. Fordulópontot jelentő felismerés volt ez, hiszen a tudósok nagy része korábban tiszta képírásnak tekintette a hieroglifákat.

Champollion  érdeme, hogy ma már tudjuk: a hieroglifa olyan egyedi írásmód, amely csak formailag képírás, hiszen tárgyakat, élőlényeket ábrázol nagy hűséggel, tartalmilag azonban szót, szótagot, sőt mássalhangzót is jelöltek hieroglif jelekkel. Az ősi egyiptomi írásban 24 mássalhangzójel volt.

Az egyiptomiak – éppúgy, mint a többi keleti nép – magánhangzókat nem jelöltek az írásban. Ha például a zod (mondani) szót akarták leírni, csupán zd-t írtak. Ugyanakkor úgynevezett értelmező (determinatív) jegyeket is használtak. Az értelmező jegyekre azért is szükség volt, mert a hieroglifákban egy és ugyanaz a jel hol szót, hol pedig mássalhangzót jelölt. Ez a körülmény pedig az értelmező jelek igénybevétele nélkül természetesen félreértésekre adott volna alkalmat.

Az előző példával illusztrálva az értelmező jegyek szerepét: a zod (mondani) szót egy emberalakkal jelölik a hieroglifák, aki a kezét az ajkán tartja. A sura (inni) szót ugyanezzel a jellel ábrázolták, csakhogy még három hullámvonalat (mint értelmező jegyet) is rajzoltak melléje, amely jelezte, hogy a szó jelentése a vízzel van összefüggésben.

Champollion először az egyiptomi démotikus írást (a rosette-i emléken alkalmazott másik nyelvet) fejtette meg, majd állhatatos kutatással, lépésről-lépésre haladva végül is elkészítette az első hieroglif (ősegyiptomi) nyelvtant és szótárt is. Mind a hieroglif jelek, mind a démotikus írás az egyiptomiak nyelve volt, az idő előrehaladtával azonban a hieroglif írást mindinkább az „istenek szavainak”, egyfajta kultikus nyelvnek tekintették, és többnyire emlékoszlopokon és sírfeliratokon alkalmazták.

Az egyiptomiak a hieroglifák nyelvét szent nyelvnek őrizték meg, mígnem emlékezetükből ezen nyelv lassan végleg kikopott. Mindennek fő oka az volt, hogy az ősi nyelv, a  hieroglif írás annyira bonyolult volt, hogy csak rendkívül hosszas képzés után tudták az arra kiválasztottak írni és olvasni. A hieroglifákat egyre inkább csak meghatározott esetekben, fontos események rögzítésére használták, hiszen a mindennapi életben csak nagyon kevesek számára volt értelmezhető. A Kr.e. VIII. században a kereskedelem élénkülése miatt is megnőtt a leegyszerűsített írásjelek iránti igény, ezért új írást vezettek be Egyiptomban, amelyet a tudomány – Hérodotosz után – démotikus írásnak (azaz a közrendűek nyelvének) nevez, bizonyára azért, mert maga a démotikus nyelv, amely a rosette-i gránittömbön is fennmaradt, már nem a hieroglifák klasszikus nyelve, hanem az üzleti és kereskedelmi iratokban, a köznapi életben és levelezésben használt nyelv.

A régmúlt idők Egyiptomának a szakralitás szférájába visszaszorult – ezáltal misztikus jegyekkel töltődött –, majd feledésbe merült  nyelvének megfejtéséhez a kulcsot a rosette-i kő adta, a kulcsot helyesen használó Champollionra pedig a mai napig úgy emlékeznek a Nílus völgyében, mint arra az emberre, „aki visszaadta a holt köveknek a beszéd ajándékát."

Film a hieroglifákról az MTV Tudástárában