A magyarok őseinek bölcsője Közép-Ázsia fennsíkjain ringott. Azt tartják róluk, hogy a szittya nép egyik törzsét alkották s a hunokkal, avarokkal, bolgárokkal és más ázsiai népekkel is rokonságban állottak.

Azt is hitték, hogy a gonosz szellemeknek van hatalmuk betegség és fájdalom előidézésére és hogy e szellemeket bölcs férfiak, akiket táltosoknak neveztek, képesek megidézni. E táltosok papok és orvosok voltak egy személyben. A táltosok a természet titkainak búvárlói voltak s a nép fölött nagy hatalommal bírtak. Ők ténykedtek az áldozati barmok fölajánlásával s bizonyára e tevékenységük közben szerezték első ismereteiket a bonctan köréből.

Ők ugyanis egyesítették a vallási szertartásoknál viselt hivatalukat, a betegek gyógyításának gyakorlásával. Gyógykezelésük módját a legnagyobb titokban tartották s e titok atyáról fiúra szállott.

Későbbi időben a táltosokat legnagyobbrészt nők helyettesítették, akik a betegek és sebesültek ápolása közben az orvosi és sebészeti gyógykezelésre vonatkozólag bizonyos kezdetleges tudásra tettek szert.

A táltosok orvosszereiket a növény-, ásvány- és állatvilágból vették s azonkívül a masszázst és fürdőt is alkalmazták gyógyításra. Az orvosi gyógyításnál varázslat és más titkos eljárások is nagy szerepeket játszottak, s ha ezek nem használtak, imákhoz és áldozatokhoz folyamodtak.

A "víz elöntése" egyike volt azon érdekes eljárásoknak, amelyekkel a betegséget elűzték. Ez abban állott, hogy az útszélen elhintették azt a vizet, amelyet a seb kimosására használtak. Ezt abban a hiszemben tették, hogy akik ebbe a vízbe bele fognak lépni, magukkal viszik a betegséget. Azt is hitték, hogy az égési sebek és kelések gyógyítását nagyban elősegíti a kötő köteléknek sírkeresztre, útszéli bokorra, vagy fára való akasztása.

A gyógyszerek készítésében bizonyos titokzatos számok, mint 3, 7, és 9, nagy szerepet játszottak. Egy gyógyfürdőhöz például 3, 7 vagy 9 fajta növényt használtak, 9 vödör vízzel együtt, melyet azonban 3 különböző forrásból kellett előhozni. Magyarország egyes vidékein még ma is nyomaira akadhatunk annak a hitnek, amely a népies orvostudományban bizonyos számok használatának nagy hatékonyságot tulajdonít. A váltóláz gyógyítására a magyar paraszt a következő recipét készítené: Végy 9 db fél szilvát s mindegyik fél szilvába tégy bele 9 cayenne-i borsot vagy 9 borsszemet. Helyezd őket egy pohár borba s idd meg, amidőn elfog a láz.

A fürdőknek a gyógyításra való gyakori alkalmazását annak tulajdonították, hogy a magyarok nagy tiszteletben részesítették a vizet. A folyók vagy patakok partjain állították föl áldozati oltáraikat s azt tartották, hogy a víz megjelenése biztosítja az áldozat sikerét. A "csendes víz "-nek nevezett fürdő készítésénél az volt a szabály, hogy annak aki a vizet a forrástól elviszi, nem szabad útközben egy hangot sem kiejtenie. A "csendes víz"-fürdőt különösen haldokló gyermekek gyógyítására alkalmazták.

A láz gyógyításának ősi módja abban állott, hogy a betegnek egy bodzafa alá kellett állnia s azután fát a következőkép megszólítania: "Jó napot, kedves bodzafa! Íme hoztam hozzád egy látogatót, a lázat. Fogadd el őt, itt akarom hagyni nálad és soha többé nem fogok rád tekinteni."

Lényeges dolognak tartották hogy a beteg, midőn egyszer a fától távozott, soha többé vissza ne tekintsen, különben a gyógyításnak sikere elmaradt volna.

Nyavalyatörésnél, melyet a gonosz szellem által való megszállásnak tulajdonítottak, rendesen testi gyötréshez, vagy káromkodáshoz folyamodtak. Ha a gonosz szellem nem jött elő a gyöngéd rábeszélésre, a legborzasztóbb átkokkal halmozták el, amíg csak el nem hagyta a személyt, akit megszállott.

Nincs semminemű adatunk valamely, az ókorban élő híres magyar orvosról, azonban valószínű, hogy mint a szittya törzsnek egyik ága, Abarist tekintették a gyógyító tudomány hagyományos istenségének, akit Hérodotosz, Strabón [Geographika VII. 3. 8.] és más történetírók mint nagyhírű orvost és bölcsészt emlegetik s állítólag Kr. e. 764-ben érte el hírneve tetőpontját. A hagyomány úgy tartja, hogy a gyógyítás tudományára Apollo tanította, aki egy arany nyíllal is megajándékozta őt. Állítólag ő volt az, aki a szittyákat egy borzasztó döghaláltól megmentette. Ugyancsak híres volt "jósló művészetéről, zivatarok lecsendesítéséről és orkánok lecsillapításáról". Megakadályozta a dögvész terjedését s őrködött a haldoklók felett.

Anakharsis [Strabón: Geographika VII. 3. 8. VII. 3. 9. XV. 1. 22.], akiről a hagyomány azt tartja, hogy szintén nagyon jártas volt a gyógyítás művészetében, szittya törzsből származott s kb. 584-ben Kr. e. Athénbe ment, ahol barátja és tanítványa lett a bölcs Solonnak, akitől sok útbaigazítást kapott.

Midőn Magyarország a Kereszténységet az 1000-ik év táján fölvette, a táltosok helyét legnagyobb részt szerzetesek foglalták el, akik a test és lélek gondozásának hivatalát egyesítették önmagukban. Úgy látszik, hogy a Bencés rend volt a vezető ama szerzetes rendek között, amelyek Magyarországon elterjedtek. E szerzetesek magukkal hozták a salernoi és monte-casinói híres egyetemeken nyert tudományokat.

Szt. István király 1015-ben megalapította s gazdag alapítványokkal látta el a Bencés rendiek pécsváradi kolostorát. E kolostorról szóló adatok szerint egyes szerzetesek betegeket látogatták, hat más tagjuk pedig a fürdőket gondozta. Ezen adatokból bátran következtethető, hogy az orvosi tudományt gyakorolták e kolostorban. Ugyancsak Szt. István más Bencés rendi kolostorokat is alapított, köztük a pannonhalmit. II. Endre, midőn 1221-ben megerősítette szent elődjének alapítását, említést tesz egy szolgáról s annak fiairól, akik a kolostor kórházában voltak alkalmazva.

A Bencés rendi szerzetek száma rohamosan növekedett s az egész országban hamar elterjedtek, úgyhogy a 11-ik században az apátági monostorok és kolostorok száma mar 22 volt, amely szám a 13-ik század végére 64-re emelkedett.

Kevés kétség férhet ahhoz, hogy az ezen monostorokban lakó szerzetesek között sokan értettek a gyógyítás tudományához, minthogy legnagyobbrészt Salernóban és Monte-Casinóban végezték felsőbb tanulmányaikat, ahol nemcsak a teológiában hanem a tudományokban és művészetben is oktatták őket.

A templomos és a Szt. János rend lovagjai szintén ebben az időben telepedtek meg Magyarországon. Úgy látszik, hogy megtelepedésre rendszerint valamely természeti forrás közelében fekvő helyet szemeltek ki, mely források gyógyító tulajdonságai ismeretesek voltak. Az első ilyen intézményt Szt. István alapította az 1000-ik évben Esztergomban, ahol egy századdal később II. Géza alapított egy hasonló intézményt a Szt. János lovagrend számára, amelynek tagjai a szegények és betegek támogatását ismerték el föladatukul. Az utóbbiak épülete minden fölszereléssel bőven el lehetett látva, mert IV. Orbán pápa, midőn II. Géza intézkedéseit 1262-iki bullájában megerősíti, megemlíti, hogy a király nagy gondot fordított a kórházi személyzet, a gyógyszerészeti osztály és a fürdők mintaszerű berendezésére. A Rába partján fekvő egykori váracska helyén bizonyos fürdők nyomaira bukkantak, ugyanabban az időben az esztergomi nyilvános fürdőket is felfedezték. A pécsi kórház, amely 1796-ban az Irgalmas-rendiek birtokába jutott, előbb a Szt. János lovagok birtoka volt.

1292-ben Nagyszeben városának tanácsa a szegények és betegek gyámolítására alapított városi kórházat a Szt. János lovagok vezetésére bízta s egyúttal a tehetősebb polgárok pénzbeli segítségét is megígérte.

Több adatunk van arról, hogy a premontrei szerzetesrend sok kórházat rendezett be. E rend tagjai a 12-ik században vándoroltak ki Franciaországból és telepedtek meg Magyarország és Csehország területén. A monostori kórházak egyike volt az egri Szt. Jakab kórház, amelyet az egri püspök alapított. A premontreiek több más kórházat is alapítottak, szerte az országban. A kórházak rendszerint a betegek gyógyítására fölhasznált hőforrások közelében épültek.

1259-ben V. István a zerewaldi kórházat, melyet a tartományuraság alapított, a karthauzi rend szerzeteseknek adta azon célból, hogy ott az elgyengülteket és betegeket gondozzák.

Azon monostori és jótékonyságot gyakorló rendek között, amelyek a 12-ik században oly kiváló munkát végeztek Magyarországon, ott találjuk a Szt. Klára és Szt. Katalin testvéreket is, mely női szerzetek tagjai életüket a betegápolásra szentelték. Ugyancsak megtelepedtek Magyarországon Szt. Ágoston, Szt. Pál rendek szerzetei, a jeruzsálemi Szt. Sír lovagjai, úgyszintén a Bencés és Szt. Ágoston rend női szerzetei.

A 13-ik században a dominikánusok és ferences rendiek özönlöttek az országba. A 13-ik század végén a Magyarországon található szerzetesrendek vallásos épületeinek száma 250-re rúgott.

Ebben az időben a monostorok voltak az egyedüli helyek, ahol a gyógyítás tudományát el lehetett sajátítani. A különböző szerzetes rendek apátjai és vezető emberei akik legnagyobbrészt Franciaországból és Itáliából jöttek, magukkal hozták az orvostudománynak és a sebészeti művészetnek országukban elért legújabb eredményeit, amelyekre aztán rendük alacsonyabb rendű tagjait megtanították.

A szerzetesek között található orvosok között Péter, Kittilen gróf fia, tett szert legnagyobb hírnévre. Péter 1181-ben az umbriai Marnia püspöke lett, majd később a spalatói érseki szék méltóságára emelkedett. Egy másik híres orvos volt Gellért [Magister Gerardus itáliai orvos], akit IV. László súlyos betegsége alatt hívtak be a király gyógyítására, akitől ügyességének jutalmául Tornava városkát kapta. IV. Bélának 1272-ben kiadott rendelete alapján "mindazoknak, akik egy más személyt, késsel, karddal, lándzsával vagy nyíllal megsebesítettek, kötelességük volt a sebesültet ápoló orvos díjazása."

Habár ahhoz kevés kétség férhet, hogy e barátorvosok, akik a középkori Magyarország orvosi tudományának színvonalát oly magasra emelték, külföldi származásúak voltak, megjelenésük másrészről a gyógyítás tudománya iránt való érdekeltséget új életre támasztotta Magyarországon. Sok fiatal ember hagyta el az országot, hogy Franciaország és Itália híres orvosi iskoláiban szerezzék meg orvosi tudományokat. Páduában volt egy külön magyar kollégium s van adatunk, hogy a párizsi orvosi egyetemnek előadásait 1175-ben négy magyar nemes fiú hallgatta. A bolognai és salernoi egyetemeken szintén találunk magyar hallgatókat.

A 12-ik század vége s a 13-ik század eleje felé a pápai hatóságok megkísérelték a szerzetesrendek körében folytatott orvosi működés beszüntetését. A rheimsi, laterani, toursi és a montpellieri zsinatokon eltiltották a papokat az orvosi működés gyakorlatától. De a Budán tartott gyűlés kijelentette, hogy Magyarországon e gyakorlat meg van engedve, föltéve, ha sebészeti operációkra nem vállalkoznak.

Habár kevés vagy egyáltalában semmi nyoma sincs annak, hogy Magyarországon ebben az időben világi orvosok is űzték volna az orvosi gyakorlatot, nagyon valószínű, hogy az ország különböző vidékein, különösen a nagyobb városokban, voltak megtelepedett gyakorló orvosok. Ezeket a legtöbb európai udvarban is ott találjuk s gyakran magas hivatalokat viseltek, mint a királyok és hercegek házi orvosai.

A zsidó orvosok gyógyító tevékenységét azonban Európa majdnem minden részében korlátozta az 1151-ben kiadott "decretum gratianum", amely kiátkozás és hivatalvesztés terhe alatt megtiltotta a keresztényeknek, hogy magukat zsidó orvosok gyógykezelésére bízzák. Magyarországban azonban e határozat nem bírt érvénnyel.