Mintegy 600 ezer magyar hadifogoly és civil járta meg a szovjetunióbeli kényszermunkatáborokat és az ítéletek végrehajtására létrehozott Gulag-táborokat; történelmileg kizárólag ez utóbbi számít Gulagnak, de a köznyelv az előbbieket is annak tekinti - mondta Stark Tamás történész, a Terror Háza Múzeum főmunkatársa.

A történész annak kapcsán beszélt a Gulagokról (Táborok Főigazgatósága), hogy a magyar rabok hazatérésének 57. évfordulója alkalmából szombaton Budapesten a Gulag-rabok emlékművénél megemlékezést tart a Gulagon Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány. Az eseményen beszédet mond Kun Miklós történész, a budapesti Kremlinológiai Intézet igazgatója és Rogán Antal, a főváros V. kerületének fideszes polgármestere.

Mint Stark Tamás közölte, az adatok alapvetően a Központi Statisztikai Hivatal 1946-os tanulmányából származnak, a kilencvenes években hozzáférhetővé vált szovjet dokumentumokból az derül ki, hogy kint mintegy 540 ezer magyar foglyot regisztráltak. Közülük hozzávetőleg 200 ezren civilek voltak, akiket az akkori Magyarországról - ideértve az 1938 és 1941 között visszacsatolt területeket is - hurcoltak el. A visszacsatolt területek közül egyedül Kárpátaljáról mintegy 40 ezren kerültek a kényszermunkatáborokba.

A pontos adatok meghatározását az is nehezíti, hogy sokan a táborokba hurcolás közben meghaltak a marhavagonokban, ők emiatt be sem kerültek a szovjet statisztikába. A Szovjetunióban összesen 65 ezer magyar áldozatot regisztráltak, de ebben az adatban nem szerepeltek a járványokban, a romániai tranzit táborokban, valamint a kiszállítás közben elhalálozottak, mert róluk nem is vezettek statisztikát. Összességében mintegy 200 ezerre tehető a magyar halálos áldozatok száma - világította meg.

Stark Tamás kifejtette: az elhurcolt magyar katonák zöme 1944 végén, illetve 1945-ben került a Szovjetunióba hadifogolyként, jórészt úgy, hogy megadták magukat a Vörös Hadsereg egységeinek abban a hiszemben, hogy cserébe elengedik őket. Ezzel szemben még az európai háború vége, 1945. május 9. után is vittek el embereket német területről ezen a jogcímen. A szovjet szemlélet szerint mindenki hadifogolynak számított, aki katona lehetett, vagyis 17 és 45 év közötti férfi volt.

Nőket is vittek Szovjetunióba, mert egy 1944. december 16-i szovjet állami honvédelmi bizottsági utasítás értelmében a német nemzetiségű embereket el lehetett hurcolni, ebbe a kategóriába a 18 és 30 év közötti nők is beleestek. Ez a - gyakorlatilag - kormányutasítás azonban csak elv maradt, ugyanis a kvótarendszer értelmében a szovjet apparátusnak meghatározott számú embert kellett deportálnia Magyarországról, Bulgáriából, Csehszlovákiából, Romániából és Jugoszláviából.

A forrásokból úgy tűnik, hogy ha ezt a keretszámot a németekkel nem lehetett feltölteni, akkor elvitték a német vezetéknevűeket, ha még így sem sikerült a kvótát elérni, akkor pedig gyakorlatilag bárki szóba jöhetett az adott életkorhatáron belül egy-egy térségből. Ezzel együtt a Szovjetuniónak semmiféle jogalapja nem volt az emberek kényszermunkatáborba hurcolására - összegezte a történész.

A téma kutatója beszélt arról, hogy a magyarokat mintegy ezer munkatáborban szórták szét, legtöbben a Donyeck-medencében dolgoztak a kőszénbányákban, de sokakat deportáltak a Kubányi alföld és a Dél-Urál vidékére, valamint a Fekete-tengeri kikötőkbe, Odesszába és Szevasztopolba.

Gulag-táborokba kerültek magyarok az északi sarkkörön túl a Kolima folyó vidékére, ahol aranyat kellett mosniuk,

illetve Norilszk és Vorkuta vidékére, ahol szintén feketeszénbányákban dolgoztatták őket.

Kikötői építkezéseket, földfeltörést, útépítést és erdőirtást bíztak rájuk, gyárakban csak kevesen dolgoztak.

A kényszermunkát mindig a nyersanyag termeléséhez kellett igazítani, és a pillanatnyi gazdasági érdekek határozták meg, hogy kiket hova szállítottak. A munkaerő átcsoportosítása pedig az érdekelt hivatalok közötti kötélhúzás, illetve az egymás közötti és elleni lobbitevékenység következménye volt.

A legtöbb barakkot a földbe vájták, tetejét is földdel takarták, de elvétve akadtak emeletes kőépületek is, ahol néhány könyvhöz is hozzá lehetett jutni, és időnként filmet is vetítettek.

A történész kiemelte: 1945 és 1948 között a magyar állami vezetés időről időre kérte a kényszermunkatáborban sínylődők hazahozatalát, ez a "fordulat éve", 1948 után, amikor a kommunista párt megszerezte a teljhatalmat, lekerült a napirendről.

Rákosi Mátyás kommunista pártvezér azonban 1947-ben még kérte Sztálintól a hadifoglyok hazabocsátását, ennek eredményeként 110 ezren hazatérhettek.

Ez viszont csak a parlamenti választási kampány része volt. A Szovjetunió a nyugati politikusok megkeresésére mindig azt válaszolta, hogy éppen folyamatban van a hadifoglyok hazabocsátása, de azt mindig hangoztatták: akiket 1948. december 31-ig nem engedtek el, azok háborús bűnösök.

Sztálin halála, 1953 után a Gulagokról kezdték hazaengedni a foglyokat, a csoportos szabadon bocsátások 1956 elejéig tartottak. Extrém példa a legutolsóként a 2000-ben hazaérkezett Toma András, akire egy orosz ideggyógyintézetben találtak rá.

A táborokban nem számított a nemzetiség

A Gulag-táborokban a foglyok között sok minden más mellett nem számított az sem, hogy ki milyen nemzetiségű, mivel mindegyikükkel egyformán kegyetlenül bántak - mondta az MTI-nek a szovjet fogolytáborokat megjárt Rózsás János, aki évekig együtt raboskodott Alekszandr Szolzsenyicinnel, a később Nobel-díjjal kitüntetett orosz íróval. A csaknem tíz évig szovjet fogolytáborokban raboskodó Rózsás János elmondta: nem mindig volt módjuk együtt lenni az egy nemzethez tartozóknak, de "igyekeztek számon tartani egymást, ha arra volt lehetőségük".

Az 1926-ban Budapesten született, később Nagykanizsán letelepedett, íróként ma is alkotó Rózsás János kiemelte: 1944-ben mint frontszolgálatra mozgósított levente került szovjet fogságba, majd szovjet katonai törvényszék ítélete nyomán került kényszermunkatáborba. A peres eljárás a front mögött zajlott le, "futószalagon ítélkező bírák sablonos vádirata alapján, a magyar vádlottak által nem ismert orosz nyelven" - mutatott rá.

Elmondása szerint rabsága első két évét Ukrajnában, Odessza börtönében, majd Nyikolajev és Herszon munkatáboraiban töltötte. Ezután éveket raboskodott az észak-uráli Szolikamszk erdeiben, az utolsó négy esztendőt pedig Kazahsztánban élte le, Karabas és Szpasszk után Ekibasztuz bányászvárosában, ahonnan végül szabadult. Szolzsenyicinnel ez utóbbi városban ismerkedett meg 1951-ben, abban a lágerben, ahol az orosz író Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregényének történései játszódtak - mondta.

A kényszermunkatáborokban egységes munkarend volt érvényben. A lágerparancsnok kiközvetítette a 30 emberből álló munkabrigádokat a közeli munkahelyekre, a munkavégzésükért az államtól kapott bérből tartotta fenn a tábort, sőt nyereséget is be kellett fizetnie az államkasszába. Napi 12 órai munkát kellett végezni - folytatta. Mint Rózsás János elmondta: a bánásmód embertelen volt, nagyon sokan meghaltak. Voltak, akik annak érdekében, hogy ne kelljen munkahajcsárok ütlegeitől kísérve, akár mínusz 40 fokban dolgozniuk, dohány-, szappan- vagy hamulevet ittak, hogy belázasodjanak. Mások öncsonkítást követtek el.

Az éhség a nikotinfüggőket arra vette rá, hogy napi kenyéradagjuk felét elcseréljék dohányra, mások a lágerek szemétdombjain kotorásztak a konyhai hulladékban, ami vérhashoz és halálhoz vezetett. Olyanok is voltak, akik azért haltak meg, mert sok sós forralt vizet ittak, legyengült szívük azonban "nem volt képes átpréselni a szervezeten a sok felesleges folyadékot". Az erős őrizet miatt nem volt szökési lehetőség, sikeres próbálkozásról nem is lehetett hallani - idézte fel emlékeit. Beszélt arról, hogy hiába írtak otthoni szeretteiknek, rokonoknak és barátoknak, a leveleket nem is postázták.

Kedvező változásnak nevezte, hogy az 1950-es évek elejétől a politikai elítéltek életkörülményei jelentősen javultak, megjelent a priccsen a szalmazsák, majd a pokróc, később a lepedő és a huzattal ellátott kispárna is. Akkor már hetente egyszer zuhanyozhattak is, ezzel a tetvek eltűntek az ingvarratuk szegélyéből, ám a poloskák és bolhák megmaradtak a deszkarepedésekben.

A szabadulás után "a hírmondóként" hazatértek számára nehéz volt beilleszkedni a magyarországi civil életbe, de ha meg is találták családjukat, karrierre, továbbtanulásra már nem gondolhattak. Rózsás János 1953-as hazatérése után könyvelőként helyezkedett el. Később orosz-német műszaki tolmácsként dolgozott egy vidéki vállalatnál. 1956-ban a forradalom és szabadságharc idején Nagykanizsán, a munkahelyén az ideiglenes nemzeti bizottság tagja lett, amiért felmondás járt a forradalom leverése utáni megtorlás idején. Ugyanakkor "voltak jó érzésű emberek, akik megmentettek a súlyosabb retorziótól" - fogalmazott.

Megemlítette, hogy ma is széles körű levelezést folytat, amelynek egyik központi témája a kényszermunkatáborok történéseinek felidézése. Ezenkívül előadásokat, rendhagyó történelemórákat tart, cikkeket, tanulmányokat ír. Kiemelte, hogy a szibériai kényszermunkatáborok világának ábrázolása tette őt íróvá. Legfontosabb írása a Keserű ifjúság, amelyben részletesen felidézte rabsága emlékeit. Megírta a Gulag Lexikont is, amelyben évtizedes kutatások nyomán több mint 4700 rabtársa sorsát írta meg lexikális adatokkal, hivatalos dokumentumok alapján.

Gulag emlékmű

A Gulag áldozatainak emlékművét a budapesti V. kerületi Honvéd téren 1993-ban állították fel, alkotója Veszprémi Imre. A carrarai márványból és ólomból készített emlékművet a Gulagokon Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány állíttatta.

mult-kor.hu