Az iskolarendszerű oktatás megkezdésének sikerét az oktatásirányítás azzal kívánja szolgálni, hogy több oldalról is törvényességi feltételt teremt a hatodik életévét betöltött kisgyermek iskolaválasztásához és megfelelő szellemi, testi, lelki fejlődésének biztosításához.

„A szülő […] a gyermek adottságainak, képességeinek, érdeklődésének […] megfelelően választhat iskolát”. Ez a rendelkezés – annak ellenére, hogy a 2005-ös törvénymódosítás az iskolák felvételi döntéseinek megszorító szabályozásával korlátozza a szabad intézményválasztás érvényesülését – demokratikus döntési helyzet elé állítja az első osztályba lépő kisgyermek családját. A szülő olyan iskolát keres, amelyben gyermekét elvárásainak, a szülők és a család elveinek megfelelő nevelésben és oktatásban részesítik. Az intézmény pedagógiai munkájával kapcsolatos információk beszerezhetők az iskola írásos szóróanyagából, honlapjáról, az ismerősök, szomszédok véleményéből vagy egyéb véletlenszerű forrásból.

Tapasztalatgyűjtő munkánk során számba vettük, milyen szempontok alapján választ a szülő iskolát gyermekének. A teljesség igénye nélkül ismertetett szempontok rangsora igen elgondolkodtató:

• az iskola szolgáltatásai (nyelvoktatás, informatika, úszás, szabadidős programok);
• az óvodai társakkal kialakult kapcsolat fennmaradása;
• az iskolában tölthető idő mértéke (napközis foglalkozás, különórák);
• az első osztályt tanító pedagógus személyével kapcsolatos szimpátia, előzetes tapasztalatok (híre, ismertsége);
• a tanító személyének több (lehetőleg 4) évig tartó változatlansága;
• az iskola gyors és biztonságos elérhetősége.
• 
  

A válaszokból arra következtethetünk, hogy napjainkban rendkívül fontos a szülőknek, hogy az iskola minél többféle elfoglaltságot nyújtson a gyermeknek, illetve adjon programot a szabadidő eltöltéséhez is. Ezzel a család áthárítja a gyerekkel foglalkozás jó részét az iskolára, ami nagyban növeli ezen intézmény felelősségét. Gyakori jelenség, hogy ambiciózus szülők példáját követve divattá, státusszimbólummá válik a gyerekek sokféle különórára járatása. Függetlenül a kisdiák érdeklődésétől, teherbíró képességétől szinte minden délután van a gyereknek egy-két szervezett foglalkozása a tanítási óráin kívül. Ez a szabad játék idejéből vesz el, és hajszolttá teszi a napirendjét, fokozza az iskolába lépéssel amúgy is együtt járó fizikai és pszichés megterhelést.

Az iskolai tanulás elkezdésének gyakorta fontos szempontja a makacs ragaszkodás egyetlen tanító személyéhez. Így iskolakezdést meghatározó tényezővé emelkedik az, hogy a kiszemelt pedagógus első évfolyamot vezet-e, amikor a gyermek iskolába kerül. A szülők körében kedvelt tanítóért vagy hírneves iskoláért hosszas utazási tortúrát is vállal a család, és még az évhalasztásra, a gyerek óvodában tartására is hajlandó a szülő. Félreteszi a gyermeke egyéni fejlődési szükségleteinek szempontjait, hogy a kiválasztott tanító kezében tudhassa a nevelését. Az egyik fővárosi kerületben elvégzett vizsgálat szerint a 2002/2003-as tanévben a visszamaradást az esetek 46 százalékában a szülő, 34 százaléknál az óvodapedagógus, 20 százaléknál pedig a nevelési tanácsadó kezdeményezte.

Nyilvánvaló, hogy indokolt esetben igen nagy szüksége van a kisgyermeknek arra, hogy időt nyerjen fejletlen részképességeinek kiteljesítéséhez, tehát egy évvel később kezdje meg iskolai tanulmányait. Az indokolatlan visszatartás azonban kifejezetten káros lehet, mert csökkenti az iskolára érett gyerek optimális fejlődésének lehetőségeit, unatkozik az óvodában, már nem partnerek számára a játszótársak, érdektelenek a felkínált foglalkozások.

Jól tudjuk, a tanító és a gyerek szerencsés egymásra találása a tanulási sikerek egyik alapfeltétele. Jó kapcsolatuk tartóssága, állandósága ugyanis biztonságérzetet ad, s ezzel olyan szükséglet nyer kielégítést, melynek teljesítményt növelő szerepe van. Jó gyakorlat ezért az alsó tagozatban, hogy többnyire 4 éven át ugyanaz a tanító foglalkozik egy-egy tanulócsoporttal. A személyes jó kapcsolattal támogatott, egyénre figyelő folyamatos fejlesztés, a gyermek haladásának, fejlődésének folyamatos figyelemmel kísérése és szükség szerinti korrigálása a biztosítéka annak, hogy megfelelően felkészítik a felső tagozatra. Ezért örvendetes, hogy a szülők értékrendjében előkelő helyet foglal el a több éven át tartó tanító-gyerek együttműködés szempontja.

A törvény pontos útmutatást ad arról, hogy a gyermeknek milyen feltételeknek kell megfelelnie az iskolai tanulás megkezdéséhez. A kritériumok alternatív lehetőségeket kínálnak a döntéshez, a szülőre bízva annak végső kimenetelét. „A gyermek, ha eléri az iskolába lépéshez szükséges fejlettséget, legkorábban abban a naptári évben, amelyben a hatodik, legkésőbb amelyben a nyolcadik életévét betölti, tankötelessé válik. A gyermek, ha az iskolába lépéshez szükséges fejlettséget elérte, abban a naptári évben, amelyben a hatodik életévét május 31. napjáig betölti, megkezdi a tankötelezettség teljesítését. A szülő kérelmére a gyermek megkezdheti a tankötelezettség teljesítését akkor is, ha a hatodik életévét december 31. napjáig tölti be. A tankötelezettség kezdete annál a gyermeknél eshet a nyolcadik életévre, aki augusztus 31. utáni időpontban született.”

A törvény szövegéből prognosztizálható, hogy az első osztályba kerülő gyermekek között akár 2 év korkülönbség is lehet. Ez új helyzetet teremt a foglalkozások tervezésekor és a tanulás irányításában, ugyanis a képességek kialakulása egyéni tempóban, különböző fejlettségi szinteket, illetve eltérő tanulási utakat befutva történik. A fejlesztésnek ezért az egyéni szükségleteket kellene követnie, ugyanis differenciáló oktatás nélkül a különbségek alig kezelhetők. Gyakran abból adódik a gyerek kisiskolás tanulással kapcsolatos sikertelensége, hogy például gyors neki a tempó, nem jut ideje a részletek alapos végiggondolására, kimunkálására. Esetleg még nem jutott arra a fejlettségi szintre, amely a megértés feltétele, vagy érdeklődését nem köti le a tanítás anyaga, mivel az már ismert számára. Mindez kudarc forrása lehet, hozzájárul ahhoz, hogy a tanulással kapcsolatos kezdeti motiváció hamar veszítsen erejéből, és az iskolai munka felesleges nyűg legyen a gyermeknek.

Vizsgálódásaink jelezték, hogy egyre több az olyan gyerek, aki egy évvel később kezdi meg az iskolát. Az okok között első helyen a szülői döntés, második helyen pedig az áll, hogy nem kielégítő az iskolába lépéshez szükséges fejlettsége. De a gyakorlat is azt mutatja, hogy a tanköteles korú kisgyermekek egy jelentős része – miután kijárta a nagycsoportot – nem hagyja el az óvodát, hanem szeptembertől újabb egy évre ott marad. Az óvodák viszont – tapasztalataink szerint – szakmailag nincsenek felkészülve erre a helyzetre.

A törvény engedékeny tehát annak érdekében, hogy a gyerek a neki legkedvezőbb időpontban kezdje meg az iskolai tanulást. Ez azonban önmagában nem elég. Szükség volna az iskolakezdés kritériumainak átgondolása mellett az iskolakezdést megelőző év előkészítő fejlesztőmunkájának pontos tartalmi körvonalazására és ehhez az egyéni fejlesztés megfelelő feltételrendszerének megteremtésére is.

A törvény elrendeli, hogy a sajátos nevelési igényű gyermekek megfelelő óvodai és iskola gondozását az ellátást biztosító intézményben kell folytatni, illetve – ha a sajátos nevelési igény ezt lehetővé teszi – a nevelés és oktatás a többi gyermekkel együtt történjen.³

Gondoskodás útján tehát megtalálható a gyermeknek legjobban megfelelő oktatási forma, mely biztosítja az adottságainak és fejlettségének megfelelő nevelést és oktatást. Az intézményt, ahová gyermekét beíratni kívánja, a szülő választhatja ki, de a szakértői bizottság javaslatát figyelembe kell vennie. Amennyiben az óvoda korán felfigyel a fejlődés elakadására, hiányosságaira, a fejlesztés már az iskolakezdést megelőző évben elkezdődhet, szükség szerint pedig a kötelező intézményes nevelés befejezéséig tarthat.

Kérdőíves vizsgálatunkból kiderül, és ezt a gyakorlat is igazolja, hogy a tanulási nehézségek már egészen korán, az iskolázás első időszakában megmutatkoznak. Orvoslására a területi nevelési tanácsadói szolgálathoz fordulnak a tanítók. A vizsgálati eredmények és a tanító véleménye a gyermek helyzetéről, további sorsáról azonban sok esetben ellentétes egymással. A tanító azt szorgalmazza, hogy a kisdiákot más intézménybe helyezzék át, míg a nevelési tanácsadó szakértője az eredeti gyermekcsoportban zajló differenciált egyéni fejlesztést tartja célszerűnek. Az ilyen problémák rendezése – a törvényes kereteken belül – egyedi megoldást igényel. Napjainkban azonban ennek általában hiányoznak a személyi feltételei éppúgy, mint ahogyan azt az előbbiekben az óvoda esetében már jeleztük. Mivel a tanítók általában nem ismerik a szakszerű fejlesztés mechanizmusát és tudomá-nyos hátterét, kudarcként élik meg e pedagógiai munka látszólagos eredménytelenségét vagy lassan mutatkozó hatását. Elvesztik türelmüket, motiválatlanokká válnak, a foglalkozás a gyerekkel inkább ellenséges, mint segítő légkörű lesz, s gyakran mindent elkövetnek, hogy a szülőt rábeszéljék az iskolaváltásra, így szabadulva meg a problémától, noha köztudott, hogy nem ez az adekvát megoldás.

Forrás: Oki.hu